[Újvidék most Európa kulturális fővárosa. Szabó Palócz Attila Utazások apósommal című könyvének egy részletével már köszöntöttük a város ebből az alkalomból. De Újvidék a számunkra nemcsak kultúrát jelent, hanem fájdalmat is. Fájdalmat, aminek egyik eleme bűntudat, erről Cseres Tibor írt a Hideg napokban. Az érem másik oldalát még nem írta meg szerb oldalról senki. Az elmúlt néhány évben ugyan sok történt a kiengesztelődés érdekében, ugrásszerűen javultak az államközi kapcsolatok is, de a tragédiák feldolgozása még nem teljes. Az anyaországban ráadásul ismerethiánnyal is számolhatunk. Kevés a történtek irodalmi feldolgozása, és ami van, az is csak szűk körben ismert. Pedig például Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínháznak Siposhegyi Péter darabja alapján készült Magyar pietà – Az őszödi köztársaság című előadását mindenkinek ismernie kellene. A lentiekből kiderül, hogy miért. S. L.]

„Újvidék az olyan város
minden ablaka lekváros
a háta meg tarka foltos
a szájában kövér boltos
tenyerében a Duna-park
éjjel-nappal nyi-nyitva tart

kéményei bálba járnak
csillagok között bokáznak
hosszú szeleket piálnak
aztán nagyokat pipáznak
nyelik a kormot a rémest
akárcsak a mákos rétest
füstfonalból két nagy torony
hálót horgol a Hold soron
hálóját az éj kiveti
Ponty Tini és Csuka Petyi
kattan rajtuk kövér lakat
elsápadnak a házfalak
Vénusz anyó udvarából
hópelyhek potyognak Dádó
s a hópelyhek olyakkorák
mint a lusta hízott kocák
Duna fölött a néma vár
(ez itt a legnagyobb bibi)
hófehérre hízza magát
reggelre te tudós Gigi

(Domonkos István: Újvidék)

Szomorú történetek, valóságos tragédiák fogadnak most bennünket megboldogult apósom szülővárosába érkezve…

Visszatérve…

Ezek a tragédiák nem, a színházi bemutató azonban csak alig néhány éve történt…

Mert hosszú volt a hallgatás, a kollektív amnézia időszaka, amelyben ezekről a dolgokról senki sem beszélt.

Nemzeti ünnepünkön, 2008. március 15-én mutatta be a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház a Siposhegyi Péter darabja alapján készült Magyar pietà – Az őszödi köztársaság című előadását. Mint már mondtuk is, Újvidéken ma Dušan szerb cár nevét viseli az a sugárút, amelynek sarkán még ma is ott áll – nemcsak az oly sokszor felemlegetett nagyszülői ház, hanem – a ferences rendház (is…), valamint a hozzá tartozó Agapé ferences rendi lap- és könyvkiadó központja. Az idők múlnak, az utcanevek változnak, a történelem kiszámíthatatlan, de fintora valahogy sohasem kopik meg, nem tűnik el az arcáról. Ahogy a pír sem a történelem nagy sorsfordulóiban sohasem vétkes kisemberek arcáról, akiknek feje felett határok tolódnak el (át…), s gyakran meg sem lehet mondani, hogy ugyanabban az országban ébredtek-e fel, amelyikben előző este még aludni tértek. Mint adorjáni dédszüleim estében is láthattuk már…

Udvaruk végében időről időre különböző, mindig más és más egyenruhákat viselő hadseregek vonulnak el, hol északnak, hol meg délnek, de az olyannyira áhított megnyugvást, ami szemernyi biztonságérzetet adhatna ezeknek a vétlen kisembereknek, sehol sem találják. Ez az, amit elsöpört a történelem, s ami valószínűleg soha nem lesz már olyan megnyugtató, mint amilyennek hajdan, naiv fejjel képzelték, s amilyennek mélyen hívő emberek, mint Krizosztóm atya is, megálmodták.

Sajátos előadásban mutatta be Siposhegyi Péter Magyar pietà című színművét a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház. Andrási Attila rendező úgy állította színpadra az egyébként nemcsak történelmi szempontból nagyrészt hiteles, hanem Siposhegyi által kiválóan feldolgozott történetet, mintha a közönség nem is az 1944-ben játszódó darabot, hanem az abból több mint fél évszázaddal később, a 2004-ben készülő előadás próbáinak menetét kísérhetné figyelemmel. A történetben egy szabadkai társulat tagjai próbálják a darabot, s így párhuzamosan két történet zajlik a színpadon: az egyikben Siposhegyi Péter elmeséli Krizosztóm atya megható történetét hitről, hűségről és önfeláldozásról, a másik pedig a szereplők magánélete, akik határon túli magyar színészekként izgatottan és nagy-nagy reménykedéssel várják a kettős állampolgárságról szóló magyarországi népszavazás eredményeit. Hiába lesik azonban a híreket, a feloldozás, ahogyan az eredeti, 1944-ben játszódó történetben, ugyanúgy a színészek magánéletében is elmarad. Andrási leleményes megoldással úgy tesz, mintha egy félkész produkciót tárna elénk, amelyben nemcsak a szereplők, a megjelenített személyek, hanem a színészek mindennapjaiba, lelki világába is bepillantást nyerhetünk.

A kerettörténet cselekménye szerint 2004 késő őszén egy délvidéki színtársulat Kosztolányi Dezső szülővárosában, Szabadkán elhatározza, hogy színre viszi Keresztes Krizosztóm ferences rendi atya és rendfőnök szenvedéstörténetét. Őt az 1941-es visszacsatolás után helyezték át Székesfehérvárról Újvidékre, hogy a helyi rendházat vezesse. Amikor 1944-ben megérkeztek Tito partizánjai, Krizosztóm sejtette, hogy mi következik, és habár lett volna lehetősége a menekülésre, mégis úgy döntött, hogy sorsközösséget vállal a délvidéki magyarsággal, a híveivel, és állomáshelyén maradt.

