Timon Sámuel jezsuita atya 1733-ban megjelent könyvében ezt írta a szlovákokról és a magyarokról: “Már nyolcszáz éve viselnek együtt minden jót és rosszat. Együtt élnek, együtt halnak. A szlovákok közül sokakat nemesi rangra emeltek, akik nagy birtokokat szereztek és ma már nagy ősi családok alapítói lettek, és kevesebbet vesznek el a házából, mint amennyit adnak”.

Timon atya családja Morvaországból költözött Magyarországra. Ő már itt, a Trencsényi-medence közepén fekvő, Trenčianska Turná nevű községben született 1675-ben. 1693-ban belépett a jezsuita rendbe. Nevét ma már kevesen ismerik, de a szaktudomány számon tartja, méltán, hiszen ő alapította meg a jezsuita történelemírást. A múlt ködéből most Martin Homza szlovák történész emelte ki a Murices novae avagy Új tüskék. (Dialógusok a szlovák történelemről és nem csak arról), című, 2020-ban megjelent könyvében. Az idézet jelentőségét az adja, hogy egy szlovák pap közel három évszázada tett megállapítását most egy szlovák történész idézte fel, és az idézet világos cáfolata az ezeréves magyar elnyomás téveszméjének. Jó lenne, ha ezt pár sort a magyarok mindannyian ismernénk.

Ezen a téren Homza nem bújik régi könyvekből vett idézetek mögé, hanem egészen nyíltan fogalmaz. Keserűen állapítja meg, hogy a cseh értelmiség szerint a szlovákok tulajdonképpen csak „nem tudatos csehek”, ezért „a mi (azaz a szlovák) történelmünknek cseh történelemnek kellene lennie. Így határozták meg történelmünk dehungarizációjának szükségességét. És végeredményben ez vezetett egy másik értelmetlen történeti-jogi tézis generálásához, miszerint a mi magyar hazánk a mi Magyar Királyságunk számunkra csupán ezeréves rabság volt… Jól ismerem ezt az iskolából. Nagy-Morávia bukása és utána az első Csehszlovák Köztársaság és köztük semmi”.

Homza tehát nem áll be az öncsonkító sorba, nem fosztja meg a szlovákságot saját történelmüknek majd ezer évétől. Bizonyos értelemben rehungarizáció, amit csinál, ellentétben a csehek által erőltetett dehungarizációval. Ugyanakkor elénk is tükröt tart. Az ezeréves magyar elnyomásról szónokolni történelemhamisítás, de kihagyni Magyarország történelméből a szlávokat, szlovákokat, ugyancsak. Trianon sokkja után mintha mi is kiradíroztuk volna például a szlovákokkal való békés, sőt gyümölcsöző együttélésünk évszázadait. A mi történelem szemléletünk is hamisított, s ez máig nehezíti, hogy közös történelmünkről egyformán gondolkodjunk.

Gyakran emlegetjük, hogy milyen jó, hogy Zrínyi Miklóst a horvátok és magyarok egyaránt tisztelik. Szlovák magyar viszonylatban a hasonló személyiségek nem összekötnek, hanem éles vitákat váltanak ki. Csak egy példa. Mi magyarok nem is tudjuk, hogy Szent Cirill és Metód Magyarország védőszentjei is, és nemcsak azért, mert őket Európa társvédőszentjeinek nyilvánította Róma. Inchofer Menyhért, egy másik jezsuita a magyar egyháztörténetében egy olyan részmetszetet közölt, amelyben Metód püspök közvetlenül a Szent Korona mellett látható. Hányan tudják nálunk, hogy Metód itt, a mai Zalaváron kezdte el szlávra fordítani a Szentírást? Hányan látták Szent Cirill és Metód zalavári szobrát? Azt viszont mindenki felháborodva emlegeti, hogy Komáromban a szlovákok Szent István szobrát egy Cirill és Metód szoborral ellensúlyozták, miközben okkal mondhatni, hogy Szent István az ő térítő munkájukat folytatta, illetve arra épített.

Ha nem ismerjük vagy rosszul ismerjük múltunkat, a napi politika könnyedén befolyásolhat bennünket. Történelmi tudatunkat, mind Szlovákiában, mind Magyarországon lerombolták. Tartós jövőt csak a valóságra támaszkodva, csak a gyökereink megismerésével építhetünk. Ez a mi munkánk, és nem is kevés…

Surján László