Célom, hogy olyan merész gondolatokat, nagy feladatokat kínáljak, amelyek bár évszázados problémák rendezésére vállalkoznak, meg is valósíthatók. Az alábbiakban az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán 2014. május 5-én elhangzott előadás szerkesztett szövege olvasható.

Gondolj merészet és nagyot,
És tedd rá éltedet:
Nincs veszve bármi sors alatt
Ki el nem csüggedett.

Vörösmarty „Keserű pohár” című versének mottóul választott pár sorát valaha minden középiskolás ismerte. Épp abban az életkorban szembesültek vele, amikor nagy a készség merészet és nagyot gondolni. Fontos ez az indulás, még akkor is, ha a Karinthy Frigyes „Találkozás egy fiatalemberrel” című mű­ve rámutat: a nagy és merész gondolatok ritkán jutnak el a megvalósulásig.
Célom, hogy olyan merész gondolatokat, nagy feladatokat kínáljak, amelyek bár évszázados problémák rendezésére vállalkoznak, meg is valósíthatók. Mindenkinek érdemes va­lamennyi időt és energiát arra fordítani, hogy a közép-európai térségben élő nemzetek között ne csak javulgasson, hanem egymásnak kölcsönös előnyöket nyújtva jó legyen a viszony.
Jelenleg együttműködésről locsog a felszín, de a mélyben mások az indulatok: félelem bujkál az emberekben, és a félelem egy kicsit olyan, mint a harag: rossz tanácsadó. Közös dolgainknak rende­zése legalább száz éve időszerű, sőt a problémák gyökere még régebbi és annak is lassan nyolcvan éve lesz, hogy József Attila meg fogalmaz­ta, hogy ez a mi nem is kevés munkánk. Sajnos mindmáig nem végeztük el.

Mentségnek vélhetjük, hogy nem csupán rajtunk múlik, hogy a megvalósulás majdhogynem utó­pia. Ezzel szemben megalapozottan állíthatom, hogy a munkát magunkon kell kezdenünk és hogy a megbékélés megvalósítható. Nincs olyan kérlelhetetlen gyűlölködés a mi vidékünkön, ami nagyobb lenne, mint a sokkal régebben kezdődött és a második világháború alatt és után hihetetlenül megerősödött német-francia szembenállás volt. Az európai gondolat ötven év alatt nemcsak meg­szün­tette ezt, hanem egyértelműen jó viszonnyá alakí­totta. Adott hát a példa, amit követhetünk.
Ahhoz, hogy ne kelljen szégyenkeznünk, ha szembesülünk korábbi, nagy terveket szövögető énünk­kel, a távlati célt, ami a Kárpát-medence, sőt tágabban fogalmazva a Duna-völgye népei közötti megbékélés és együttműködés, apró és gyorsabban megvalósítható lépésekkel kell megköze­líte­nünk. A továbbiakban ennek néhány elemét vázolom fel.

Öt éve hangoztatom a nyilvánosság előtt, hogy térségünkben le kell zajlania egy kiengesztelődési folyamatnak. 2010 ősze óta mozgalom is működik ennek érdekében. Ez alatt az idő alatt nemcsak több mint ötezer támogatónk lett, hanem számos ellenérvvel is találkoztunk. Igen gyakori reakció például, ha a mondjuk a szlovák-magyar viszony javításáról beszélünk, hogy valaki kijelenti: „Én addig nem békülök, amíg ők nem kérnek bocsánatot”. Másik változatban: „…amíg vissza nem adják az ellopott területeket.”
Ezzel szemben Esterházy Lujza – a mártír Esterházy János húga, – a Miatyánkra hivatkozik. Aki keresztény, úgy kér bocsánatot magának az Istentől, ahogy ő maga megbocsát az ellene vétke­zőknek. Azaz a valódi megbocsátás feltétel nélküli. Ez az a lelki beállítódás, amire törekednünk kell, s nemcsak családi, baráti kapcsolatainkban, hanem nemzeti kereteken túl is. Megvalósítható célkitűzés. Önnevelés kérdése. Sikere esetén az ember élete kiegyensúlyozottabb, társas kapcsola­tai­ban nyugodtabb, békésebb lesz.