A darab próbái alatt a színtársulat nagy reménnyel várja a december 5-i népszavazást: hitük és szavaik szerint „már nemcsak szülőföldjük lesz, hanem hazájuk is”. A népszavazás – sajnálatos módon közismert – kimenetele a társulat színészeiben megtöri az addig töretlenül élő várakozást, s ebből ered az előadás mellékcíme is: Az őszödi köztársaság.

A Siposhegyi-darab cselekménye szerint 1944-ben a Magyar Királyi Honvédség már kivonult a délvidéki településről, teljes a bizonytalanság a városban, azt azonban már mindenki tudja, hogy a visszacsatolás átmeneti időszaka után hamarosan megérkeznek a partizánok. Az pedig már a leghétköznapibb valóság, hogy Újvidéken még ma is élnek hívek, akik emlékeznek a „rendfőnök atyára”, ahogy ők nevezték, avagy polgári nevén Körösztös Imre Krizosztómra, aki, mint a hátrahagyott dokumentumaiból kiderül, Pécsett született 1909-ben, édesanyja leánykori neve Vizeki Talián Lujza, avagy más dokumentumok szerint Vizeki Tallián Alojzina. Sipos János és felesége, Sipos Margit ifjabb leánygyermeke, Zupanc, született Sipos Gizella, a már oly sokszor megidézett nagyon kedves nagynéni, a fent idézett képeslapszövegek Csöpije, akit a családban mi csak Nenuként ismerünk, azóta is a rendház utcájában lévő nagyszülői házban él. Immár nyolcvankilenc esztendős, és tisztes korára való tekintettel az előadást sem láthatta, azonban, amikor a színházi darabról meséltem neki, annak szinte minden részletét megerősítette, sőt helyenként ki is egészítette azokat személyes történetekkel, emlékképekkel, az egyik fiókból pedig gondosan borítékba csomagolva egy hat évtizede érintetlen dokumentumköteget húzott elő: Krizosztóm atya és a rendház más tagjainak iratait és régi fotóit.

Nenu, vagyis Csöpi, a hívő és a vallását meggyőződéssel gyakorló család gyermekeként, 1944-ben fiatal lányként volt szemtanúja a tragikus eseményeknek. Édesapja alig néhány esztendővel korábban, a háború és a visszacsatolás éveiben hunyt el, de – abban a korban kivételes módon – nem a világégés áldozata volt, azon kevesek közé tartozik, akik ebben az időszakban természetes halállal hagyták maguk mögött a földi létet. Édesanyja pedig a közeli rendház igazi pártfogója és támogatója volt, nemcsak adományokkal, de munkával is segítette a ferenceseket, és mindannyian harmadrendi tagok is voltak. Annak, hogy a család miért pont a ferences rendiekhez kötődött, és kötődik a mai napig is, különösebb jelentősége nincs, talán egyszerűen csak azért, mert az ő rendházuk és templomuk állt az akkoriban tehetős polgárcsalád utcájának elején. Hiszen, mint már láthattuk is, Horgos említése kapcsán, az Iskolanővérekhez is legalább ugyanennyire kötődtek…

Az akkori fiatal lány 1944-ben akkor is a templomba indult, amikor az utcára lépve azt látta, hogy az egyik sarkon, az út közepén férfiak nagyobb csoportja állt összeterelve, és egyenruhás fegyveresek fogják közre őket. A partizánok akkor már néhány napja a városban voltak, és folyamatosan gyűjtötték össze mindazokat, akiket kollaboránsoknak tartottak, akikkel kapcsolatban úgy értesültek, hogy együttműködtek a korábbi hatalommal, a „magyar fasisztákkal”, a „megszállókkal”. A klérus tagjai is kiemelt helyen szerepeltek a különböző listáikon, a sebtében – de annál alaposabban – összeírt névsorokban.

Ahogy elhaladt az összeterelt férfiak mellett, a fiatal lány Krizosztóm atyát pillantotta meg a csoport szélén. Mellette pedig egy fiatal ministránsfiú állt. A rendfőnök atya odaintette magához a fiatal lányt, és arra kérte, nagyon gyorsan szaladjon el a ministránsfiú szüleihez, kérje el a diákigazolványát, és amilyen gyorsan csak tud, jöjjön vissza vele. Nenu – aki, remélem, megbocsát, hogy néven nevezem, mert tudom, hogy nem szereti a nyilvánosságot, s mégis, munkám során szinte mindenben, adatokban és kiegészítésben kérés, kérdés nélkül is segített (s akkor is, amikor olykor téves következtésekre jutottam, vagy elhibáztam valamit; Nenu ebben a történetben az én kontrollolvasóm…) – akkor igazából még nem is sejtette, hogy miről van szó, miért fontos ez. A rendfőnök atya megkérte valamire, és szívesen segített. Elszaladt a fiú szüleihez, s már a diákigazolvánnyal a zsebében visszafelé tartva, az egyik kaszárnya előtt elhaladva még orosz katonák is megállították, s befogták alkalmi munkára, hogy virágokkal és szalagokkal díszítse fel az autójukat. Mint mondja, közben mindvégig azon izgult, hogy késve fog visszaérni, Krizosztóm atya is tudja, hogy nem tart ilyen sokáig az út, kínos helyzetbe kerülhet. Nem került.

Mint utóbb kiderült, a diákigazolványra azért volt szükség, mert azzal bizonyíthatták, hogy a ministránsfiú akkor még nem öltötte be a tizenhatodik életévét. A tizenhat éven felüli férfiakat a partizánok mind elvitték, bemondásnak nem hittek, a fiúnak tehát ez a dokumentum mentette meg az életét. Krizosztóm atya ekkor már tisztában volt vele, hogy mi vár rá, de még utolsó igyekezetével is azon volt, hogy akit csak lehet, megmentsen.

