Az elmúlt századok mély árkokat húztak a nemzetek közé. A szociális igazságtalanságok szembe fordították a társadalmi osztályokat. A pártok is szétszaggatták a nemzet egységét és a bár a klasszikus vallásháborúk kora Európában befejeződött, felekezetek között is létezik a megosztó feszültség. Az ökumené történetének egy szeletéról szól Suzana Guothnak ez az írása.

A keresztény egyházakban a húsvét a legnagyobb ünnep: ekkor ünnepeljük Isten Fiának a kegyetlen kereszthalál utáni feltámadását. Ő értünk, bűnösökért áldozta fel az életét, hogy mindenkinek, aki hisz Őbenne, örök élete legyen.

Ma a katolikusok, az evangélikusok és a más felekezethez tartozó hívek már együtt imádkoznak, sőt, a feltámadási körmeneten is közösen vesznek részt. Látogatják egymás szertartásait, az egyházak vezetői pedig egymás konferenciáit. Ám ez nem volt mindig így. Még a 20. század első évtizedeit is a merev elzárkózás jellemezte. Nagy bűnnek számítottak a vegyes házasságok, és szigorúan nyilvántartották, kik és hányan léptek át egyik felekezetből a másikba. Gúnyolták egymás szertartásait is: a katolikusok csúfolták az evangélikus és református templomok puritánságát, de ez nem maradt visszhang nélkül. Az evangélikusok a katolikus szertartásokat kritizálták: prédikációikat üres, tartalom nélküli beszédeknek nevezték, és úgy tartották, ezt a katolikus templomok díszes belsőjével próbálják ellensúlyozni.

A fordulatot a II. Vatikáni zsinat (1962–1965) hozta meg, amely a belső megújulás mellett „különvált testvérekként” ismerte el a nem katolikus keresztény híveket, megnyitva az utat az ökumené és az ökumenikus párbeszéd felé. Ennek igénye azonban már jóval korábban, 1937-ben felmerült az oxfordi, majd az edinburghi világkonferenciákon. Magyarországon az első ökumenikus konferenciát már 1943-ban megtartották. Jugoszláviában ez csak később következett be: az 1960-as években, pontosabban 1964-ben Stanko Janežič, a ljubljanai katolikus teológia professzora tartotta az első előadásokat az ökumenéről és szervezett találkozókat, majd 1970-ben létrehozták az Ökumenikus Bizottságot. A jugoszláv kommunista diktatúra azonban minden vallási szervezkedést ellenségesen kezelt, és koholt vádakkal üldözte a szervezőket.

Ebben a rövid történeti áttekintésben kulcsfontosságú nagyapám, Adam Luthar (Luthár Ádám) evangélikus lelkész szerepe. Ő hatvan éven át szolgált Prekmurje-ben (Murántúlon), Szlovénia azon régiójában, ahol az ellenreformáció ellenére a reformáció fennmaradt – míg az ország többi részén az ellenreformáció teljesen felszámolta a protestantizmust. Ez nem utolsósorban a magyar vallásszabadsági törvényeknek volt köszönhető. Közülük a legfontosabb az 1848-as XX. törvénycikk, amely megszüntette a katolikus egyház dominanciáját, és kimondta a keresztény felekezetek – a katolikus, az evangélikus, a református, az unitárius és a görögkeleti – teljes egyenlőségét. A törvény biztosította a szabad vallásgyakorlatot is: senkit nem érhetett hátrány a vallása miatt, mindenki szabadon gyakorolhatta hitét. Ezt előzte meg korábban II. József türelmi rendelete, majd 1895-ben az izraelita vallás elismerése.

Nem véletlen tehát, hogy Ádám Luthar – aki a korábban Magyarországhoz tartozó Szentbíborról, egy régi vend nemesi családból származott, Sopronban végezte a főgimnáziumot, majd Sopronban és Lipcsében a teológiai akadémiát – már 1938-ban, lelkészi szolgálatának 25. évfordulóján nagy szeretettel hívta meg az ünnepségre a katolikus és más felekezetű keresztény testvéreket. Jó kapcsolatot ápolt a katolikus lelkészekkel és a külföldre szakadt vendekkel, elsősorban természetesen az evangélikusokkal. Valószínűleg innen eredt szoros kapcsolata a magyar és a német egyházakkal is. Most húsvét van, és e kapcsán még mindig a fülemben csengenek prédikációjának szavai: „Ünnepeljünk együtt, és a Föld népei közösen hallgassák és tartsák meg Isten szavát!”

Battyándon (Puconci) töltött hatvanévnyi szolgálata alatt a Murántúl a jugoszláv evangélikusok egyik legfontosabb központjává vált. Nagyapámat megválasztották a jugoszláv evangélikus törvényhozó zsinat alelnökévé; 24 éven át szerkesztette és kiadta Jugoszlávia egyetlen evangélikus folyóiratát, a Düsevni Listet és az evangélikus naptárakat. Számos imakönyvet és énekeskönyvet állított össze. A második világháború után három évig a Murántúli Evangélikus Szeniorátus vezetője volt, amíg a titkosrendőrség lemondásra nem kényszerítette.

Luthar Ádám élete során az egyházat érintő összes nagy politikai fordulatot átélte: a Monarchia felbomlását, a Trianon utáni jugoszláv korszakot – amikor dr. Philipp Popp későbbi püspökkel együtt megszervezték az elszakadás utáni jugoszláv evangélikus egyházat –, a háború alatti magyar visszacsatolást, majd a kommunista diktatúra nehéz időszakát.

Bár az ő idejében még nem beszélhettünk a mai értelemben vett intézményes ökumenéről, Luthar Ádám a párbeszéd embere volt. Munkásságával hidat képezett a szlovén és a magyar kultúra, valamint a teológiai hagyományok között. Az ő munkája fektette le azokat az alapokat, amelyekre a későbbi évtizedekben a szlovén katolikus-evangélikus közeledés épülhetett.