A második feladat, hogy a valóságnak megfelelően ismerjük saját múltunkat. Nyilván nem ez az írás foglalja össze a legfontosabbakat, de egy alapvető tényt meg kell említenem: talán mindenki tudja, de még sincs bent a gondolkodásunkban, hogy Magyarország léte első pillanatától kezdve többnemzetiségű ország volt. A honfoglalók nem irtották ki, még csak el sem űzték az itt talált né­peket, hanem közösen alkottak velük egy olyan országot, amelyben természetes volt, hogy az embe­rek nemcsak egy nyelven beszéltek. A többnyelvűségből fakadó problémákat áthidalta, hogy a hivatalos ügyeket latinul intézték. A több nép felett uralkodó király számára természetes volt, hogy  például a tatárok által feldúlt ország újjáépítésére, a városok megerősítésére úgymond idegeneket hívjon be, ahogy tette ezt IV. Béla. Ők nyelvüket, önazonosságukat megtartották. Nem gyarma­tosítóként hozták a fejlettebb kultúrát magukkal, hanem egy több elemből álló, jól működő rendszer részeiként a számukra megélhetést adó király őszinte hívei lettek. Ennek fényében a szlovákok számunkra nem idegenek, hiszen ezer éven át polgártársaink. Viszonyunk csak az elmúlt száz, kétszáz évben romlott meg, azaz nem valami újat kell kialakítanunk, hanem a régi jót helyre­állítanunk.
Lépjünk tovább. A magunk történetének tényszerű ismerete mellett törekedni kell a szomszéd népek múltjának megismerésére is. Meg kell értenünk például, hogy valaki, akiről mi csak rosszat hallot­tunk, egy másik nemzet számára miért hős vagy mi okból tiszteletre méltó. Azt is fel kell fognunk, hogy történelmünk épp annyira a miénk, mint az évszázadokig velünk élő népeké. „Szent István nekem is királyom”, mondta egy szlovák ismerősöm. Joggal, hiszen ősei itt éltek és Szent Istvánnak engedel­meskedtek, csatáiban segítették, halála után szentként tisztelték.
Sokan felháborodnak mifelénk, mondván: a szlovákok még a címerüket is tőlünk lopták. Dehogy. A címer évszázadokon át nem viselte el az enyém vagy a tiéd fogalmát. Mindannyiunké volt. Közös. A szlovák színezetű kettős kereszt, hármas halom nem lopás, hanem jogos örökség, s egy csöppet sem vesz el tőlünk. A címerek közötti kapcsolat éppen összetartozásunk jelképe, ne legyen rosszízű viták tárgya.
Abból kell kiindulnunk, hogy nem szerethetjük azokat, akiket nem ismerünk, különösen nem, ha félreismerjük őket. A megbékélés hívei tehát törekedjenek arra, hogy tudjanak többet a térségünkben élő nemzetek kultú­rájáról is. Aki például egy táncházban román vagy szlovák táncokkal ismerkedik, aligha fogja le­nézni ezeket a nemzeteket. Bár a mai Magyarországon kis számban élnek nem magyar ajkú polgá­rok, a velük való kapcsolat, hagyományaik megismerése és megőrzése jó hídépítési lehetőség a szomszéd országok felé.
Ideális esetben a szomszédság felé nyitni akaró ember ért is, beszél is legalább valamicskét az ő nyelvükön. Tudom, ez túlzott kívánság, ezért ilyen óvatos a fogalmazás. De nagyon szép lenne, ha minden jó nyelvérzékű magyar két világnyelv mellett legalább egy szomszéd nép nyelvét is beszél­né. Van abban valami furcsa, hogy ha akár a mi megbékélési mozgalmunk keretei között együtt va­gyunk négy öt országból származók, akkor tolmács nélkül csak angolul tudunk beszélgetni.
