Tavaszi langyos szél rakoncátlankodott a kertben. Egyszer az orgonabokrok felé vette útját, majd gondolt egyet, és máris a bársonyos almafavirágok kelyheit cirógatta, és vitte Kócoska orra alá a finom illatokat.  A kislány a nagy kúria egyik felső lépcsőjén simogatta ki arcából szöszke tincseit, s már-már szólt is volna a szélnek, hogy hozzon még illatot, de összerezzent. Eszébe jutott, milyen rosszat is álmodott ismét az éjjel, és sehogysem tud szabadulni a félelmetes álomtól, mindig vissza-vissza tér. Felnézett a padlásra. Csend volt, és sehol sem lángolt semmi. Pedig ott kell lennie annak a tűzben égő favágó rönknek! Biztosan ott van, és ott van a balta is, amelyik levágta annak a sok szárazajtai embernek a fejét. Jaj, Istenem! Itt lakik velük egy házban az az ember, aki ezt a borzalmat tette. Csak nem szabad róla beszélni. Mert nem szabad. Még az álomról sem! Sem anyunak nem mondhatja, hogy fél, sem másnak, mert abból nagy baj lenne. Földönfutókká válnának, mert akkor nem lenne szülőotthon, nem volna hol lakniuk és amit egyenek. De nem mászhatna a fákra sem, nem fürödhetne a folyóban, nem nézhetné a fűzfaágakon repkedő színes szitakötőket.

  A padlásra azért jó lenne felmenni. A lépcsőfeljárón, a fal mellett lógnak a finom kolbászok, s minden finomság  odafenn van eldugva. Igaz, lopott dolgok is vannak fenn – hallotta a nagyoktól –, tiltott a padlás minden ember fiának, aki él és mozog.

  A pincébe lemehet, és szeret is lemenni, a boltív olyan szép, és az egyik „szobájában” a pincének, a polcokon látja maga előtt az almákat, körtéket. S micsoda illat, pedig oda nem is szalad be barátja, a szél! Félhetne is, mert egyszer, amikor ott ücsörgött a hordók alatti gerendán, megszólalt a hasas káposztás hordó. Elmesélte, hogy ő is nagy fa volt valamikor, ágain madarak daloltak, őt is cirógatta a szél, Kócoska barátja, és azt is elmondta, hogy egy társának az ágára akasztottak fel a románok egy magyar színészt. Hűha, a színészt nem szabadott volna felakasztani, gondolta a kislány, mert Anyuval sokat jártak színházba, szépen kiöltözve, és Anyu mindig azt mondta, hogy a színészek a nemzet papjai. És ha pap, akkor nem szabad bántani! Pedig a románok Anyut is bántották egy egész éjszaka. Éjjel döngették a befagyott ablakot, hogy nyissa ki az ajtót és menjen velük. Anyu nagyon megijedt. Gondolta, hogy Kócoska alszik, beszólt a szülő néniknek, hogy vigyázzanak a kislányára, és elment azokkal a furcsa emberekkel. Az arcukat nem láthatta, mert szorította a szemét, csak néha leselkedett, hogy mi is történik. Akkor is papot akartak bántani. Azt akarták Anyuból kicsikarni, hogy mondja azt, hogy az egyik anyukának, aki éppen benn volt a kisbabájával a szülőotthonban, a pap bácsi az édesapja. Anyu csak nem mondta, és ezért majdnem megverték. Ők is románok voltak.

  Szél barátja belekapaszkodott a tavasz finom illatába, a nyár napsugarába, az ősz lehulló faleveleinek illatába, az almák mosolygó arcába és a deres, fagyos zúzmarás napjaiba. Így múltak az évek egymás után szép sorjában. Reggel a faluban tejillattal kiment a csorda, este, port hagyva maguk után, nagy tőgyekkel, lomhán fordultak be a kinyitott kapukon. Az emberek reggel elkísérték egy darabon őket, este hazavárták. A gyerekek mindig azon az utcasarkon gyülekeztek, ahol legtöbben várták a hazatérő állatokat, s hallgatták, mi történt aznap a faluban, a nagyvilágban. A növekedő kislány innen is, de esténként a rokonoknál összegyűlő kártyázó öregektől is sok mindent megtudott. Már tudta, hogy ők magyarok, azt is tudta, hogy jó lenne, ha Magyarországnak hívnák az országot, ahol élnek, és azt is tudta, hogy akinek ez a helyzet nem tetszik, azt a milicisták elverik, mint ahogy azt a részeg bácsit verték meg mindig, aki a kocsma bezárta után a románokat szidalmazva ment hazafelé a Nagy úton, no meg Rákóczi dalokat énekelve.

  Kócoska nagylány lett, elérkeztek a szürke éhínséges napok. Szél barátja nem kegyelmezett, mintha elfelejtette volna az egykori szép napokat, mérgesen süvített a házak között. Sötétben, villany nélkül, hidegben imádkoztak az emberek, hogy legyen már vége ennek a földi pokolnak. Sokan megünnepelték volna a napot, amikor kimúl a nagy diktátor a földi világból. S lám, egy gyönyörű karácsonyt váró napon ez is megtörtént. S ahelyett, hogy örömet, inkább hányingert érzett Kócoska. Azután sem nézte újra a diktátor kivégzését, valami nem tetszett neki. Valami nem volt a helyén, s végül arra is rájött, hogy senki halála nem okozhat egy érző lénynek örömet. Élet és halál Isten dolga.

  Kócoska és férje megfogták egymás és két, műtétre váró kisgyermekük kezét, hazát cseréltek. Oda mentek, ahová mindig is vágyott szívük, lelkük. Budapesten, amikor megállt a vonat, Kócoska elámult a színeken. A sárgarépának szépen zöldellt a levele az eladó polcán, nem volt sáros, a banán csüngött, mintha ott termett volna a bolt pultja felett, és könyv, könyv, véget nem érő könyvsorok! Csak egyetlen fagylaltra futotta pénzükből, de nekiveselkedtek, és felépítették házukat, életüket.

  A szellő nem hozza a mindennapos megalázó történéseket, csak néha-néha bukkannak fel a hírözönökből a székelységet bántó intézkedések. Amit elhoz a szellő, az bicskanyitogató, mint az Úz völgyi temető elrablása, megszentségtelenítő hordák hőbörgése. Annál is inkább bántó, mert a  három éve még az élők sorában levő Nagybácsi ott, az Úz völgyében esett fogságba, és kinn, Szibéria erdejében találkozott azzal az Isteni csodával, amikor két, egy halottnak hitt s meggyászolt és egy haldokló fiatal öcs találkozott.

  Gyűlölni kellene! Gyűlölni? Elátkozni?

  Hogy lehetne gyűlölni a volt legjobb román barátnőt, a fiatal bukaresti asszonyt, aki a rémes időkben hússal, olajjal, cukorral látta el Kócoska családját? Vagy hogyan lehetne gyűlölni a román sógort, aki Anyut öltöztette fel, amikor visszaadta lelkét Urának?

  Az a kedves szellő elvitte Kócoska rémisztő álmát, ma már nem látja a tőkét, a baltát, csak egyet lát maga előtt. Azt a két asszonyt, az anyósát és vendégét, akik a kiskapuban beszélték meg, milyen szvettert is szeretne  egyikük, és milyen hálás, jó tojó az a tyúk, amelyik  a másikuk hóna alatt szorongott. S mondták a magukét, mindenki a maga nyelvén, az egyik románul, a másik magyarul. Megértették egymást.

  Így is lehet. Így is lehetne.