Volt egyszer egy kisantant

„Rég volt,
tán igaz se volt.”

 Száz éve külpolitikai vitát tartottak a prágai parlamentben, ami érthetően miniszteri expozéval kezdődött. A vitáról magáról 1923 november 8-án elég részletesen beszámolt a Prágai Magyar Hírlap. Érdekes, hogy a cseh-szlovákiai németek már akkor temették a kisantant gondolatot.

 „A cseh-szlovák külpolitika vezető gondolata ugyanis, amiről az ellenzék túlnyomó többsége is sajnos gyakran megfeledkezik, Magyarország bekerítése. A kisantant is ennek a gondolatnak köszönheti a létét. Mindaz, ami ezenkívül még meghatározza a hradzsini külpolitikát, csak függvénye e vezető eszmének. A „középeurópai konszolidáció” jelszava pedig, amelyet oly nagy előszeretettel szokott Benes használni, külügyminiszterünknek minden egyéb frázisával együtt csupán arra való, hogy tetszetős burokba foglalhassa politikájának ezt a magvát. Franciaországra azért támaszkodik a kisantant, mert hathatós diplomáciai és katonai támogatást vár tőle egy netalán bekövetkező magyar konfliktus esetére. Lengyelország barátságára azért van szüksége, hogy biztosítsa annak jóakarata semlegességét. Olaszországtól főként azért hidegült el, mert az már többször kifejezést adott Magyarország iránt érzett rokonszenvének. A benesi szintézisnek ütőerére tapintott rá tehát Kaffka Brúnó, a németeknek ez az ügyes debattere, amikor fölvetette a kérdést: vajjon a magyar probléma megoldása után is meghagyják-e a kisantant lejátszott zongoráját az európai szalonban? Ha a kisantant viszonya Magyarországhoz rendeződik, valóban semmi célja nincsen többé ennek a képletnek és el kell tűnnie, hogy tartalmasabb és az állam érdekeinek jobban megfelelő, új iránynak adjon helyet. […] Winter, a vita cseh szociáldemokrata szónoka, nyilván mások befolyása alatt, már nyomatékosan hangoztatta, hogy a cseh-szlovák köztársaság nem akar a magyar belügyekbe avatkozni. Ez a retró annál meglepőbb, mert az a párt, amelynek nevében Wintner fölszólalt, hivatalos szócsövében még igen rövid idővel ezelőtt erősen hangoztatta, hogy a mai magyar rezsimnek semmiesetre sem szabad kölcsönt nyújtani. Ezt a fordulatot észrevehette volna Borovszky Géza is, aki magyar ember létére nem átallotta tanácsolni, hogy a mai magyar kormányzatnak semmi esetre se adjanak segítséget. Palkovich Viktor joggal tiltakozott Borovszky magyargyalázó beszéde ellen, amely annál bántóbban hatott azért, mert Kaffkán kívül egy másik német, a nemzeti szocialista Knirsch, élesen ostorozta Benesnek erőszakos, magyarellenes politikáját, amelyet egy magyar képviselő a jövőre nézve is föntartani kívánt.”

Hogy ki volt Borovszky Géza? A (cseh)szlovákiai magyarok lexikonja ezt írja róla: (1884. ápr. 14, Kassa – 1955, Magyarország). Vasmunkás, parlamenti képviselő. A két vh. közötti szlovákiai magyar szociáldemokrata mozgalom (Csehszlovák Köztársaság Magyar Szociáldemokrata Munkáspártja) egyik meghatározó személyisége. Az 1920-as csehszlovákiai parlamenti választásokon a Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspárt listáján képviselői mandátumot szerzett. Prága nemzetiségi politikája miatt azonban 1921-ben kilépett a szociáldemokrácia parlamenti klubjából és a kommunistákhoz lépett át. 1922 elején azonban a CSKP parlamenti klubját és magát a pártot is elhagyta, és a Csehszlovák Köztársaság Magyar Szociáldemokrata Munkáspártjának parlamenti klubjának tagja lett. Az egyik újraszervezője volt a magyar szociáldemokrácia kassai szervezetének, s főszerkesztője a párt 1922-ben Kassán megjelenő lapjának, a Fáklyának. A magyar szociáldemokrácia azon vonalát képviselte, amely élesen bírálta a csehszlovák szociáldemokrácia politikáját és a magyar ellenzéki pártokkal kívánt szorosabb együttműködést kialakítani. 1938 októberében a kassai magyar szociáldemokraták nevében bejelentette csatlakozását a Magyar Nemzeti Tanácshoz. Az első bécsi döntés után azonnal bekapcsolódott a magyarországi szociáldemokrata mozgalomba, s a Magyar Szociáldemokrata Párt egyik vezető kassai aktivistája volt. Közben nem csak a Horthy-rendszert és annak nemzetiségi politikáját bírálta, de a szociáldemokrácia pesti központjának tevékenységét is. Magyarország német megszállását követően, 1944 áprilisában internálták. 1955-ben hunyt el Magyarországon.

Amikor Orbán Viktor egyszer azt találta mondani, hogy a magyar baloldal amikor tehette, mindig rárontott a nemzetre, hatalmas tiltakozásra késztette az érintetteket. Borovszky Géza története apró adalék ehhez a vitához, ez némi önvizsgálatra késztethetné az utódait. Borovszkyt egyébként talán nem magyar ellenes indulatok vezették a parlamenti felszólalásakor, hiszen a Cseh-szlovák nemzetiségi politika ellen tiltakozva még pártját is elhagyta. Azért helyteleníthette a kölcsönt, mert az a Horthy adminisztráció helyzetét javította. A háború utáni konszolidáció azonban a nemzet egészének érdeke volt, Borovszky tehát nem látta a lényeget.

Mi a helyzet a kisantant gondolattal ma? Szlovákia olykor élesen támad Budapestre, de számára leginkább a szlovákiai magyar kisebbség a gond. Belgrád és Budapest viszonya a lehető legbarátságosabb, és a szerbiai magyar kisebbség helyzetét – bár nem probléma nélküli – joggal irigyelhetik a Felvidéken és Erdélyben. Ebben a magyarbarátságban azonban van valami felszínes, a szerb nacionalizmus olykor fel-fel villan, szerencsére csak marginalizált csoportokban. Bukarestből mind az erdélyi magyarság, mind Budapest ellenfélnek, ellenségnek látszik. Ukrajnáról ne beszéljünk, mert a jelenlegi ukrán vezetés nem kiszámítható, sőt talán nem is beszámítható. Horvátország, Szlovénia a maga útját járja, Magyarországgal való viszonyt e két országban főleg a pártpolitika befolyásolja: ha baloldali kormányuk van, szinte hivatalból támadják az Orbán kormányt.

A kisantant mint magyar ellenes intézmény tehát idejét múlta. Helyét a közép-európai együttműködés gondolata foglalta el, aminek mi is részesei, olykor talán motorjai is vagyunk. Ebben a régióban a pártok eszmei alapjai finoman szólva nem világosak. Nagyon hiányzik hát a régió keresztény civil szervezetei közötti együttműködés, ami közelebb hozná egymáshoz az itt élő nemzeteket. Aki hallja, értse meg, aki megérti, tegye meg.

Surján László