Ady Endréről, a centenáriuma kapcsán sok szó esett. Ellentmondásos egyéniségét egyesek pellengérre állították, költészetének egyedülvalóságát kevesen méltatták. Adyt nem lehet egyetlen skatulyába begyömöszölni. Székely András Bertalan ünnepi megemlékezése jól érzékelteti Ady sokoldalúságát. Számunkra a sok Ady képből nyilván az a legkedvesebb, amelyben a régiónkban élő nemzetek, jelesül a románok és magyarok összetartozását emelte ki. [1]

A 2019. év Ady Endre halálának 100. évfordulója jegyében telik. A fővárosi román közösség felkérése szerint ma Ady Endréről, az egyaránt magyar és európai alkotóról kell beszélnem. Először hadd idézzem az e teremben jó néhány évvel ezelőtt a Blaga-fordításkötetét bemutató Lengyel Ferencet, a Kolozsvárról Bécsbe szakadt irodalmárt:

„Ady az emberi életet írta meg. Egyszerre volt forradalmár és népét gyászoló, nyitott szívű magyar, nyitott szívű európai. Szüleitől, szülőföldjétől (a hétszilvafás, kisnemesi Szilágyságtól, közelebbről az Érmelléktől) a nagyvárosok: Budapest és Párizs nyújtotta szabadságig (Az Értől az Óceánig), a nagyvilág gondjáig, az örök elvágyódásig (Párizs az én Bakonyom), a pénz hatalmáig (A disznófejű Nagyúr), a lelki mélységekig (Fájlalom a fajtám), a hit és hitvesztés dilemmájáig több cikluson át (a jellegzetes Hiszek hitetlenül Istenben ambivalenciájáig), a testi vonzódás és a lelki szerelem kavalkádjáig, a mulandóság megidézéséig (Kocsi-út az éjszakában), a szabadság-vágytól (Új vizeken járok) annak siratásáig – gondolatai, érzései újszerűek; újszerűek a formák is az ő átfogalmazásában. Talán az övé a legátfogóbb költészet a korabeli európai palettán.”[2]

Feddő-fájdalmas hangon ír hazájáról, miközben rajong érte. Szintén Lengyel mutat rá, hogy „költészeti teljesítményének legjava nemcsak lázadás a kor, a bilincsbe verő valóság ellen. A kiszabadulás esélyének latolgatása, a lelki egyensúly hiányának föltérképezése, ostorozása (A muszáj Herkules), a kiszabadulás lehetetlenségének mérlegelése, keserű tudomásul vétele. A harc, az előre látott, bukást jósló víziók számos árnyalata lappang soraiban (Az én testamentumom). Olykor több hittel-lendülettel-reménnyel (Fölszállott a páva), olykor kevesebb szárnyalással, több keserves beletörődéssel (utolsó kötete verseiben), olykor letörten, a végleges bukás, magányba hullás tudatában (A magyar Messiások), és oly sokszor szeretetközelbe vágyva (Szeretném, ha szeretnének…) (…) Legszemélyesebb önmagáról szóló sors-utalásai, megjegyzései oly sokszor összekapcsolódnak a magyarságra való odafigyeléssel”[3]

Egy ilyen terjedelmű kiselőadás nem térhet ki az életmű egészére, így a következőkben annak néhány kevésbé ismert momentumára összpontosítanék.

Bár Ady kétségtelenül költőóriás volt, akinek hatása kortársaira és a következő nemzedékre kétségbevonhatatlan, munkásságának azonban nemcsak színét, hanem a fonákját is kezdjük megismerni. Raffay Ernő történészprofesszor több kötetében tárta fel az elmúlt években, hogy a költő 1908-től a szabadkőművesség befolyása alá került, ami szellemi-anyagi, sőt magánéleti függést is jelentett számára. Egy kizárólagossági megállapodással a Nyugat folyóirat szerkesztői „magukhoz láncolták Adyt, akinek szerelmi költészete a világirodalom legnagyobb alkotásai között említhető, politikai költészete viszont ostoba, káros és művészileg is felejthető színvonalú. A Nyugat mégis ezekből közölt legtöbbet. Ennek okára (…) Horváth János irodalomtörténész mutatott rá 1912-ben A Nyugat magyartalanságairól című esszéjében: ’…többé ne tévesszen meg bennünket a nagy csatazörej; tudjuk meg, hogy ott nem mindig s nem okvetlenül egy irodalmi iskola zörög, hanem a választójogos radikális politikai pártnak egy irodalmi oroszlánbőrbe bújtatott újságíró fiókja.’ Valóban, a Nyugat következetesen durván támadta, Adyval is durván támadtatta elsősorban gróf Tisza István miniszterelnököt, a kor meghatározó magyar államférfiját, de általában a keresztény magyar politikai elit és a katolikus egyház is a lap célkeresztjében volt. A radikális liberális fedőszervezet, az egyik fővárosi szabadkőműves páholyhoz bekötött Galilei Kör rendszeresen rendelt Adytól politikai verseket…