A fiatal lány akkor találkozott utoljára a rendfőnök atyával, amikor visszaérkezett a diákigazolvánnyal. Később már csak a gyilkosai látták.

Siposhegyi Péter darabja azon a ponton ér véget, ahol a fenti történet elkezdődik. A színműben Keresztes Krizosztóm ferences rendi atya és rendfőnök szenvedéstörténete azzal kezdődik, hogy Székesfehérvárról az akkor visszacsatolt Újvidékre helyezi őt a rend vezetése. A háború végén a visszavonuló magyar katonaság felajánlja neki a lehetőséget a távozásra, de úgy dönt, hogy helyben marad, kitart hívei mellett. Sőt időközben felutazik Budapestre, és Magyarország más városaiba is, de mindig visszatér oda, ahova a kötelessége, a meggyőződése – és a hite – vezényli.

Krizosztóm atya utazásairól tanúskodik a fiók mélyéről előkerült régi képeslap is, amelyet a mátraházai sportszállóba címeztek neki: a Magyar Királyi Posta gróf Hadik Andrást ábrázoló tízfilléres és a Rákóczi Ferenc portréjával díszített nyolcfilléres bélyegén látható postai bélyegző dátuma alapján 1943. november 24-én. Az önmagát csak Jóska (róla is lesz még szó a későbbiekben történetünkben…) aláírással azonosító feladó a következőket írta:

„Kedves Barátom!

Lapoddal megörvendeztettél. Okosan tetted, hogy ott maradtál. Torkodnak jó, de a reumádnak használ-e? Talán a nagy csendben belátod, kötelességed az egészségeddel is törődni, és beülsz a Császárba.

Minden jót kívánunk valamennyien.

Szeretettel ölel:
Jóska”

Az Andrási Attila, a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház vezetője és az előadás rendezője által mindehhez hozzátoldott kerettörténet cselekményének ezen a szálán a színészek egyike mindezek után elhagyja szülőföldjét, áttelepül Magyarországra, a próbafolyamat elakad, az egykori barátok eltávolodnak egymástól. Az egyre ritkuló találkozások alkalmával pedig a hétköznapi élet mindig ad számtalan apropót arra, hogy éles hangú vitákat folytassanak. A kerettörténet itt már a mába, a jelenbe, vagy legalábbis a nagyon is közelmúltunkba ér: nyilvánosságra kerül az őszödi beszéd, és az ekkorra széthullott egykori társulat tagjai az elégtétel legcsekélyebb érzése nélkül, kiábrándultságukat még inkább elmélyítve élik meg, hogy mindaz, amiben hittek és bíztak, immár szertefoszlott. A határon túli magyarok már a 2004-es népszavazási kampány idején is tudták, hogy a kormányzati érvelést szemenszedett hazugságokra alapozták, de amikor az őszödi beszéd nyilvánosságra került, akkor az anyaországiak előtt is nyilvánvalóvá vált, hogy mi történt „reggel, éjjel meg este”. A darab ez után a pont után már nem tér vissza a jelenbe, hiszen Krizosztóm atya szenvedéstörténete is elérkezik tragikus végkifejletéhez.

Tegyük még hozzá mindehhez, gyorsan, hogy a színpadi változatban kettős szereposztásban, felváltva Csernik Árpád és Bicskei István tolmácsolja Krizosztóm atya szerepét. További szereplők: Vágó Kriszta, Kákonyi Tibor és Molnár Zoltán. A dramaturg Szigeti Nagy Réka volt.

Csernik Árpát és Vágó Kriszina a Magyar Pieta című előadásban

Miután a ferences rendház papjait a partizánok 1944-ben elhurcolták, az épületre hárman felügyeltek: Nenu, az akkori fiatal lány és édesanyja, valamint még egy nő a szomszédságból, akiről úgy mondják, „a piszkos munkát végezte”, azaz takarított. Krizosztóm atya dokumentumait is ebben az időszakban menekítették ki onnan zsebben, táskában csempészve, mert még mindig hittek abban, hogy visszatérhet, és majd egy szép napon szüksége lesz rájuk.

Hírek nem érkeztek az elhurcolt személyek felől, kérdezősködni nem is volt kitől. Habár pontos számadatokat még mindig nem ismerünk, a történészek becslése szerint negyvenezer körül mozog a partizánok 1944-es kegyetlenkedéseinek áldozatul esett vajdasági magyarok száma. A számszerűsíthető adatok összegzésének nagy akadálya, hogy abban az időszakban nagyon sokszor mindenféle nyilvántartás nélkül, ötletszerűen, sok esetben válogatás és mérlegelés nélkül gyilkoltak (az eseményekről készült hivatalos dokumentumok titkosítását csak nemrég oldották fel, ezek feldolgozása és rendszerezése már folyamatban van, de egyelőre még a munka végét sem látjuk…), előfordult, hogy egész falvak férfilakosságát kiirtották, a nőket és a gyermekeket pedig kitelepítették, gyűjtőtáborokba hurcolták. Az áldozatok leszármazottai ma sem kaphatnak halotti anyakönyvi kivonatokat szüleikről és nagyszüleikről (sőt, ma már nagyrész déd- és ükszülőikről…), mert sehol sem vették nyilvántartásba a hivatalos szervek, hogy mi történt ezekkel az emberekkel, hol vannak eltemetve, mi volt a vélt vagy valós bűnük. Vagy ha meg mégis feljegyeztek bármit is mindezzel kapcsolatban, az részben még mindig hozzáférhetetlenül titkosított …

A rendházból kimenekített dokumentumok között található az az 1943. június elsejei keltezésű igazolvány is, amely Körösztös Imre tartalékos tábori római katolikus lelkészt a Tűzkereszt viselésére jogosítja. A Magyar királyi pécsi 4. számú honvéd helyőrségi kórház parancsnokságának bélyegzője szerepel azon a dokumentumon, amely „a Magyar Délvidék visszafoglalása emlékére alapított Délvidéki Emlékérem viselésének jogosultságáról” tanúskodik. 1941. június 18-i keltezéssel állították ki Pécsett 560-as számmal a dokumentumot, amelyen a következő szöveg olvasható: „IGAZOLVÁNY a Keletmagyarország és Erdély egy részének felszabadulása emlékére alapított Erdélyi Emlékérem viselésének jogosultságáról”. Egy ideiglenes igazolvány, amely „az eredeti német igazolvány kiadása alkalmával hatályát veszti” a keleti téli emlékérem viselésére jogosítja Körösztös Imrét.

