A Charta XXI Egyesület elnöksége a 2018. évi Megbékélési és Együttműködési Díjat Matuska Mártonnak ítélte. A laudációt dr. Grezsa Ferenc miniszteri biztos mondta, az alábbiakban az elhangzott szöveg szerkesztett változata olvasható.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Matuska Márton!

Bár a Dél-Alföldön élem mindennapjaimat s onnan egy karnyújtás a Délvidék, mégis riasztóan nehéz feladat a magyarság és Délvidék élő lelkiismeretét köszönteni és méltatni, aki 1936. október 12-én született Temerinben. Ha Temerint halljuk, akkor nemcsak Ágoston Andrásra gondolhatunk, aki egy másik emblematikus figurája a délvidéki magyarságnak, ott él Temerinben és állítólag kiváló meggypálinkát is tud készíteni, hanem bizony a temerini fiúk is mindjárt eszünkbe jutnak, akiket a kétségkívül létező szerb-magyar megbékélés ellenére, a valószínűleg tényleg történelmi megbékélés ellenére sem tudtuk idő előtt kihozni a börtöneikből. Ha Matuska Mártonról kell néhány szót szólnom, akkor Németh Lászlónak az a mondata jutott eszembe „Boldog ember az, akiben az ősei összeérnek.” Ez teljes mértékben illik az ő pályafutására. 1956-tól újságíró, riporter, rovatvezető, faluriporterként természetesen keresztül kasul körbeutazza a Délvidéket, de a turisztikában és a bíróságok világában is tudósítóként otthon érezte magát.

Grandiózus vállalkozása volt 1982 és 2000 között, hogy utazásokat tett a világ minden szegletében, ahol délvidékiek élnek. Jól tudjuk, hogy a 70-es évek egyik kompromisszuma a titói Jugoszláviában az úgynevezett nyugati munkavégzés volt, amely sok vonatkozásban a jugoszláv öntudatot is megerősítette. Szegedi egyetemistaként emlékszem mennyit vitatkoztam délvidéki évfolyamtársainkkal, hogy vajon mi magyarok vagyunk és ők jugoszlávok, vagy mind magyarok vagyunk-e? A történelem erre adott választ azt gondolom mindannyiunk számára.

Ugyancsak érdekes vállalkozás volna ma felkeresni Németország, Ausztria, Svájc, Svédország, tengeren túl Ausztrália helyszíneit, hiszen azt tapasztaljuk a világot járva, hogy nemcsak a 90-es évek délvidéki exodusa űzte el az ott élő magyarokat a világ minden szegletébe, hanem az elmúlt esztendőkben a magyar útlevél is hozzásegítette, hogy sok délvidéki hagyta el szülőföldjét.

Matuska Márton csak 1990-ben kezdhette el a tragikus délvidéki események föltárását. Kutatásaihoz nagyon kevés dokumentum állt rendelkezésére és munkáit főleg az akkor még élő, és a nyilatkozásra egyáltalán vállalkozó tanúk közlésére alapozta. A mára legendássá vált tárca-sorozata Negyvenöt nap negyvennégyben címmel a Magyar Szó című napilapban jelent meg 90 októberétől 91 februárjáig.

Egyik kezdeményezője volt a Titeli-fennsíkon állított emlékkeresztnek, amelyet az 1944 véres őszi napjaiban kivégzett magyarok tiszteletére emeltek.

Tevékeny részese volt ugyancsak 1991-ben a „Temetetlen holtjaink” című, szintén ma már emblémává, emblematikus legendává merevedő filmkockáknak. És természetesen, aki foglalkozott a délvidéki magyarok kálváriájával, az ugyancsak nem térhetett ki a formálódó és kialakuló délvidéki politikum és közélet kihívásai elől sem. Én magam is ott lehettem annak idején Szabadkán a VMDK alakulásakor, amely nyugodtan mondhatom, hogy az egyik nagy pillanata volt a határon túli magyarság rendszerváltás utáni eszméléseinek, hasonlóan az RMDSZ-hez.

De természetesen Matuska Márton alapító tagja és az Intéző bizottság tagja is volt a Vajdasági Magyar Demokrata Pártnak és a közművelődési egyesületeknek: a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetségnek, ezeken kívül a Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesület elnöki tisztét is ellátta.