De szállítsuk lejjebb az igényeket. A „jó reggelt, jó napot, jó estét, köszönöm, egészségedre, vi­szontlátásra” szintű nyelv(nem)tudás is jelzésértékű lehet a közeledés folyamán. Mert a megbékélés nem szorítkozhat a magunk nevelésére és kiművelésére. Ez fontos, legalább annyira, hogy nyitottak legyünk az eddig elhangzottakra. A következő lépés viszont a tényleges kapcsolatfelvétel. A szemé­lyes barátság, a jó szomszédság nevében. Erre van, akinek könnyen adódik alkalma, foglal­kozása, esetleg épp lakóhelye okán, van akinek nem vagy csak ritkán sikerül. A lényeg itt is a nyitottság. Hogyan igazítok útba egy turistát? Hogyan köszöntök valakit egy távolabbi országban, akiről kide­rül, szülőföldje a Kárpát-medencében van?

Miért megoldás ez trianoni sebeinkre? Hiszen egyetlen négyzetmétert sem kapunk ezen az úton vissza. Nem a beletörődés, a jog és elvfeladás programja ez?
Nem nehéz belátni, hogy a területi kérdés rendezése ma már nem hozna megoldást. Nem csak azért, mert nincs rá lehetőség, hanem azért, mert a probléma: az egymástól félő, ezért egymás ellen forduló népek kö­zötti lappangó feszültség nem csökkenne, hanem éppenséggel nőne. Azt kell elérni, hogy mindenki békében és biztonságban élhessen a szülőföldjén, akármelyik nemzethez tartozik, akármi az anyanyelve. Legyen biztosítva a megmaradása, élvezze az emberi jogok minden­kinek kijáró tel­jességét, beleértve az önazonosságához való jogot is.
Papiron ezek léteznek. Mit ér a papír, ha a valóság ettől eltér? Semmit. Ezért kell a légkört, a gon­dolkodást megváltoztatni. Amíg a szlovákok attól tartanak, hogy mi legalább Dél-Sz­lovákiát az első adódó alkalommal visszavesszük, amíg mi attól félünk, hogy a szlovák politika meg akar szabadulni magyar ajkú polgáritól, addig nem lesz valódi béke a Kárpátok alatt. Addig  a gyűlölet parazsa ott izzik a hamu alatt. Arra a merész és nagy gondolatra hívok hát mindenkit, hogy változtassuk ezt a lappangó gyűlöletet jól látható szeretetté. Tamási Áron szavával szívbéli barátsággá.
2010. október 24-én indítottuk el a megbékélési mozgalmat. A csallóközi, Nagymegyeren jöt­tünk össze vagy százan, s ott fogadtuk el alapelveinket, amelyet Charta XXI néven emlegetünk. A moz­galomnak azóta több mint ötezer híve van. 2011 tavaszán elindult többnyelvű honlapunk, amelynek elérhető­sége: chartaxxi.eu. A szép elvek ünnepélyes deklarációját térségünk minden nyelvén érthető szóval chartának mondják. Ehhez járul az xxi, azaz a XXI. század, mert XXI. századi megoldást kínálunk egy XX. századi, sőt régebbi gyökerű problémára. A pont utáni kiterjesztés viszont nem az egyik vagy másik ország jelzése, hanem az uniós eu, hiszen európai megoldásról beszélünk.
A mozgalomnak ma már van szórólapja, jelentetett meg a témáról szóló többnyelvű tanulmányköte­tet, létrehozta a kiemelkedő teljesítményért járó Megbékélési és Együttműködési Díjat, rendezett konferenciákat Kolozsvártól Brüsszelig és Szabadkától Beregszászig. Két helyen, Győrött és a szlo­véniai Lendván úgynevezett infopont működik, ahol az arra járók megismerhetik a Chartát, és alá­írásukkal csatlakozhatnak is. A csatlakozással senki nem vállal terheket. Egy elvi, erkölcsi kiállás­ról, az egyetértés írásba adásáról van szó. Azért beszélünk mozgalomról, mert nem kérünk tagdíjat, nem választunk elnököt, nem tartunk taggyűléseket. Nem rágjuk a gittet. Ezeknél fontosabbat tesz, aki aláír: kifejezi, hogy nincs benne gyűlölet a többi néppel szemben.
Az ötezer szép szám. Miért akarjuk növelni? Ez részben a média természetéből fakad. Ahol egy­másnak csapnak az indulatok, ahol pofon csattan, netán csont törik, azonnal ott a sajtó és rohan szerte a világba a hír. A normális együttélésnek nincs hír értéke. A nagy számoknak van. Budapesten havonta rendezünk olyan estéket, ahol a fentiek szellemében ismerkedünk múltunkkal, szomszéda­inkkal. Ma már mondhatni mindegyik rendezvényünknek van nyoma az írott és az elektronikus saj­tóban. Minél többen leszünk, annál többet lehet hallani rólunk.