A legkorábbi mindezek közül az az emléklap, amelyet „Körösztös Imre úr, emléklapos lelkész részére” állítottak ki ugyancsak Pécsett 1940. február 17-én. Ez egy fényképes igazolvány volt, amely – szövege szerint – tulajdonosát felruházza azzal, hogy „katonai szolgálatának emlékére – jogosult a m. kir. honvédségnek azt az egyenruháját, mely őt legutóbbi fegyverneme (csapatneme, állománycsoportja, szolgálati ágazata) és rendfokozata szerint megilleti, oly ünnepélyes alkalmakkor viselni, amikor a tiszti egyenruhának, mint társadalmi kitüntetésnek helye van.” Krizosztóm atya fényképe alatt pedig ott található az emléklapon saját kezű aláírása is.

Mindig borzongató érzés ilyen régi dokumentumokkal találkozni. Még borzongatóbb azonban, ha tudjuk, hogy milyen körülmények között őrződtek meg, és tulajdonosuk milyen értelmetlen bosszúhadjáratnak esett áldozatul. Mégis önként vállalta sorsát akkor is, amikor elmenekülhetett volna.

Az 1944–45-ös véres vajdasági megtorlások, a partizánok által a civil, ártatlan magyar lakosság ellen elkövetett kegyetlenkedések mindmáig nem teljesen feltárt és megismert történetének egy picinyke részletét emelte ki és dolgozta fel hát megtörtént események alapján színművében Siposhegyi Péter drámaíró, amikor megírta az újvidéki ferences rendház szerzetesei és a házfőnök atya, Körösztös Imre Krizosztóm szenvedéstörténetét. A mai vajdasági székváros ferences rendházát az akkori Gömbös Gyula utcában 1943-ban Krizosztóm atya kezdeményezésére hozták létre. Február 2-án, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján Uzdóczy Zadravecz István tábori püspök, a Kapisztrán-provincia tagja szentelte fel a kápolnát, amely a még mindig ugyanott, az azóta már Dušan szerb cárról elnevezett utcában álló mai templomnak mintegy a felét tette ki. „A letelepedést előkészítő és megszervező Körösztös Krizosztóm atya mellett az 1943-as kápolnaszentelés után négy testvér kezdte meg tevékenységét a házban: Kiss József és Szikra Ferenc atya, valamint Scheibl Modeszt és Cseh Anicét testvér. Márciusban Kamarás Mihály atya váltja fel József atyát. A kibővített kápolna felszentelése után ide került még Domonkos, Nagy Máriusz és Honor atya” – olvashatjuk a ma is ott működő Agapé Ferences Nyomda és Könyvkiadó honlapján. „1944 nyarán a frontvonal egyre gyorsabb közeledése miatt a rendházból más házba távozott Domonkos és Honor atya, Máriusz pedig elhagyta a rendet. Helyükbe július 24-én Kovács Kristóf atya jött, míg Ferenc atyát Szabadkára helyezte a rendi elöljáróság. Így 1944 őszére már csak három atya marad a rendházban: Körösztös Krizosztóm, Kovács Kristóf és Kamarás Mihály.” A következő esztendő katonai és politikai változásainak eredményeként hármuk közül kerültek ki a rendház első vértanúi.

Az egyetlen túlélő, Kamarás Mihály atya ma Budapesten él, a Margit körúton található Budapest-Országúti ferences kolostor és templom épületében. Mint az egyetlen hiteles szemtanút, arra kértem, elevenítsük fel a hatvannégy évvel ezelőtt történt eseményeket, s vonjunk párhuzamokat Siposhegyi Péter színműve és azon valós események között, amelyeket az író drámájában feldolgozott.

Mihály atya pontosan emlékszik mindenre, az akkor történt események legkisebb részleteire is, 2008 őszén is mindent úgy elevenített fel, mintha „tegnap” történt volna:

– Október 6-án Krizosztóm atya engem egy nagy kosárral, egyházi ruhákkal és egy kehellyel fölküldött Budapestre vonattal. Ide hoztam a csomagot, a Margit körúti rendházba, be is csapódott egy bomba abba a szobába, ahol lepakoltam, de a kelyhem még mindig megvan, azzal misézem – mesélte Kamarás Mihály atya. – Krizosztóm atya rokona, anyai nagybátyja volt Tallián József akkori újvidéki rendőrezredes, ő szólt neki, hogy 7-én és 8-án kiürítik a rendőrséget, mindenki eljön onnan.

Tallián József a csendőrfőnök helyetteseként néhány évvel korábban az 1942-es újvidéki razzia egyik előkészítője volt, s a második világháború után ezért halálra ítélték. Krizosztóm atya édesanyja, leánykori nevén Vizeki Tallián Alojzina testvéreként azonban figyelmeztette unokaöccsét a várható veszélyekre. Ő írta azt a képeslapot is, amelyet Krizosztóm atya hátrahagyott dokumentumai között találtam meg, s amelyet a rendfőnök 1943-as, novemberi mátraházai gyógykezelése idején kapott a sportszállóban.

