Nicolae Iorga

Nicolae Iorga, a vasgárdisták által meggyilkolt román történész és politikus kijelentéseivel csínján kell bánni. A megbékélés híve sok jó mondatot találhat tőle. Hihetnénk, hogy ő is a „praechartás”, azaz a minket mozgató eszmékkel rokon gondolatai voltak. De joggal írta le Zákonyi Botond, hogy Iorgával mindent és annak az ellenkezőjét is lehet igazolni.[1] Nehéz hiteles képet rajzolni róla. Erre felkészültség hiányában nem is vállalkozom, de nem állom meg, hogy ne ismertessem azt az írását, amit a Pro Minoritate 1999-ben is fontosnak tartott magyarul közölni. Eredetileg 1923-ban jelent meg[2]. A Megbékélési Mozgalmunk több fontos eseménye zajlott Aradon, így valamelyest össze tudom vetni, amit láttam azzal, amit Iorga látott közel egy évszázaddal ez előtt. Nicolae Iorga aradi benyomásai révén megsejtjük, hogy a trianoni elcsatolás után hogyan zajlott le az átmenet. Ő egy Románia területén lévő magyar városban járt, mi egy bánsági román várost látunk, amelyben élnek magyarok is[3].

„Aradon a magyarság változás nélkül őrzi és ápolja nemzetük tragikusan szép és büszke örökségét, azt az emlékművet, mely a bécsi császárral szembeni „árulásukért” kivégzett tisztek emlékét őrzi.” Azért némi változás már akkor is lehetett, mert a cikkből kiderül, hogy „két szoborcsoport áll … szem elől rejtve, deszkaburkolatban. Kossuth és az elítéltek szobrai. Úgy tűnik, arra várunk, hogy Magyarország visszakövetelje őket. Kézenfekvő jeladás ez a nemzeti érzületűeknek . S akik ezt megalkuvóan elkövették, azok megfeledkeztek arról, hogy az alakok egyike, Kossuth, az egyetemes forradalom apostola is volt egyszersmind , hogy ő tárgyalt Balcescuval és Boliackal, és – amint ezt Poujade francia konzul is tanúsítja – bocsánatot kért Avram Iancutól, amiért figyelmen kívül hagyta a román nép jogait.

Az aradi szabadságszobor sok hányattatás után ismét áll, és az aradi, sőt egyetemes magyarság valóban ápolhatja a nemzeti örökségét, bár a szélsőséges román nacionalisták gyakorta tiltakoznak ez ellen. Tudjuk, hogy a szobor nem az eredeti helyén van, viszont jó, hogy mostani nevének Megbékélés tere a neve. Kicsit nevetséges, hogy a város a szoborcsoport felállításához csak úgy kapta meg az engedélyt, hogy egy másik köztéri szobrot, egy diadalívet is fel kellett állítania, ami román szemmel szól 1848-49 eseményeiről. Kossuth nem ellenszenves rajta.

Iorga 1923-ban mintha irigykedve nézne Aradra.

„A széles központi bulvárokon nem csak magas kereskedelmi épületek sorjáznak, de az értelmiség és nemesség magánlakásai is, mozgásteret nyújtván egy igen aktív kereskedelmi életnek, és kirakatául szolgálván egy magabiztos kultúrának, mely hisz győzelmes nemzeti elhivatottságában. Ritkán láttam ily sok elsőrendű árut ugyanazon utca két oldalán, minden árucikk mellett ott áll a pontos ára, és nem tűnik túlzottnak. A könyvesbolt régebbi vagy teljesen új könyveivel, fáradhatatlan kiadók termékeivel büszkélkedik.”

Milyen kár, hogy ezt a magabiztos kultúrát az új birtokosok inkább veszélynek, mint új, megnagyobbodott országuk értékének tekintették. Iorga maga is értetlenkedett:

Minthogy a magyar főváros egyik színjátszó csoportja érthetetlen módon nem játszhatott a városban, és távozniuk kellett – különben talán romjaiba dőlt volna a Román Királyság – , tiltakozásképpen több kirakatban kiállították a színészek arcképeit.”

Ezek szerint az aradiakban erős volt a civil kurázsi, s módját találták, hogy tiltakozásukat ki is fejezzék. Iorga is tiltakozik, például a román cenzúra ellen, amely a város magyar napilapjait ellenőrzi, mondván: gyermeteg dolog ez itt is, mint mindenütt, hiszen a lélek szárnyalását nem lehet korlátozni. Száz év alatt azért számos módját találták a szárnyalás korlátozásának.

Az aradiak egyik büszkesége a Kultúrpalota. Erről szólva érezhető a regáti irigység, majd egy nehezen értelmezhető mondatot találunk:

Románia területén kevés terem közelíti meg arányaiban, eleganciájában és akusztikailag azt, ahol egy alkalommal beszéltem. Megpróbáltam a múltat feledve nem megsérteni azokat, akiket mindenképpen érdekünkben áll ezen haza megbékélt polgárainak tudni, nemcsak hagyományos emberségünk okán.