A támogatók 48 százaléka Magyarországon lakik. A határon túli 52 százalék közül minden negyedik ember nem magyar ajkú. Szerveződnek a mozgalom nem magyar centrumai is, az említett lendvai infopont például a szlovén-horvát-magyar határpont közelében, egyértelműen több nyelvű környe­zetben kezdte meg a munkáját 2014 áprilisában.
Különös fontosságot tulajdonítok annak, hogy a mozgalomhoz csatlakozók között nagyon sok a fiatal. 37 százalékunk tartozik a 0-35 éves korcsoportba. (Alsó kor­határt nem szabtunk, de 16 éveseknél fiatalabbak körében nem terjeszkedünk.)
Tudományos igényű előadásoktól kezdve, személyes vallomásokon át a közös szórakozás sem ide­gen tőlünk. Szlovák-magyar környezetben voltunk már disznóölésen, főztünk bográcsot Lendván, nyitottak vagyunk minden jó ötletre. Át kell törjük a félelem és a gyanakvás falát, s az elmúlt évek tapasztalata alapján erre komoly az esély.
Mindenkit persze nem lehet meggyőzni. A németek 75, a franciák 68 százaléka tartja fontosnak a két nép jó kapcsolatát. Mi sem törekedhetünk teljességre. Őszinteségre van szükségünk, arra, hogy a magunk hibáit is elismerjük. A beismerés nem a gyengeség, hanem épp az erő jele. Ismét Esterházy Lujzára hivatkozom. 1944 vészterhes augusztusában írta le a következőket: Mindaddig, amíg két ellenségeskedő ember csak azt látja, hogy mit vétett ellene a másik, de nem látja, hogy ő is vétett a másik ellen: addig kibékülésről szó sem lehet, így van ez a nemzetek között is, például a Duna völgye nemzetei között is, amelyek minket elsősorban érdekeinek, s amelyek békéjéhez mind­nyájan hozzá­járul­hatunk. Ezt akkor tesszük a leghathatósabban, ha a saját portánk előtt söprünk, nem pedig a szomszéd portája előtt, vagyis elsősorban saját magunk fölött gyakorlunk bírálatot, nem pedig a szomszéd magatartása fölött. … Úgy látom például, hogy sokkal jobbá, barátságosab­bá alakulhatott volna a viszony a magyarság és szomszédai között, ha társadalmunk nem ragaszko­dott volna görcsösen ahhoz az állásponthoz, hogy „mi sohasem bántottunk senkit, mindig csak min­ket bántanak”.
Végezetül kérdezzük meg magunktól: tehe­tünk-e többet, jobbat, mint legalább az új nemzedék szá­mára felépí­teni a kölcsönös tisztelet és meg­becsülés, sőt az egymással való együttműködés világát? Ez a világ nem születik meg pusztán politikai akaratból, bár az is nélkülözhetetlen. Ez a világ nem jön létre gazda­sági kényszerek hatására, bár az együttműködésnek itt is ki kell alakulnia. Ezt a vilá­got nem hozhatja létre erő­szak, hisz kényszerrel csak rombolni lehet, építeni nem. Ez a világ a jó­akaratú emberek lelkében fogan, és akkor valósul­hat meg, ha ezek az emberek egymásra találnak. Ezt szolgálja ez a mozgalom, ami egyben térségünk felemelkedésének is egyik motorja lehet. Az Európai Unió lebontja ugyan a régi értelemben vett határokat, de új kihívásokat is jelent. Olyan ver­senyt, amelyet egyedül a Kárpát-medence egyik országa sem nyerhet meg, ha magában próbálko­zik. Ha a Duna völgyében fejlődni, gyarapodni, békességben élni akarunk, nemcsak közös múltunk miatt, de jövendő sikereink érdekében is össze kell fognunk. A feszültséggel teli XIX. és XX század után legfőbb ideje, hogy a XXI-ben végre legyünk közösen nagyok.