– A rendfőnök atya azért küldött fel engem Budapestre, hogy maradjak itt – mesélte Mihály atya. – Olyan mindegy, gondoltam, az ember a sorsa elől nem menekülhet, megindultam hát, hogy visszamenjek. A Keleti pályaudvaron nem akartak jegyet adni, azt mondták, hogy Szabadka és Újvidék felé nincs vonat, civilek egyébként sem utazhatnak. Én habitusban voltam. Épp akkor érkezett meg a szabadkai Szikra Ferenc atya, aki katonatiszti egyenruhát viselt, mert behívták a hadsereghez tábori lelkésznek. Ő váltott nekem is jegyet, és együtt utaztunk le Szabadkáig. Onnan azonban már semmilyen vonat nem közlekedett tovább Újvidék felé.

– A szabadkai vasútállomáson azonban megjelent egy német katonatiszt, aki arra hivatkozva, hogy neki sürgősen el kell juttatnia egy üzenetet Újvidékre, követelt egy mozdonyt. Addig követelőzött, hogy kapott is egyet, masinisztával. Volt ott ötven-hatvan fiatal, aki a behívóparancs miatt ékezett a városba, de mivel már nem volt katonaság, nem is volt hová bevonulniuk. Csatoltak a mozdony elé egy nagy, nyitott tehervagont. A mozdony tolt bennünket, útközben többször is megálltunk, mindenki leszállt, ahol akart. Én Újvidékig mentem. Krizosztómék nagyon meglepődtek, hogy visszatértem – mesélte Mihály atya.

– Október 11–12-e lehetett, amikor visszatértem Újvidékre. Néhány nap múlva, október 23-án, Kapisztrán Szent János napján megérkeztek a partizánok. Aznap reggel még volt egy szentmise. Kilenc-tíz óra felé jöttek meg a partizánok. A férfiakat mind kiterelték az utcára. Gyűjtötték a magyarokat a házakból tizenhéttől ötvenéves korig. A parancsnokuk látta, hogy Krizosztóm nagyon rossz állapotban van, ezért azt mondta neki, hogy elmehet, nem kell köztünk maradnia. Ő viszont azt felelte erre, hogy csak akkor megy, ha mi ketten, Kristóf atya és én is vele tarthatunk. Ezt persze nem engedték meg, így hát Krizosztóm is velünk maradt.

Mihály atya elbeszéléséből megtudhatjuk azt is, hogy Krizosztóm atya akkor már nagyon beteg volt.

– Tábori lelkészként szolgált ő is a fronton. Isiászos volt, már a nyár folyamán is többször nekünk kellett segítenünk, hogy fölkeljen, alig bírt mozogni. Egyébként is nagyon sovány, hórihorgas, 170-180 centiméteres magas ember volt.

– Déltájban elindultunk a folyamőrség kaszárnyája felé, az akkori Gömbös Gyula utcán végig. Összegyűltünk szépen néhány óra alatt, mindenfelől hozták a magyar férfiakat. Később már érkeztek emberek Temerinből és a környező településekről is. Azt mondták, hogy kiszűrik közülünk a bűnösöket, a többiek hazamehetnek. A folyamőrség kaszárnyájában kaptunk enni, de akkor már mindenféle hírek terjedtek arról, hogy mi lesz velünk. Megérkeztek az orosz csapatok is, de azok csak átvonultak a városon.

– Október 28-án este háromszáz embert kiválasztottak közülünk. Harmonikaszó mellett fel-alá terelgették őket az udvarban, majd este kivitték a Dunára. Név szerint föl voltak jegyezve mindannyian, közöttük volt Krizosztóm is, Keresztes Kristóf néven szerepelt a listájukon. Agyonverték. Holdvilágos éjszaka volt, így láthattuk, hogyan kínozták őket harmonikaszó mellett. Énekeltek, ordítottak, verték őket. Később néhány teherautóval kivitték a tetemeiket a Duna-partra, és elásták.

– Volt egy szökött magyar katona is a partizánok között. Ő később, a következő év februárjában–márciusában fölkeresett engem Újvidéken. Akkor mondta el, hogy miközben verték, Krizosztóm összeesett. Épp ott feküdt az ajtóban, s amikor indultak, őt is földobták a teherautóra, és kivitték a folyópartra elásni. Nem kegyelmeztek senkinek.

– Elképzelhető, hogy még élt, amikor feldobták a teherautóra?

– Nem tudom, nagyon beteg volt már. Mindenki úgy beszélt róla, hogy „az öreg pap”, mert sokkal idősebbnek látszott, mint amennyi valóban volt. Az akkori Rákóczi Ferenc úton volt egy laktanya, annak a pincéjéből később elhozta nekem valaki Krizosztóm csuháját, nagyon véres volt. Mielőtt kivitték őket a Dunára, mindenkit levetkőztettek, a ruháikat pedig behajították a pincébe. Később, amikor takarítottak, megtalálták Krizosztóm véres ruháját. Kimosattam, és eltettem az egyik szekrénybe, nem tudom, hogy aztán mi történt vele – mesélte Mihály atya.

– Minket, akik a folyamőrség kaszárnyájában maradtunk, két napig biztattak mondván: „Nem esik semmi bántódásotok, sok a rom, el kell takarítani.” Mindenszentek napján, október 31-én újabb nyolcszáz embert választottak ki közülünk név szerint. A többieket, köztük Kovács Kristóf atyát és engem is, átvittek tutajon a Dunán, a péterváradi várba. Tovább akartak vinni bennünket, de nem volt vonat, ezért mindannyiunkat betereltek a vár alatti katakombákba.

– Kristóf atya hogyan került Újvidékre?