Mi lehetett a sértés, amit lenyelt, nem tudni. Megfogalmazza viszont az érdeket: a magyarokat Románia megbékélt polgárainak tudni. Ebben sem akadt követője azóta sem.

A képtár kapcsán ezt írta: Megjelent egy román, csakis román nyelvű katalógus (és itt mégiscsak más házában járunk…). Ezért a zárójeles megjegyzésért ma is megköveznék. Hogy-hogy más házában? Ezért tán igazat is adnának a vasgárdisták gyilkos dühének.

Van még egy érdekesség, amit kiemelek:

Egy egész sor helyiség azonban zárva marad a műtárgyak jelzéseinek nacionalizálásáig. És sehol nem furcsább ez a sietős cégérváltoztatás – amelyet maguktól a magyaroktól sajátítottunk el – , mint éppen ezen a helyen. Arról a kiállításról van szó, amelyet az 1848-as „mártíroknak” szenteltek, a magyarok nemzeti forradalmának, mindenfajta szabadságvágynak, – akár más szabadságeszmék ellenében is – egy állhatatos , eszméiért lelkesülő népnek. Talán csak a 19. század politikai reneszánszával foglalkozó olasz kiállításon látható ilyen gazdag gyűjtemény, egy ilyen szakszerű rendszerezés, minden dolgok ennyire kegyes emlékezete, a legkisebb rongydarabtól a legutolsó papírszeletig minden, ami emlékeztethet egy olyan mozgalomra, amelyet szívvel­-lélekkel indítottak, és amely a harcmezei legyőzetések, hadbírósági ítéletek, köztéri akasztások, nyilvános kivégzések tragédiájába fulladt. Minden nemzetnek joga van tisztelni harcosait és vértanúit; milyen jogon, kérdezem határozottan, tartjuk mi vissza ezt a népet attól, hogy imádkozzon oltárai előtt, melyeket lerombolni sem felhatalmazásunk, sem erőnk nincsen?

Mit jelent vajon a nacionalizálás ebben a szövegben? Általában államosítást jelent, de itt feliratokról van szó, románosításra gondolok. Ez sajnos nem a románra való fordítást, hanem a magyar jelleg eltüntetését hozta magával a Trianon utáni első században. Hogy mit ért Iorga a magyaroktól tanul „cégérváltoztatáson”, nem derült ki. Más írásaiban azonban sokat beszélt például a székelyek román eredetéről, amit ugyan később részben vissza vont. Ez alapján lehet, hogy az erdélyi románok asszimilációjára céloz. Kulcsfontosságú azonban az, hogy a magyarokról nemzetként beszél. Ennek jelentőségét nem lehet túlbecsülni. Két évvel később a Népszövetségben arról értekezett, hogy az erdélyi magyarság nemzet. A nemzetiség képmutató terminusa csak arra szolgál, hogy megtagadják a nemzetnek járó jogokat egy embercsoporttól. Ezzel fejeződik be Zákonyi Boton bevezetője, amit Iorga Aradról szóló cikkéhez írt. Mai vitáinkban is aranyat érne ez a mondat, nagyon jó lenne ismerni a forrását.

Iorga írása keserűen fejeződik be, nyilvánvaló, hogy román nacionalistaként nézi a megnagyobbodott országot.

Mintegy tíz magyar könyvesboltra mindössze egy minőségi román könyvüzlet jut. Nem létezik román múzeum, mely bebizonyíthatná, hogy nekünk is van saját művészetünk , múltunk, sőt itteni emlékeink is e városban, mely alig egy évszázada szerény központul szolgált a vidék román parasztsága számára. Az a néhány bátortalanul fölaggatott fénykép a falon még csak kezdetnek sem tekinthető. Három kormány követte egymást Nagyromániában ilyen eredménnyel.

Azóta sok-sok „eredményesebb” kormányuk volt. Iorga vajon büszke lenne-e az erdélyi városok hatalmas arányú elrománosítására, a magyar jelleg tudatos eltüntetésére? 1920 április 23-án a Keleti Újságnak így nyilatkozott: „Amit az erdélyi román asszimilánsok csinálnak, őrültség volna, ha nem volna még annál is több. Bűnös és káros. A magyar maradjon magyar, a szász maradjon szász.” Komolyan gondolta? Vagy csak az vezette, hogy még nem volt aláírva a diktátum?

Surján László

[1] Zákonyi Botond: Iorga Aradon Pro Minoritate, 1999 (1. szám) 122.o.

[2] Nicolae lorga: In Ardealul anului íncoronárii, Bucuresti, Editura Pavel Suru, 1923, 47-55. o

[3] Iorga cikkéből vet idézetek dőlten vannak szedve, s ha bekezdésnyiek bentebb kezdődnek.