Suzana Guoth:
A béke ára: Szonja baba és a történelem viharai

A keresztény ember napi fohászában kéri Istentől a békét, az oltalmat és a mindennapi megpróbáltatások elkerülését. Ám a béke – ahogy Martin Luther King is tanította – nem csupán egy távoli cél, amit egyszer elérünk, hanem az az eszköz, az az út, amely lehetővé teszi számunkra, hogy kiteljesítsük életünket. Mert ahol háború van, ott a múzsák hallgatnak. Ott a fiatalok nem tollat, hanem fegyvert fognak, és alkotómunka helyett a legdrágábbat, az életüket kénytelenek áldozni.

A legfontosabb kompromisszumok mindig a legnagyobb kontrasztokból születnek. Ahogy Puskin írta: „Hullám és kő, jég és parázs” feszül egymásnak, úgy feszül egymásnak háború és béke Tolsztoj nagyregényében is. A konklúzió pedig a régi latin intelem: „Si vis pacem, para bellum” – ha békét akarsz, készülj a háborúra. Számomra ez azt üzeni: a béke nem statikus állapot, hanem egy naponta megvívott egyensúly. Ez a kényes kompromisszum tette lehetővé az elmúlt 81 évben, hogy három-négy generáció is nyugalomban alkothasson. Ám ahogy távolodunk a borzalmaktól, félő, hogy a mai fiatalok a filmek hamis romantikája és kalandvágya miatt már nem mérik fel a háború valódi súlyát.

Számomra a történelem nem könyvszagú tény, hanem a családom élő emlékezete. Éppen nyolcvanegy éve és néhány napja ért véget Európában a legpusztítóbb világégés. Akkoriban Jugoszláviában éltünk, és május kilencedike nálunk mindig ünnep volt. Édesanyám két testvére két ellentétes oldalon élte túl a poklot. Az idősebbik nagybátyám, nyelvtudása és kifogástalan megjelenése miatt, a német Wehrmacht tolmácsaként szolgált magas rangú tisztek mellett. Ám amikor ráébredt a pusztítás valóságára, titkos szövetséget kötött öccsével, aki a jugoszláv ellenállás katonája volt. Egy levéltári szerződés évtizedekkel később igazolta: a német tisztek bizalmasa valójában a felszabadítóknak segített. Ez a „morális árulás” mentette meg az életét: miközben másokat kivégeztek a háború után, ő csak két hónap bányamunkát kapott. Leveleiben pedig – talán a megkönnyebbülés miatt – azt írta: még ott is jól érezte magát.

A battyándi lelkészlak, ahol gyermekkoromat töltöttem, 1945 tavaszán a világtörténelem különös színhelyévé vált. Április végén, a német visszavonulás idején, nagybátyám tábornokai laktak nálunk. Esténként a nagyapám és édesanyám együtt tarokkoztak a német generálisokkal a csendes park közepén álló házban. Micsoda kontraszt: Kártyaparti a frontvonal zajában! Az egyik tábornok még édesanyám kezét is megkérte, abban a hitben, hogy apám már sosem tér vissza a frontról.

Aztán fordult a kocka. Május 8-án késő délután a németeket felváltotta Tolbuhin marsall és kísérete. A másik nagybátyám, aki már a Vörös Hadsereg egységeivel érkezett, a lelkészlakot javasolta szállásul a parancsnoknak, tudva, hogy az biztonságos és kényelmes hely, mert körbe vehető őrökkel. Nagyapámnak a lelkészlakkal szemben lévő iskolába kellett átköltöznie, édesanyám lakásába, a házvezetőnő pedig tyúkokat vágott az éhes szovjet tiszteknek. Ott, abban a házban vette át Tolbuhin Sztálin táviratát a német kapitulációról. Másnap, mielőtt tovább vonultak volna Regede felé, a marsall átment az iskolába, hogy elbúcsúzzon a családtól.

Akkor történt: a marsall ölébe vett, és elvitt kocsikázni egy körre, a háború végének örömére. A történelem egyik legvéresebb korszakának lezárultát számomra egy Szonja nevű játékbaba jelképezte, amit tőle kaptam ajándékba.

Ez a baba évtizedekig emlékeztetett arra, hogy a béke nem magától értetődő. A felmenőim szenvedése, a kártyapartik kényszerű kompromisszumai és a kettészakadt családok sorsa mind arra figyelmeztetnek: a csendet, amelyben ma élünk, meg kell becsülni. Mert a béke az egyetlen állapot, amelyben a gyermekek nem fegyvert, hanem babát kapnak a kezükbe.”