– Mindig nyáron helyeznek át bennünket az új szolgálati helyünkre. Ő fönt volt Debrecenben, és 1944-ben Pécsre küldték, egy másik fiatal papot, Gellért atyát pedig Újvidékre. Mondta neki Kristóf: „Kiskomám, te még nagyon fiatal vagy. Tudod, Újvidék nagyon veszélyes hely, mert annak meg kell halni, aki odamegy. Cseréljünk!” Szóltak a rendfőnöknek Budán, az engedélyezte a cserét, s így került Kristóf Újvidékre. „Ha engem üdvözíteni akar az Úristen, akkor vértanúvá tesz”, mondta. Gyönyörűen beszélt magyarul, Pázmány Péter és Ady Endre nyelvén, ízes magyarsággal, és ez is közrejátszott abban, hogy két hónap alatt nagyon megszerették az újvidékiek.

– A katakombákban töltött éjszaka után másnap reggel kérdezte tőlem Kristóf: „Tudod, mit csináltam egész éjszaka?” Mondtam, hogy tudom. „Ugyanazt, amit én.” Gyóntattunk. Két-három nagyobb terem volt ott, azokban aludtunk, és mi ketten egész éjszaka gyóntattunk. Azt mondja erre nekem Kristóf: „No, kiskomám, ezért kellett nekünk idejönnünk. Ezeket az embereket meg kell gyóntatni.” Akkor már nem volt idő, nem tudtunk mindenkit meggyóntatni, de úgy terveztük, hogy aznap majd folytatjuk.

– Másnap a szerémségi Inđija városa felé tereltek minket. Amikor a partizánok megláttak bennünket papi ruhában, azt mondták: „Nagyon jó, majd a papok viszik a gépfegyvert.” Ahogy így haladtunk, egy idő után már nem bírtam tovább, mondtam Kristófnak: „Én eldobom, hadd lőjenek le.” Azt mondta: „Add inkább nekem, majd viszem én.” Így cserélgettük aztán. Halottak napja, délután volt, már hallottuk, hogy harangoztak. Kristóf atyának a menetben valamelyik partizán úgy eltalálta a lábát, hogy rosszul lett, elesett, és nem tudott továbbmenni. Azt mondta az egyik őr, hogy le kell lőni, ha nem jön. Mondtam, hogy tartson ki, karoljon belém, majd én segítek. Akkor érkezett egy orosz teherautó, Kristófot, ahogy elájult, föl kellett tenni. Abban a pillanatban, ahogy föltették, ez az őr felugrott, és gépfegyverből leadott sorozattal lelőtte. Ekkor már alig három-négy kilométerre jártunk Inđija előtt. Amikor mi odaértünk, Kristóf már le volt vetkőztetve. Kidobták a kocsiból. A bámészkodók körülállták, nem láthattuk, hogy ki van ott. Kérdeztük, hogy ember? Mondták, hogy nem, disznó, mert csak egy pap. Nem nézhettem meg, mert minket ott tereltek a sorban.

– Inđiján romeltakarításon dolgoztunk. A lebombázott hidat kellett újjáépítenünk néhány vasutas vezetésével, de komoly munkát nem végeztünk. December 3-án, Ferenc-napon épp indultunk ki a munkára, amikor jött a hír, hogy nem kell mennünk, hazaengednek bennünket. Mindenki úgy indult, ahogy volt, összeálltunk ketten-hárman és együtt jöttünk visszafelé. Fölajánlották, hogy hazakísérnek bennünket, de mondtuk, hogy nem kérjük, megyünk mi magunktól is. Kellemes, csendes esős nap volt, egy temerini fiúval indultam útnak. Azt mondta, eljön velem, a rendházhoz közeli Újtelep városrészben laknak a rokonai, náluk alszik, és csak másnap megy haza. Utolért bennünket egy szénás kocsi, és a szerb kocsis megkérdezte, hova megyünk. Mondtuk, hogy haza tartunk a munkásokkal; akkor fölvett bennünket, és át is vitt a Dunán. A rendház közelében élt egy ismerős család, beszóltam, hogy megkérdezzem, mi van az épülettel. Ott befogadtak, megfürödhettem, és csak másnap, december 4-én mentem vissza a rendházba.

Ez az ismerős ház természetesen nem is lehetett más, mint a nagyszülői otthon, amelyikben megboldogult apósom is nevelkedett, amelyikben mi is éltünk később családommal, feleségemmel és leányommal a múlt század kilencvenes éveiben. „Sipos néni függönyből varrt nekem ruhát” – mesélte Mihály atya, amikor nála jártam a Margit körúton.

Kamarás Mihály atya a lágerből való visszatérése után „első nyilvános miséjét a templomban 1944 karácsonyán délután négy órakor mutatta be” – olvashatjuk ma is az Agapé Ferences Nyomda és Könyvkiadó honlapján. Az akkori Jugoszlávia hatóságai a következő esztendőben kiutasították Mihály atyát az országból, helyét az újvidéki ferences rendházban a Bajáról áthelyezett, bácskai születésű Pletikoszich Péter atya foglalta el. Távozása előtt azonban Mihály atya könyveit az idősebb Sipos Margitnál – született Siposs –, vagyis Dédinél helyezte el, majd az ő 1993 januárjában bekövetkezett halála után Nenu őrizte és gondozta tovább, és ezek majd ugyanazokban a kilencvenes években kerültek hozzám, amikor mi is ott éltünk a nagyszülői (nekünk pedig így már dédszülői…) házban. Talán mondanom sem kell, mekkora megbecsüléssel forgattam ezeket a köteteket, amelyek egy részét később a topolyai Népkönyvtárnak adományoztam. És ezek egyikéből került elő Kamarás Mihály atya 1944-es karácsonyi miséjének írógépen készült szövege is, amit először a Képes Ifjúság című hetilap 2001. december 19-i számban[1] tettem közzé:

„Leszállt a földre a legszebb éjjel,
Sugárzó fény özönlött széjjel.
Eljött közénk az ég Királya,
Kicsike karját feléd kitárja,
Szivedet égő szivére várja.

