Erhard Busek egy 1990-es írásában említés tesz egy meg nem nevezett szovjet író javaslatáról: mindenki készítse el a maga fekete könyvét, aminek két része legyen: az egyik, hogy az adott nemzet mit ártott másoknak, a másik, hogy mi jót kapott másoktól. Gyönyörű gondolat. Megvalósítani viszont nehezebb.

Kezdjük rögtön egy példával: melyik fejezetbe kerüljön a „Lex Apponyi”? A törvény jelentős javadalmat biztosított a tanítóknak, és esélyt adott a nem magyar ajkú tanulóknak, hogy elfogadható szinten beszéljék az államnyelvet, ami későbbi boldogulásuk szempontjából a javukat szolgálta. Mégis felháborodást váltott ki a nemzetiségekből, mert – nem minden alap nélkül – úgy érezték, hogy tudatos elmagyarosítási folyamat kezdődik. Jó hosszan el lehetne erről konferenciázni, de tény, hogy a szomszéd nemzetek ezt a törvényt ellenük irányuló támadásként élték meg, sőt számukra még ma is fájó pont. 2013-ban, Štefan Hríb kitüntetése után a Týždeň (Hét) című hetilap magyar-szlovák nyelvű borítóval jelent meg, a borítóján Apponyi képével és a „Szlovákok, bocsánat!” felirattal, a hátoldalon pedig Beneš arcképe és a „Bocsánat, magyarok!” felirat volt olvasható. A Lex Apponyi kritikája tehát mintegy a kiengesztelődés egyik fontos eleme.

Hogy Beneš úr valaha bocsánatot kért volna tőlünk az általa elrendelt, népírtással felérő jogfosztásokért, arról nem tudok. A „Slováci, Prepáčte” azonban valós tényre alapul. Apponyi Albert rádöbbent a magunk hibájára. Hetvenötödik születésnapja alkalmából fogadta az Associated Press magyarországi tudósítóját, és a 8 Órai Ujság beszámolója szerint többek között a következőket mondta neki: „Sajnálatos tévedés történt nemzetiségeinkkel. Ezek sohasem nyögtek elnyomás alatt, sohasem történt velük semmi, ami csak meg is közelítette volna azt a kegyetlenséget, amivel ma a magyar kisebbségekkel bánnak. Csakhogy tévedtünk, magamat sem véve ki, amikor nem vettük észre nemzetiségeink metamorfózisát, amellyel öntudatlan tömegekből önérzetes nemzeti kisebbségekké váltak”. Még a korabeli nagyon kritikus Népszava is elismeréssel számolt be erről a nyilatkozatról. Akik ma lánglelkű, ámde túlzó hazafisággal védik a kiegyezés utáni nemzetiségi politikánkat, jó, ha szem előtt tartják Apponyi gróf önkritikáját.

A Lex Apponyi nem a semmiből bukkant fel. Előzményei legalább 1844-ig mennek vissza. Ebben az évben, november 13-án fogadták el a magyart államnyelvvé tevő, a magyar nyelv és nemzetiségről szóló 1844. évi II. törvényt. E törvény utolsó pontja a következő: „9. § Ő Felsége méltóztatott kegyelmesen rendeléseket tenni már az iránt is, hogy az ország határain belőli iskolákban közoktatási nyelv a magyar legyen.”

2011-ben az Országgyűlés november 13-át a magyar nyelv napjává nyilvánította. Érdemes ide idézni a határozat első pontját: „Az Országgyűlés, felismerve azt, hogy a magyar nemzet összetartozását legfőbb szellemi kulturális örökségünk, nemzeti nyelvünk fejezi ki legjobban – tiszteletben tartva hazánk hagyományos nyelvi sokszínűségét, egyben felelősséget vállalva a kisebbségek nyelvhasználatának jogáért –, a nemzet fejlődését és hagyományainak őrzését egyaránt szolgáló magyar nyelv iránti megbecsülésének kifejezése érdekében a magyar nyelvet hivatalossá tevő törvény, a magyar nyelv és nemzetiségről szóló 1844. évi II. törvénycikk elfogadásának napját, november 13-át a magyar nyelv napjává nyilvánítja.” Hazánk hagyományos nyelvi sokszínűségének tisztelete, ami sok évszázadon át természetes volt, hiányzik az 1844.évi törtvényből, bár nem a nemzetiségek ellen született, viszont hatásaiban mégis ártalmukra volt: Apponyi önkritikája tehát nemcsak 1907-re, hanem 1844-re is vonatkoztatható. Fontos azonban tudatosítani, hogy ez nem erkölcsi elítélés. Minden régi történést a korszellem figyelembevételével kell megítélni. A XIX. század az egynyelvű, egységes nemzetállamok kialakulásának ideje. Gondoljunk Franciaországra, a német vagy az olasz egységre.