Kutatásainak célja nem pusztán az emlékezés és emlékeztetés, hanem a kiengesztelődés és a megbocsátás – megbocsátunk és bocsánatot kérünk – együtt azokkal, akik személyesen, családi tragédiájuk árán szenvedték el az üldöztetést. Hiszen az nem lehet kérdés, hogy számukra az igazság megvallása együtt kell járjon a megbékéléssel, mert az igazat ki kell mondani, a bűnösöket meg kell nevezni és a halottaikat pedig el kell siratni. Ha azonban ezen az ember túllép, akkor elővesszük a régi igazságot, hogy a magyar-oláh- szláv bánat mindig egy bánat marad, és itt jövőt csak közösen tudunk elképzelni az egykori magyar birodalmat jelentő Kárpát-medencében.

Hosszan lehetne méltatni Matuska Márton díjait: 1991-ben a Bethlen Gábor Alapítványtól kapott Bethlen Gábor-díjat; ugyanebben az évben a Széchenyi Társaság diplomáját; 1999-ben az újságírók Táncsics Mihály-díját; a vajdasági magyar közélet egyik nevezetes díját 2002-ben az Aracs-díjat kapta meg; a Tőkés Alapítványtól a Tőkés-díjat; 2014-ben  Magyar Örökség-díjas lett és 2016-ban a Keskeny Úton Alapítvány életműdíjjal ajándékozta meg: 1941/45. évi délvidéki magyar irtással kapcsolatos kutatásaiért.

Művei közül mindenképpen ki kell emelni „A megtorlás napjai: ahogy az emlékezet megőrizte”, az 1992-ben megjelent könyvét. Jól tudjuk, hogy 1974-ben Cseres Tibor megírta a Hideg napokat, de sajnos nem követhették a Hideg napokat jobb történések. 1992-ben Matuska Mártonnak ez a könyve megerősítette János evangéliumának igazát: Az igazság szabaddá tesz bennünket. Ez a mű nem csupán egy tudományos határt tört át, hanem sokkal erősebbet, a lelki gátakat is átszakította. A túlélők évtizedeken át rettegve tagadták a gyilkosokkal együtt a borzalmakat. Matuska Mártonnak elévülhetetlen érdeme, hogy elméletek és indulatok helyett tényeket hozott elő a lelkek mélyéről, és egyúttal föl is szabadította őket a szörnyű titkok nyomása alól.

Ez a könyv is hozzájárult ahhoz, és az új évezrednek is be kellett köszönnie, hogy megnyíljanak barátai és barátai szülei, és elmondják, – hiszen minden délvidéki családot így vagy úgy érintett, – hogy mi is történt valójában azokban a borzalmas napokban.

Ugyancsak jelentős műve „Az elhallgatott razzia: vérengzés Újvidéken, 1944-45” (2015). Egy nem vagy kevésbé vagy egyáltalán nem ismert mozzanata Újvidéken, hogy 1944. október 30-án – mindössze egy héttel a partizánok bevonulását követően, – az új hatalom hirdetményben tette közzé, idézni fogok: „A Bácskai és Baranyai Katonai Körzet Hadbírósága az 1944. október 29-én hozott ítéletével halálra ítélt 250 magyar nemzetiségű háborús bűnöst, akik a megszállás 3 évében részt vettek a megszállókkal Bácska és Baranya területén a szerb és más szláv lakosság terrorizálásában és mészárlásában. A halálos ítélet golyó által lett végrehajtva.” Idáig az idézet s persze hozzátették „Halál a fasizmusra – szabadság a népnek!” – bajtársi üdvözletet is. Előjátéka volt ez az „elhallgatott razzia” annak a közel fél évig tartó rettenetes terrornak, amelynek részleteit máig nem tárta föl a történetírás, következményeit pedig máig nem heverte ki a délvidéki magyarság. Pedig a túlélők emlékezetében életük végéig élt, ma is él az iszonyat és a rettenet. És ez rávetül az utódokra, tovább viszik a leszármazottak is.