Adynak a szabadkőművesek biztosítottak nyilvánosságot a Világban, a Nyugatban, a szintén szabadkőműves Vészi József vezette Budapesti Naplóban, valamint a Népszavában. Utóbbi szerkesztője, Kunfi Zsigmond korábban a temesvári Losonczy, majd a budapesti Martinovics Páholy tagja volt. Ady tehetségét életében és holtában is a maguk céljaira használták és használják (…)

Ady rájöhetett, hogy ha továbbra is kitart liberális és szocialista szabadkőműves barátai mellett, könnyen bezárulhatnak előtte a pénzt és ismertséget jelentő nyilvánosság fórumai. De már 1904-től elkezdett istenes verseket írni az általa addig gyalázott Rákosi Jenő Budapesti Hírlapjában, megkísérelve elismertetni magát saját nemzetével, amelyet korábban idegen érdekek zsoldjában leginkább csak gúnyolt és támadott… A legjelentősebb ilyen kísérlete A duk-duk affaire című írása, amely 1908. november 15-én jelent meg – nem máshol, mint Herczeg Ferenc Új Idők című, nagy példányszámú konzervatív társasági folyóiratában (…)

Lényegében kigúnyolja a szabadkőművességet, mondván, valódi közéleti változások helyett a legtöbben saját személyes céljaik eszközeként használják a titkos társaságot, a páholyokat, valamint elhatárolta magát addigi szellemi kereszt­apáitól. Ezután megfagyott körülötte a levegő, a magyar közvélemény ingerküszöbét nem érte el ez a bűnbánó gyónásnak is felfogható publicisztika, korábbi barátai viszont dühös sértettséggel reagáltak. Ady ott találta magát a közéleti senki földjén, az épp ekkor megjelent Az Illés szekerén című kötete visszhangtalan maradt. Végül egy évvel később, 1909 novemberében újra érte nyúlt a szabadkőműves kéz, megnyerették Adyval a székesfőváros által kiírt, jelentős pénzösszeggel, 2000 koronával is járó I. Ferencz József Irodalmi Díjat, s ezzel visszarántották soraikba.”[4]

Ebben az időben, a Lédával való viharos szakítást követően Ady önpusztítása a korábbiakhoz képest is elhatalmasodott. Nemcsak a közismert nőügyeire kell gondolnunk, hanem a napi 4-5 liter borra, a 4-5 doboz cigarettára és a morfiumra, aminek ekkoriban lett rabja. Életében háromszor kapott vérbajos fertőzést, aminek az idegrendszerére gyakorolt tragikus hatásai is egyre erőteljesebben mutatkoztak. Ady Endre, talán magánéleti válságából is menekülve, a korábbi befolyás betetőzéseként 1912. március 15-én felvételi kérelmet nyújtott be a budapesti Martinovics Páholyba, rövidesen pedig letette a fogadalmat…

1917-ben írta meg hírhedt Korrobori című cikkét, amit még a Nyugat is túl erősnek talált, így csak 1923-ban jelent meg. Ebben az írásában kultúrateremtésre képtelennek ítélte a magyarságot: „mi a fenéből, nyavalyából – hogy csúnyábbat ne mondjak – lehetnének itt kultúrapotenciás magyarok?” – írja… És mégis, 1918-ban, amikor megalakult a Károlyi Mihály vezette első szabadkőműves kormány, súlyos betegen, csalódottan kimondta, hogy ő nem erre gondolt, ez nem az ő forradalma. Raffay összegzése szerint „Adyban valójában mindvégig viaskodott egymással az idegen érdekek által használt, kipányvázott akaratgyenge személyiség és a magyarsághoz való visszatérés vágya – sajnos döntően az előbbi kerekedett felül.”[5]

Érmindszent, Ady Endre szülőfaluja, a Szilágyság nyugati peremén, az érmelléki síkságon terül el, Nagykárolytól pár kilométerre. Érmindszent nevét az Ady szülőház megnyitásának évében, 1957-ben nevezték át, az új neve: Ady Endre, magyarul Adyfalva.