Máig fennálló vitánk és jogos panaszunk, hogy Ukrajnában kiszorítják az anyanyelvű oktatást az iskolákból. Pedig az ukrajnai rendelkezés az alsó négy osztályban még távlatosan is engedi az anyanyelv használatát, mégis egyértelmű, hogy a rendelkezés egy ukránosítási folyamat része. Ha ezt elítéljük, akkor el kell ismernünk, hogy 1844-ben mi is rossz úton, kellő körültekintés nélkül jártunk el. Ennek ellenére valóban ünnepelni való, hogy a latintól, mint hivatalos nyelvtől végre sikerült megszabadulnunk. Nagy magyar siker volt ez, hiszen nemcsak a latin, hanem elvben a Bécs által egyre erőltetett német nyelv is kiszorult a közéletből és a közoktatásból.

Persze, amint lenni szokott, nem ették a kását olyan forrón, mint ahogy főtték. A törvény végrehajthatatlan volt, s 1849 után az osztrákoknak eszük ágába sem jutott érdemben foglalkozni vele. Majd három évtizedet kellett várni, hogy a helyzet valamiképp rendeződjék. Erre szolgált az 1868. évi törvény a népiskolai közoktatásról. Ez lehetővé tette, hogy minden iskola megőrizze korábbi tanítási nyelvét, viszont a polgári iskolában és a tanítóképzőkben elrendelte a magyar nyelv tantárgyként való tanítását.

A Lex Apponyi felé vezető úton az 1879. évi XVIII. törvénycikk a magyar nyelv tanitásáról a népoktatási tanintézetekben volt a következő állomás. Ez a Trefort Ágoston féle törvény előírta, hogy három év múlva mindenkinek aki kikerül a tanítóképzőből oly szinten kell tudnia magyarul, hogy a nyelvet tanítani tudja. Mocsáry Lajos kétségbe vonta, hogy a törvénynek lesz-e eredménye, s felvetette, hogy ha nem lesz, akkor mi értelme van felbolygatni vele a nemzetiségi kérdést.

A törvény valóban nem érte el a célját, s negyedszázad múlva Berzeviczy Albert új javaslatot készített elő. A javaslatot évekig vitatták, a nemzetiségek tiltakoztak, a képviselők vitatkoztak, végül 1907-ben Apponyi Albert minisztersége alatt elfogadták. Érdekes, hogy a román püspökök különösen élesen tiltakoztak a tanítók fizetésemelése ellen. Attól tartottak, és ez már Trianon előszele, hogy a tanítók hálásak lesznek a magyaroknak és csökken bennük a nemzeti öntudat.

A magam részéről úgy vélem, hogy az államok részéről jogos igény, hogy polgárai beszéljék az államnyelvet. Ez azonban nem lehet az anyanyelv visszaszorításának indoka. 1844 és 1920 között mi magyarok, 1920 után a szomszédaink hibáztak ezen a téren. Nincs értelme azon vitatkozni, ki ütött nagyobbat. Apponyi beismerésének viszont nincs szlovák, román vagy szerb párja, sőt Apponyi démonizálása még sajnos tart.

Az 1868-1918 közötti magyar oktatáspolitikának a nemzetiségiekre vonatkozó része annak a bizonyos megírandó fekete könyvnek a hibáztunk fejezetébe tartozik. Hibáinkat fel- és elismerni nem gyengeség, hanem épp az erő jele. Akkor is meg kell tennünk, ha rosszak a tapasztalataink. Cseres Tibor Hideg napok című könyvének szerb fogadtatása arra utal, hogy ezek a megnyilvánulásaink viszonzatlanok maradnak, sőt akár ellenünk is fordítódnak. Ennek ellenére Apponyi beismerése legyen példa számunkra, hiszen amint Illyés Gyula írta: növeli, ki elfödi a bajt.

Surján László