Természetesen minden nemzetrésznek megvolt a maga délvidéki tragédiája. Láttuk a szolyvai képet Kárpátalján, a málenkij robotot és mindent, ami azzal jár. A Felvidéken a kitelepítések sora Magyarországra, illetve az akkori Csehszlovákia cseh területeire és Erdélyben pedig az 1956 utáni megtorlás volt talán a legtöbb ember-veszteséggel járó golgota, amelyet nekünk a XX. században el kellett viselni.

Megemlítek még egy művét Matuska Mártonnak a „Mozsor magyartalanítása – A felszabadulás ürügyén (1944-45)”. Ez a könyv a Sajkás-vidéki, egykor még vegyes lakosságú falu magyarjainak vesszőfutásáról, kivégzésükről, koncentrációs táborba hurcolásukról és szétszórattatásukról szól.

A Bevezető című fejezetében dolgozza fel a szétrombolt község történetét. Adatszerűen követi a falu magyar közösségének növekedését és intézményeinek kialakulását: az iskola megalapítását, a templom építését a polgári, illetve vallási társadalmi egyesületek megalakulását, azok gazdagságát. A Lincs és kihajtás kora fejezet részletesen szól a 0. évről, 1945-ről, amikor kiűzték szülőfalujukból a magyarokat, s hírmondónak is csak egy-két családot hagytak, hogy bizonyítsák voltak itt magyarok. A föllelt dokumentumok és a szóbeliség tényei azt a rettenetet tükrözik, amit a mozsori magyarok elszenvedtek a második világháború végén, de tükröződnek azok az évtizedek is, amelyekben a titói „szocialista” országot és társadalmat ismerhettük meg. Ma már a sajkás vidéken magyar nem vagy alig él. Mozsor, Csurog, Zsablya jól ismerjük ezeket a helyeket.

Folytathatnám még műveinek sorát, de azt gondolom, hogy ez a három jelzés is bőven elég. Talán még meg kell említenem a vértanú református lelkészekről „Értünk éltek és haltak” címmel megjelent könyvét, meg a három mártírról: Sörös Imréről, Dupp Bálintról, Nagy Győzőről írt 2002-es könyvét.

Az 1944-es és 1945-ös délvidéki vérengzések során mintegy 40000 magyart mészároltak le brutális kegyetlenséggel. A kivégzetteket háborús bűnössé nyilvánították, vagyonukat elkobozták, hozzátartozóikat megbélyegezték, több ezer embert internáltak. A magyarság mellett a német, és a zsidó lakosságot is érték atrocitások.

A szerb parlament 2013. június 21-én fogadta el a délvidéki magyarok ellen 1944-45-ben elkövetett vérengzéseket elítélő nyilatkozatot, nem amnesztia meghirdetésével, hanem az eleve ártatlanság kijelentésével.

Matuska Márton akkor kezdte tényfeltáró munkáját, amikor ennek még megvolt a maga kockázata. Visszatekintve közel 20 esztendővel a rendszerváltást követően, tisztelegnünk kell az előtt, ahogy bemutatta számunkra azt, amelyről nagyon nehéz emberi szavakkal megemlékezni. Tényszerűen adatolta azt, hogy mi történt a délvidéki magyarsággal a titói partizánok bevonulását követően, de mindig azzal az igénnyel nyúlt a témához, hogy a tények föltárását a megbékélésnek kell követni.

Azt hiszem, hogy lassan 100 év külön élés – és valljuk be – szétfejlődés után is remélhetjük, hogy eljött az idő: itt a XXI. században össze felé kell terelődnünk, egy akolba. S nem határokat kell kiütni, hanem ahogy ez a Charta mozgalom is oly sokszor említi, nekünk a Kárpát-medencében határoktól függetlenül újra egy nemzeti közösségbe kell önmagunkat megszervezni. Ebben a munkában is úttörő Matuska Márton munkássága.

A szenvedés megkerülhetetlen kérdés. Azt gondolom, hogy a szenvedésről meg kell fogadjuk II. János Pál pápa – aki nekünk a lengyel Karol Vojtyla is egyben -, nagyon pontos szavait. Idézem: „Századok, nemzedékek tapasztalták, hogy a szenvedésben sajátos erő lakozik, sajátos kegyelem, amely belsőleg Krisztushoz közelíti az embert.”