Eljött az ég és föld Királya… Kire a népek már oly régen epedve vártak. Ma lett valósággá, ami után sírt az emberek lelke évezredeken át. Harmatozzatok égi magasok! Ma teljesült az álom, meghasadt az Ég és a második Személy most a földre lép, mézet ont az ég.

Oh, hát akkor az egész föld, minden teremtmény, az összes ember és állat várja, hogy hódolhasson Felsége előtt! Minden lélek boldog, ha hozzá tér be az Ur, a Dicsőséges! Ha köszöntheti a próféták által megjövendölt Megváltót. Vállán vagyon a fejedelemség, és hívatik az Ő neve csodálatosnak, erősnek, a jövendők atyjának, Istennek. Az Isten dél felől jön, dicsősége elborítja az egeket és dicséretével teljes a föld. Az Ő fényessége a világosság.

De mit látunk Betlehemben? Nincs pompa, nincs diadalmenet… Éjfél van, mélységes csend. Ember, állat egyaránt nyugszik a földön. Semmi sem árulja el az éppen most végbement nagy eseményt: hogy eljött közénk az ég Királya! Mert bevonulását nem így vártuk. Ez itt páratlan, isteni bölcsesség tervezete szerint folyt le. Nem ijesztő, nem félemlít meg senkit, dicsőség nem övezi az örök atya megtestesült Fiát. Nem hódolatot akar, hanem bizalmat, nem rettegést, hanem szeretetet. Nem földreborulást vár, hanem szívére simulást: kicsike karját felénk kitárja, szívünket égő szívére várja. Boruljunk hát oda és hallgassuk, miről dobog, mit is mond nekünk e Kisded. Mert e Gyermek már születésének első percétől fogva oktatni, példát adni akar.

1. Fenséges Ur, mégsem keresi a maga dicsőségét.
2. Szegénységben is gazdag.
3. Elhagyatott barlangjában is fenséges.
4. Az éj sötétségét mosolyával oszlatja széjjel…

1. Hatalma, dicsősége végtelen. De most elrejti. Nem a Magam dicsőségét keresem, hirdeti. Csupán egynek dicsőségét óhajtja, az Atyáét a magasban. Kinek az angyali kar is zengi a Glóriát. Ez a jel: Kisdedet találunk, pólyákba takarva, jászolba fektetve. Ez a jel. Névtelen, ismeretlen Gyermek. Hogyan is gondolnánk, hogy így dicsőséget akar?
2. Üresen, szegényen jött – látszólag. Szalma, jászol, istálló… Végső szegénységet hirdet. Igazán földhöztapadt szegénység, nyomor ül a barlangban. Nincs itt ház, hanem üreg; ajtó sincs; a barlangban nincs tűzhely, nincsenek bútorok, szerszámok… Igazán kevés gondot fordítottak a Király fogadtatására! Ember nem épített, nem készített elő semmit, talán még a kőjászol is vízmosás eredménye… Az állatvilág is fukar volt a Kisdeddel szemben: a teve nem adott puha szőrt, sem a bárány meleg gyapjút; csak az ökör és a szamár áll a jászolnál, az meg nem adhat semmit, csak lehel… Mintha csak külön így lenne kitervezve, kieszelve… Igen. Így illett ez a mindenség Királyához. Nem kell Neki semmi a földből, a szellem gazdagságát az anyag fölé helyezi. Az megtartja, erről lemond. Édesanyjának érintetlen szüzességén kívül nem foglal le semmit. Így független, ez illik Hozzá! Lehetne-e méltóbb helyet találni számára? Melyik palota, milyen terem, díszes bölcső, puha pólya volna méltóbb és megfelelőbb? És kitől fogadhatná el mindezt? Ha rájuk szorulna, úgy érezzük, szenvedne páratlan nagysága, függetlensége, gazdagsága…
3. Barlangban, elhagyatott helyen születik meg az Üdvözítő. Ezt a magányt Ő választotta. Odavezette Édesanyját, amerre ember éjjel nem járt. Ő készítette elő… Hiszen sok kapu, sok ajtó megnyílt már a szegények előtt. Hát miért ezt a kedves, szelíd Asszonyt utasították el? Miért éppen vele szemben voltak olyan kegyetlenek, szívtelenek? Nem különös végzet, hanem Isten akarata, mondja hitünk szava. A szellemi nagysághoz, fenséghez illett az előkelő magányos fogadtatás, melyben egyetlen teremtmény, a szent Szűz részesítette. Más nem volt méltó Hozzá. Csak neki van ott helye, Ő pedig ott van. Senki sem mondhat imát, csak a szeplőtelen ajk, az meg mond is; semmiféle szem nem nézhet Rá, csak Édesanyjának tisztaságos szeme, és az csüng is Rajta szüntelen.

Így illik a Megváltóhoz, nem pedig zajos, lármás tömeg, harsonázó papság, tülekedő erőszak. Nem vegyülhet a tömegbe, nem veszhet el benne.

4. A jászol sötétben áll, hideg, téli éj veszi körül… A bűn éje, a lelkihalál dermesztő hidege, sötétsége övezi a Gyermek jászolbölcsőjét. Nincs szeretet számára az emberi szívekben. De Ő éppen azért jött, hogy felolvassza e rettenetes tél erejét gyermeki szíve melegségével, mosolyával. Azért állt bele keményen e télbe, hogy kimutassa, nem kell Neki lágy, puha természet, hanem a rideg, hideg szigort is mosolyogva bírja el, hogy kimutassa lelkének erejét és szabadságát.

Vedd keresztedet és kövess engem – szól mindannyiunkhoz –, az önmegtagadás a lélek uralma a test fölött. Hozzá, a törhetetlen Győzőhöz úgy illett, hogy rideg nélkülözés övezze. És kedves mosolyával magyarázza a karácsonyi örömhírt: békesség az embereknek, kik követnek a szenvedés és küzdelem terén is mosolyogva, kik hinni, remélni, de főként szeretni tudnak, kik még szenvedve is tudják énekelni lelkesen, mosolyogva: dicsőség az Istennek!