A költő szülőháza a 19. század második felében épült a vidékre jellemző népi építészeti stílusban. Sárral tapasztott, nádfedeles, szabadkéményes ház, három helységgel, utcára néző tisztaszobával, pitvarral és hátsó lakószobával. Az épület 1953-ban leégett, majd restaurálták, visszaállították eredeti állapotába és 1957-ben avatták múzeummá, a költő születésének 80 éves évfordulója alkalmából. A kis szülőház mellett fekszik az Ady család később épült kúriája, amely manapság szintén múzeumként működik.

Ady Endre Magyar jakobinus dala című versében olvashatjuk:

„Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz
Végül egy erős akarat?
Hiszen magyar, oláh, szláv bánat
Mindigre egy bánat marad.

Hiszen gyalázatunk, keservünk
Már ezer év óta rokon.
Mért nem találkozunk süvöltve
Az eszme-barrikádokon?

Dunának, Oltnak egy a hangja,
Morajos, halk, halotti hang.”

„Ismeretes, majdnem fanatikus románbarát vagyok” – kezdte Ady Endre azt a cikket, amelyet Octavian Gogának küldött 1913-ban.

„Octavian Goga román költő és politikus egyetemi tanulmányait Berlinben és Budapesten, a bölcsészettudományi karon, történelem-latin szakon végezte, de több magyar irodalmi előadást is hallgatott. Itt alapította Luceafărul (Esthajnalcsillag) címmel szépirodalmi folyóiratát. Jelentős műfordító is volt, a magyar irodalomhoz való vonzódása e téren is megnyilvánult; fordított Petőfit, Adyt, sőt, az ő nevéhez fűzödik Az ember tragédiájának román fordítása is (…) 1912-ben a magyar hatóságok több cikkéért sajtópert indítottak ellene, és nemzetiségi izgatás vádjával elítélték, két hónapos büntetését a szegedi börtönben kellett letöltenie. Itt fordította le Petőfi Egy gondolat bánt engemet című versét. Ady Endre, aki a román-magyar közeledés lelkes támogatója volt, előbb levélben biztosította támogatásáról, majd újságcikkben védte meg Gogát. Megbeszélték, hogy amint lehetőség van rá, személyesen is találkozni fognak.

Erre 1913-ban került sor, amikor Goga Budapesten járt. „Annyira nyílt volt és őszinte, hogy mint embert is megszerettem” – írta Goga a találkozásról. Ady elvitte őt a Philadelphia Kávéházba, bemutatta a Nyugat íróinak. Ady a következőket írta a vacsoráról: ’Bizony isten még cigányoztunk is, a Gacsaj Pista románcát is elbúsultuk, csak úgy, lelkünk önkéntelen kedvére, szóval borzasztóan búsmagyarok s természetfiak valánk.’

Goga kiszabadulása után folytatta az erdélyi románok egyenjogúsításáért folytatott harcot. 1913-ban azonban nem bírt szó nélkül elmenni Zichy János nacionalista parlamenti felszólalása mellett, melyben a  kultuszminiszter azt hangsúlyozta, hogy Magyarországon csak és kizárólag a magyar kultúrának van helye, amely ’mindenható, örök és halhatatlan’. Ezért írta meg Goga hasonlóan nacionalista és antiszemita hangvételű cikkét a magyar irodalomról. Írásában az új magyari irodalmat, Adyt és a Nyugatot is lezsidózta, a magyar nemzeti irodalom végének örvendezett, annak, hogy helyette a pesti zsidó szellem vette át az uralkodást (…)