Ezek a szenvedések mára történelmi tapasztalattá és valószínűleg genetikai állományunk részévé is váltak. És ahogy Krisztus szenvedése sem az akkori mának szólt, hanem a jövőről, így a délvidéki magyarok szenvedéseinek feldolgozása és bemutatása is a jövőről kell szóljon. Ezért Trianon és a XX. század után, benne megannyi magyar borzalommal, amikor átmentünk valahogy mégis csak a tű fokán, és most itt vagyunk, és újra gyarapodunk, meg kell egyszerűen haladni Trianon veszteségeit. A veszteség – mérete miatt – feldolgozhatatlan, de nem tehetünk mást, mert erre kötelez bennünket az, hogy túléltünk mindent, erre kötelez bennünket az, hogy mi vagyunk a Kárpát-medence legnépesebb nemzete, és erre kötelez bennünket Szent István öröksége, hogy képesek vagyunk és leszünk házat és hazát biztosítani az itt élő embereknek. S meg kell értetnünk, – Matuska Márton munkássága is erre sarkall bennünket, – hogy a jövőt itt a Kárpát-medencében csak közösen, a velünk élő tejtestvér népekkel együtt tudjuk felépíteni. És ez a szorongó tájékozatlanság, amely ma feszíti Európa népeit, nem jelölhet számunkra ki más utat, mint azt, hogy mi magyarok, akiknek van egyfajta kovász-emlékünk, egyfajta kovász-hagyományunk, képesek kell legyünk a különféle nacionalizmusokat meghaladva egy felé és egy gondolattá terelni azt, hogy ma már, a XXI. században felül kell írni a bizalmatlanságot a bizalommal. A kis-antant megtörését követően pedig minden velünk élő népnek látni kell azt, hogy a magyarság erősödése nem ellenük van, hanem értük is.

Matuska Márton első sorban ezt a jövőt szolgálta. Azért kell tiszteletünket kifejezni előtte, mert kortársait, bennünket meghaladva idejekorán felismerte azt, hogy a délvidéki vérengzések tárgyilagos bemutatása a két nép jövőjének, közösségeinek együttműködését is szolgálni fogja.

Persze még előttünk van a két Akadémia úgymond tudományos megalapozottságú közös vizsgálatnak a lezárása, de Matuska Márton valóban nagy szolgálatot tett abban is, hogy a tényszerű adatok mellett talán tényleg történelmi megbékélés előtt áll a két nemzet.

S ha mi meg tudunk békülni a szerbekkel – pedig sok oka volna, hogy kifogásaink legyenek, s talán nekik is –azt gondolom, semmi akadálya nem lehet annak, hogy megbékéljünk a románokkal, a szlovákokkal és így tovább.

És ha jól érzékelem, ami történik a világban, azt gondolom, hogy olyan veszélyek fenyegetnek ma bennünket, amelyek a Kárpát-medencei ellentéteken messze túlmutatnak. Az azonosságunk, az önazonosságunk kerül veszélybe, ha elfogadjuk azt, hogy nincsenek nemzetek, csak internacionális eszmék, és hogy ha azt elfogadjuk, hogy keresztény gyökereinket magunk mögött hagyjuk, mert az már korszerűtlen. Mi magyarok akkor tudtunk megmaradni, ha körömszakadtáig ahhoz ragaszkodtunk, amink van: családunkhoz, szülőföldünkhöz, nemzetünkhöz. Európához is – bár hogy egyre közelebb kerültünk, látjuk: az néha nem olyan szép, mint gondoltuk. Valószínűleg ki kell épülni annak a Közép-Európai identitásnak is, amelynek Matuska Márton egyik avatott képviselője.

Sütő András írta egyik drámájában, hogy merjünk azonosságot vállalni önmagunkkal. Nem kisebb a feladatunk a XXI. században, ha ez a tényleg borzalmas XX. után a mi, azaz a magyarok évszázada itt a Kárpát-medencében, hogy vállaljunk az azonosságot önmagunkkal. Ebben a szolgálatban köszönjük Matuska Márton munkásságát, jó egészséget és sok-sok hasonló értékes művet kívánhatunk mindannyiunk számára.