Dupka György charta-társunk gondozásában megjelent a Felnégyelt haza című antológia. A kötet az 1920-2020 között Kárpátalján született versekből ad egy alapos válogatást. A nyitóvers Fülöp Árpád Mennyi Csillag ragyog… című költeménye. Az ő neve kevesek előtt ismerős, ezért  érdemes felidézni a Magyar Életrajzi Lexikon róla szóló cikkét.

Fülöp Árpád (Nyárádszentbenedek, 1863. márc. 9. – Ungvár, 1953. jan. 29.): kárpátukrajnai magyar író. Tanulmányait a kolozsvári egy. bölcsésztudományi karán végezte. Mint magyar–latin szakos tanár került Ungvárra. Ott is vonult nyugalomba több évtizedes pedagógiai munka után. Verseit, színdarabjait a 19. sz.-i m. irodalom hagyományainak szellemében írta. Első írásai – versek, tanulmányok, cikkek – erdélyi lapokban láttak napvilágot. Az ungvári Gyöngyösi Irodalmi Társaság alapító tagja. Elsajátította a fafaragás művészetét és juhar- meg szilfából székely motívumú bútordarabokat faragott, amelyeket nála jártakor Móricz Zsigmond is megcsodált. Két vígjátéka: a Békák, a Feltámadt istenek, maga szerezte dalainak gyűjteménye és önéletrajza kéziratban maradt fenn. – F. m. Csiksomlyói nagypénteki misztériumok (Bp., 1897); Költemények (Ungvár, 1911); Kapisztrán (színjáték, Monor, 1925); Hunyadi (eposz, Bp., 1943). – Irod. Sándor László: Egy székely szépműves (Naptár, 1963, Uzsgorod, 1962).

(E lexikon munkatársai között több jeles ember található Antall Józseftől Nemeskürty Istvánig, de ma joggal bántja a szemünket a Kádár-kori szóhasználat: Kárpátukrajna.)

A költőre 53 éves korában szakad rá az idegen uralom és a következő 33 évben átélte az impériumválások hosszú sorát, hogy végül szovjet állampolgárként haljon meg. Közben mindvégig megmaradt erdélyinek, gyökereit ennek a versnek balladás hangulata is  érzékelteti.

MENNYI CSILLAG RAGYOG…

Mennyi csillag ragyog a végtelen égen,
Mennyi magyar hullt el eddig csatatéren!
Ha mindannyi magyar csillaggá vált volna,
Kétszer annyi csillag kelne az égboltra,
Ég be fényes volna!

Mennyi víz dagasztja a tengerek medrit,
Mennyi vére omlott a magyarnak eddig!
Volna az a sok vér mind együvé folyva,
Tenger a föld színén kétszer annyi volna,
Föld be piros volna!

Hogy van az ég alatt magyar s Buda fennáll,
Nem is volt, nem is lesz nagyobb csuda annál.
Ezer esztendeig tart a szenvedésünk,
Mégis, mégis élünk!

Mely nép ezer évig csak szenvedett, vérzett,
Méltó, hogy érjen új, boldog ezer évet.
Igazságos Isten, óh, add meg azt nékünk,
Téged arra kérünk!

Fülöp Árpád ezer év szenvedésének sorozatára hivatkozva várja az új boldog ezer évet, amit az eddigi véráldozattal mintegy kiérdemeltünk. A cenzúra megkerülése miatt nem esik szó Trianonról? A vers a frissen ránk szakadt bánatról a fájdalmas múltra tereli a figyelmet. Valóban egész történelmünkre igaz volna, hogy a magyar szívben csak bánat terem, csak búvetés, hogy a magyar élete szenvedés? Idézhetem Pintér Jenő irodalomtörténészünket, aki azt írta valahol, hogy a magyarnak született és így akarva-akaratlan vállalnia kell sorsunkat, vígasztalhatja magát azzal, hogy Arany Jánost eredetiben olvashatja. Nehéz sorsú nép vagyunk, vagy épp dicsőséges? Hiszen akik a hajdani sikerekere emlékeznek, büszkén mondják Tóth Kálmánnal: „… áldom az Istenemet, / Amiért én is magyar vagyok.” Áldás vagy átok magyarnak lenni?

Bizonyára a két véglet között az igazság. Amikor az elmúlt száz évre visszatekintettünk, és felidéztük, hogy eleink minden joggal úgy érezték, hogy a békediktátum számunkra halálos ítélet, az lett a vigaszunk, hogy mégis élünk. Fülöp Árpád második ezer évéből az első száz eltelt. Nem mondhatjuk, hogy a Trianon utáni száz boldogabb lett volna, mint a Trianon előtti. De reményünknek szilárd alapja, hogy van az ég alatt magyar s Buda fennáll. Ez teszi ezt a verset ma is időszerűvé.

Surján László