Adynak fájt Goga támadása, különösen azután, hogy személyesen is megismerték és megkedvelték egymást. Válasza is késlekedve jelent csak meg a Világban. Cikkében értetlenül áll a támadás előtt, és beszámol közös vacsorájukról is, ahol Goga neki ’óvatos szavakkal aggódta el magát a magyar irodalmat megszállott némely zsidók miatt’. Végül is a vádaskodások okát Goga irigységében vélte megtalálni: mint cikkben írta, Gogának fájt, hogy Magyarország mindig közelebb volt Európához, mint Románia. Szerinte a román irodalom nemzeti, és ezért egyszínű, míg a magyar kozmopolita, sokszínű, és ezt a sokszínűséget a románok egyelőre nem értik.

Goga 1914-ben Bukarestbe költözött, Erdély elcsatolására buzdított, belépett a román hadseregbe. Távollétében, mint osztrák-magyar állampolgárt hazaárulásért halálra ítélték.” [6]

Ady 1915-ben, a Világban újabb cikket hozott le Levél helyett, Gogának címmel. Néhány fontosabb részletét tanulságos fölidéznem:

„Magyar szól a románhoz, rét az erdőhöz, de patrióta a patriótához, ember az emberhez és poéta a poétához, tisztelt barátom, Goga Octavian. Vörös a Nap e téli nappalokon, s fekete-gyászosak a legemberebb, legégőbb, legbecsületesebb magyar szívek. Most eldobom én is a kobzomat, miként te tetted a te népedért, de nem sírok, hanem hangosan kiabálok jövendöléseket, s mikor megunom, átkokat fú a szám. Ott leszel-e te is a görög hűségű, fényes, nagy áldomásnál, vagy elutazol előle abba a kis erdélyi faluba, ahol földet túró nagyapád vörösebb Napot is látott, mint a mostani? Vagy szívednek-lelkednek teljes nyugalmával indultál el vezértársaiddal, hogy gyilkos szövetséget kössetek a te néped és az én népem ellen? Lant és parittya illik költőnek és királynak, szeretem, hisz én is azt csinálom, hogy élsz, dalolsz és harcolsz, de szabad-e nekem azt gondolnom, hogy költő állhat orvgyilkosok közé? (…)

Lehetetlen, hogy te, Goga Octavian, arra gondoltál volna: íme, a magyarság veszendő, leromlott, ütlegelt, és nem érez már: most ássunk alá vermet. Lehetetlen, hogy a te népből váltott s előreküldött szíved barbár, vad, fegyveres beduinok erkölcse után igazodjék. Lehetetlen, hogy te sakál ravaszsággal, politikus ravaszok agyafurtságával és vérért-bérért csattogó fogával még néped szerelméért is népet árulj.  (…)

Nincs egy leheletnyi mentő magyarázata annak, hogy ti most ugyanazt csináljátok, amivel nagyapáitok már olyan kétségbeejtően pórul jártak. Ti, véres-keserű lázadók alig-föltápászkodott utódjai, összeállotok, persze megint Bécs biztatásával, hogy a küszködő magyar radikalizmusnak, nemzetvédelemnek, demokráciának és szabadságharcnak gáncsot vessetek (…) tudom, hogy fájunk, hogy vérzünk, s ez alatt nemcsak a te magyarországi román testvéreid, de a romániaiak is a beleszakadásig nyögnek és lihegnek. Megéri-e egy távoli kiméra, hogy kiszolgáltassátok népeteket és a demokráciát a legalacsonyabb és legbrutálisabb úri uralomnak?

Nem tudom, nem akarom elhinni, tisztelt barátom, Goga Octavian, hogy meg ne értsd az én riongó beszédemet, te, ki tudod, hogy szeretek minden népeket, s utálni csak az aljasságot tudom (…) Hidd el, hogy szeretlek, szeretem érzelmes, gyönyörű népedet, szeretem úgy, mint a magamét. (…)

Goga Octavian nevezetű barátommal aligha szoríthatok már és még az életben kezet, holott ez nekem fáj. (…) Megértem esetleg azt is, hogy nációja egy rettenetes nagy kérdést kapott, s erre a megfejtést az óromantikus Goga Octaviánok adják. (…) Igazán nem jó magyar poétának lenni, de higgye el nekem domnul Goga, hogy lelkiismeretet nem cserélnék vele.” [7]

Goga Párizsba utazott, és mire hazatért, Ady Endre már halott volt. Sírjára koszorút vitt, és igyekezett ápolni a költő emlékét. A csucsai kastélyt, ahol Ady feleségével, Boncza Bertával majdnem két évet töltött, éppen Octavian Goga vásárolta meg.

