Van egy facebook oldal: Romania Mea. Az egyik bejegyzése egy gyönyörű kép. Kinek nem dobban meg a szíve, ha ránéz? Szöveg nem sok van hozzá: Doar Dumnezeu a putut plamadi un peisaj atat de frumos… Ami annyit tesz: Csak Isten tudott egy ilyen gyönyörű tájat létrehozni. Amivel persze nem lehet egyet nem érteni. Ezután jön egy mondat még, ami elgondolkodtat: Si a ales sa-l plamadeasca la noi, in Romania! Vagyis: És úgy döntött, hogy hazánkban, a mi Romániánkban készíti el.

Jó lenne tudni, hogy a felvétel pontosan hol készült, a Kárpátok gerincén innen, vagy túl?

[Itt egy kitérőt kell tenni. Ezt az írásomat elküldtem Simó Mártonnak, Székelyudvarhelyre, aki pontosította a fordítást, és gördülékenyebbé tette a szöveg egy nehézkes mondatát: „Olyan szép a látvány, olyan találó a megjegyzés, hogy képtelenség véle egyet nem érteni”. Ezen túl őt is érdekelte, hogy hol készülhetett a felvétel. Kételkedett, és ezt ki is mondta, szerkesztői megjegyzésként az Élő Székelyföldre kitett írásomhoz: „Gyanúsak a legelésző állatok. Ilyen típusú marhák nem jellemzők Erdélyre, de Románia más részeire sem. És az a magaslat, az a hegygerinc… Olyan hegyre és másfelé képzelem el, amilyen másutt van… A Retyezát, a Páring, a Fogarasi-havasok vidékére azonban elképzelhető, behelyezhető… Dél-Tirol? Svájc talán? Alpesinek tetszik inkább… Nézzünk utána. A nagy bezártságban még időnk is lehet a részletek tisztázására. Sötétek tudnak lenni a világháló bugyrai és a benne dolgozó kommunikátorok, akár mi  magunk is…] De mindegy is. Nem tagadhatom meg egy román embertől, hogy az országuk határain belül mindent a hazájának tekintsen. Talán nem is tudja, hogy a helyzet bonyolultabb. Ha nálunk Budapesten vannak olyanok, – egy utcai TV riport szerint nem is kevesen – akik semmit sem tudnak Trianonról, hányan lehetnek hasonló szinten a románok között? Végülis száz év eltelt.

Miért üt meg mégis ez a mondat? Sokkal jobban szeretném, ha így írták volna: Si a ales sa-l plamadeasca la noi, in Ardeal! Vagyis: …hazánkban, Erdélyben…

Jó negyven évvel ezelőtt olvastam egy román szerzőtől: Miért zavarna minket, hogy a magyarok is szeretik a Kárpátokat? Fordítva is igaz: nem az zavar, hogy a románok is szeretik ezt a tájat. A bejegyzés viszont arra döbbent rá, hogy a románok birtokon belülisége nem hagy helyet azoknak a nemzeteknek, akik szintén hazájuknak tekinthetnék és tekintenék is Erdélyt, ha nap mint nap nem gátolnák őket ebben. Pedig az egykori nagyurak, ott a Trianon palotában valami olyasmit képzeltek el, és kényszerítettek ránk, hogy többségi, de nem kizárólagos tulajdonba adják Erdélyt, Partiumot és Bánság nagy részét a románoknak. A kisebbség nem dirigálhat, de vannak jogai, s ezeket meg is kell adni ahhoz, hogy tulajdonosnak érezhesse magát. Ami nem vonja kétségbe sem a határokat, sem a demográfiai tényeket. Ám békét teremt, igaz, ez a béke egy dolgot megakadályozna: nem adna esélyt arra, hogy pillanatnyi hevületükben még normálisnak látszó politikusok is előrángassák a „magyar kártyát”: a velünk való, szavazatszerzés céljából történő riogatást. De Románia minden lakójának békésebb, jobb lenne az élete. Hát, ha igen, miért nem? – kérdezem Karinthy nyomán.

Az egyik hozzászóló, Gabriela Stefan azt írta: Nagyon szép az országunk, csak nem tudjuk, hogyan kell megbecsülni. Pedig egyszerű lenne: ne csak a tájat szeressétek, hanem az embert is, aki rajta él. Megkülönböztetés nélkül. Mondjuk Roxána Tudor mintájára.

Eddig tartott az eredeti írás. Tán elolvasásnyi időbe sem tellett, és Roxána megfejtette a kép titkát. Nem kell kutakodni tovább, hogy a regátban, vagy a történelmi Magyarországon található ez a táj. Viszont, ha fel akarnám keresni, több mint három napon át kell autózni megállás nélkül. Ez a csoda ugyanis Pakisztánban található.

Változtat-e ez bármit a mondanivalómon? Érdemben semmit. Nincs bizonyíték arra, hogy a Romania Mea bejegyzésében rosszhiszeműen szerepelne ez a kép. A hozzászólók többsége lelkesedik, bár van, aki finoman felveti: még ha nem is nálunk lenne… Egy bizonyos Silviu Vladutu, aki Ausztriában dolgozik, felkiált: Ce oameni cretini, Micsoda hülye emberek! Hogy mire érti, azt csak ő tudja.

Nekem a történet így a pakisztáni kitérővel azt is jelenti, hogy legyen bár egy táj a szívemnek nagyon kedves, ne Petőfi lelkesedésével szeressem (Ha a föld Isten kalapja, /Hazánk a bokréta rajta…), hanem szerényebben. Tudjam, hogy a mi falunk tornyánál is van egy-két magasabb épület a világon. Viszont a lényleges üzenet érvényes: szerethetünk közösen egy tájat, de szeretnünk kell az ott élő embereket is, vallásukra, anyanyelvükre való tekintet nélkül. Ha megtörténne, javára lenne románnak, magyarnak, szásznak és minden ottlakónak.

Surján László