A betlehemi barlangból ilyen tanítást ad e Gyermek. Belőle ilyen élet fakad. És aki igazán hisz Benne és szeretettel közeledik Feléje, annak lelkét diadalmas, szent öröm tölti ki. Mert meglátja szegénységében is végtelen gazdagságát, elhagyatottságában fenségét, és minden sötétséget elűző fényességét. És boldog, diadalmas örömmel zengi az angyali karral: dicsőség, dicsőség az Istennek, és béke a földön az embereknek.

Főtisztelendő Quardian Atyának, és az egész kedves Családnak kegyelemteljes, boldog Ünnepeket kívánok a Clericát nevében.”

Szabó Palóc Attila

*

[1]             Ugyanehhez a lapszámhoz pedig Harmath Károly OFM atyától, az újvidéki ferences rendház mai vezetőjétől kértünk vezércikket. Karácsonyi körhinta címmel írta ekkor: „A nyugati kultúrába annyira beépült a kereszténység, hogy sok elemét meghatározza, s olyan összetevőjévé vált, amely nélkül elképzelhetetlen, sőt még létezni sem tudna. A mély meggyökerezettséget valószínűleg a globalizáció sem tudja kitörölni, de veszélyeztetni igen.

A karácsonyra, a kereszténység nagyság szerint második ünnepére is kihatással van, de a lényegét szerencsére még mindig nem érintette. A hatása abban nyilvánul meg, hogy a fogyasztói társadalom rendkívüli fogásokat alkalmazva önmaga számára aknázza ki a kézenfekvő lehetőséget. A reklámhadjárat gépezete már jóval az ünnep előtt beindul. Mindenféle árut kínál, s ez az árubőség szinte háttérbe látszik szorítani a lényeget. A reklám a szeretetre és adakozásra építi üzenetét és termékeit. Sokak számára a karácsony kizárólag az ajándékozás ünnepe. Önmagában véve ez nem is rossz, mert legalább alkalmat ad az embernek, hogy megálljon egy pillanatra, kikapcsolódjon a rohanásból és gondoljon embertársára: a legközelebbi hozzátartozóra, az elhagyottra, magányosra, a társadalom és az élet peremén élő emberre. Néha egy kicsit azonban úgy érzem, hogy nem vesszük észre, miért is vált a karácsony a szeretet és ajándékozás üzenetévé. Megfeledkezünk arról, hogy a kezdetek kezdetén ott áll egy nagy Ajándékozó: Isten. Róla vesszük a példát, Őt utánozzuk, habár ebben az utánzásunkban nagyon sok kívánnivaló van még.

A kereszténység János evangéliumára építve úgy fogalmaz, hogy Isten annyira szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte. Tehát nem valaminek az ajándékozásáról van szó, hanem valakinek az önajándékozásáról. A kereszténység Istene igen furcsa lény. Mindig valami meglepést tartogat tarsolyában. Itt van ez a betlehemi születés. Először is a körülmények felháborítóak: ha Jézus Krisztus Isten, akkor miért nem talált magának méltóbb körülményeket ahhoz, hogy megszülessen? De emögött még marad az alapkérdés: miért kellett egyáltalán az Istennek emberré válnia? Mi haszna van ebből Istennek, és mi haszna van az embernek? Miről is van itt tulajdonképpen szó?

Szolidaritás vállalásról. Isten Jézus Krisztusban megmutatja, mit jelent az igazi szolidaritás. Nem valamiféle ajándékot hoz, pedig nagyon sokan azt várnák el az Istentől, hogy az ő zenéjükre táncoljon, hogy Isten hozzájuk alkalmazkodjon, mindenfajta elvárásaik maradék nélküli beteljesítője legyen. Ehelyett más jelenséggel találkozunk: Isten önmagát adja. Nem pótlékokat nyújt, nem virágot hoz, nem karácsonyfát szaloncukorral, de másfajta csomagot sem. Egyben biztos: az embernek az emberre van szüksége, s ettől értékesebb ajándék nem létezik. Megtanít arra, hogy szolidárisak legyünk és a szívünket meg énünket ajándékozzuk, ne pedig pótlékokat, mert az ajándékok végsősorban szeretetünk pótlékai, szimbólumok, amelyek ugyan egy belső álláspontra, érzelemre utalnak, de nem tudják teljes egészében kifejezni azt.

A technikával, menedzsmenttel, klónozással és a rohanással fémjelzett világunkban elkerülhetetlen kérdésként merül fel, hogy az ember képes-e még embernek maradni, másokra odafigyelő lénynek, vagy csupán önmaga énjének körhintáján forog: csak az a jó, az az értékes, amire neki van szüksége, amit önző énje megkíván. A számítógépek hálózatának csodálatos világában az a kérdés is időszerűvé válik, hogy az ember ismeri-e még az embert, vagy ismeretlen személlyel társalog, levelezik, kifejti gondolatait, de nem ismeri a másik gesztusait, érzelmeit, hajának színét és szívének vágyait.

Úgy érzem, karácsonynak az az üzenete, hogy megtanuljunk embernek lenni, mégpedig szolidáris embernek. Karácsony nem maradhat a folklór szintjén, a csillogó karácsonyfák és a gyermekkor nosztalgiájából származó szokások rabságában, hanem vissza kell adni neki az igazi arculatát, a szolidaritásvállalást a konkrét emberrel: a magányos, az elhagyott és a ránk szoruló emberrel.

Csakis így lehet öröm a karácsony, mert az igazi öröm az önátadásban van, a másokért cselekedett tetteinkben. És nyomot is csak az ilyen életfelfogás hagy az életünkben. Gazdaggá, beteljesültté csak a másokért élt élet tehet bennünket.”