Az ambivalens kapcsolat érintése után végezetül hadd utaljak arra, hogy a 100. évforduló alkalom arra is, hogy az ellentéteket békévé oldja az emlékezés. Már eddig is számos erdélyi és partiumi településen zajlott esemény a centenárium kapcsán. Ez év februárjában kétnyelvű rendezvény keretében emlékeztek Szatmárnémetiben Ady Endrére. Az EMKE és a Szatmár Megyei Könyvtár szervezte eseményen a költő verseinek román fordításairól tanácskoztak. „Ady költészete erős kulturális kapocs lehetne a román és magyar verskedvelők között, a rendezvény annak bizonyítéka volt, hogy a románság is érdeklődik Ady költészete iránt” – nyilatkozta a Krónikának az esemény kapcsán a Szatmári Megyei Könyvtár tanácskozásán Muzsnay Árpád, az EMKE főtanácsosa. Az Ady román fordítóit számba vevő konferencián sok román ajkú érdeklődő volt jelen, köztük szép számmal fiatalok is.

„Amint az esemény ismertetőjében olvasható, Ady költészetét a román irodalomkedvelő közönség elsőként a költő barátja, Octavian Goga fordításainak köszönhetően ismerhette meg, tevékenységükkel mindketten bizonyították, hogy a népek közti közeledés, tisztelet és barátság a kultúra segítségével érhető el, és erősíthető az legsikeresebben (…) hatalmas szerepe volt az Ady-életműnek a románsággal való megismertetésében Papp Aurél (Aurel Popp) festőművésznek, grafikusnak, szobrásznak és művészetkritikusnak, akinek nagy szerepe volt abban, hogy a költő leégett szülőházát 1957-ben rendbe tették, és neki köszönhető, hogy minisztertanácsi rendelettel Érmindszentet Adyról nevezték el a költő 80. születésnapján. Jó barátságban volt Adyval, és a háború idején katonaként gyakran meglátogatta a költőt Budapesten. (…) Aurél bácsi tökéletesen beszélt magyarul, és azt mondta: Ady nemcsak a tiétek, hanem mindannyiunké. Nagyon sokat tett azért, hogy az Ady-kultusz és a költő emléke fennmaradjon. Nem lenne emlékmúzeum, ha Papp Aurél nem szorgalmazta volna annak létrehozását” – emlékezett Muzsnay Árpád.[8]

Köszönöm a figyelmüket.

Székely András Bertalan

[1] Előadás a Belváros-Lipótvárosi Nemzetiségek Házában, 2019. május 24-én

[2] Lengyel Ferenc: Legszebben – talán – ő gondolta. Száz éve hunyt el Ady Endre. In: Őrség. Naptár a 2019. évre. Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége, Bécs, é. n., 4. p.

[3] Lengyel, i. m., 5., 6. p.

[4] https://tortenelemportal.hu/2017/10/kipanyvazott-kolto-interju-raffay-ernovel-az-ady-endre-es-nyugat-cimu-uj-konyverol/

[5] Raffay, i. m.

[6] Németh Niki: Egy furcsa barátság: Ady és Goga. https://www.nyest.hu/hirek/az-isten-csak-egyet-teremtett-a-magyarsag-javara-a-zsidot

[7] Ady Endre: Magyar és román. https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/AdyProza-ady-prozaja-1/11-kotet-7399/cikkek-tanulmanyok-feljegyzesek-1913-januar1918-december-739A/41-magyar-es-roman-74EF/

[8] Kiss Judit: Ady költészetét a románság is kedveli – a száz éve elhunyt költő verseinek román fordításairól értekeztek Szatmárnémetiben. https://kronika.ro/kultura/ady-kolteszetet-a-romansag-is-kedveli-n-a-szaz-eve-elhunyt-kolto-verseinek-roman-forditasairol-ertekeztek-szatmarnemetiben