Suzana Guoth

MURAVIDÉK – MURÁNTÚL – PREKMURJE – TRANSMURANIS

                                                  első rész

Ez a vidék egy magyar ember számára – ha nem is teljesen ismeretlen, de semmiképpen sem tekinthető jól ismert területnek. Magyarországi ismerőseim gyakran értetlenül néztek rám, amikor arról érdeklődtem, mennyire ismerős számukra ez a környék. Újra meg újra kiderült, hogy a spanyol tengerpartot sokkal jobban ismerik, mint ezt a hozzánk sokkal közelebbi, mégis idegenként kezelt vidéket.

Ha ránézünk a szétszaggatott, egykor virágzó hazánk térképére, számomra úgy tűnik, mintha csak az ország szíve maradt volna meg, mintha azt tépték volna ki az ország testéből, az egykori területének az egyharmadát, mert olyan kicsi az eredetihez képest. És ez a szív a jelenlegi országunk, a jelenlegi hazánk, amelyik még mindig siratja az elveszített területeit, aggódik az idegen országokba került egykori honfitársainkért, mint ahogyan egy anya aggódik a távolba szakadt gyermekei sorsa miatt. Nem könnyű annak, aki elmegy, de még nehezebb annak, aki marad. Ez mindenben így van. Ezt már régóta tudjuk. Ám még nehezebb elfogadni az elszakadást, ha nem magunk dönthettük el, hanem a nagyhatalmak döntöttek helyettünk. Szétszakították a városokat, falvakat, családokat, vasútvonalakat, közutakat, amelyek egyik napról a másikra zsákutcává váltak. A létbizonytalanság mellett a legnagyobb kínok okozója az igazságtalanság volt. Bizonytalanná vált a létfenntartás, hiszen idegen földön mindenért újra meg kellett küzdenünk, mindent elölről kellett kezdenünk. De bizonytalan lett azok sorsa is, akik maradtak, akiknek immár nélkülük kellett alakítani az életüket. Az igazságtalanság több sebből vérzik. A legfájóbb talán az, hogy ha már egy ilyen kegyetlen ítélet született, akkor humánusabban kellett volna meghúzni az új határokat, mégpedig ahol lehetett volna, ott az identitást kellett volna alapul venni. A többségében magyarlakta területeket meg kellett volna hagyni Magyarországon belül, a nem magyarajkúakat pedig a nyelvi anyaországhoz csatolni.

Ha figyelembe vesszük, hogy Magyarország első világháború előtti 325.000 km2 területéből Trianon elvett 232.000 km2-t, amiből például Romániához 103.000 km2, vagy Csehszlovákiához 62.000km2 került, a mai Szlovénia területén található Murántúl/Muravidék a maga nem egészen egyezer km2-ével egy egészen aprócska területnek számít. Ez lehet a legfőbb oka annak, hogy kisebb figyelmet fordítottunk erre a területre.

Többször felmerül vitás kérdésként, hogy az említett terület neve helyesen Murántúl, vagy Muravidék. A 20. században, egészen 1995-ig gyakorlatilag mindegy volt, melyik elnevezést használtuk, mert mindkét esetben Szlovéniának a Mura folyótól északra fekvő területére vonatkozott. (Murántúl ~ Prekmurje, Muravidék ~ Pomurje). 1995-től kezdve azonban a két elnevezés már mást takar. Murántúl ma nemcsak történelmi, hanem földrajzi fogalom is, a Murafolyótól északra fekvő területet jelenti, amint azt a neve is mutatja, tehát a folyó bal partján fekvő területet, amely egészen az osztrák-magyar határig terjed. Ez az a terület, ami Trianonig Magyarországhoz tartozott. Muravidék ezzel ellentétben ma egy közigazgatási egység, amit Szlovénia Statisztikai Hivatala 1995-ben hozott létre, amikor Szlovéniát 27 statisztikai régióra osztotta. Azóta Murántúl és Muravidék két különböző fogalmat takar. Muravidékhez Murántúlon kívül hozzátartozik még Prlekija* egy része is, például Felsőregede (Gornja Radgona), Ljutomer és Ormozs városok, amelyek soha nem képezték Magyarország részét. Egyelőre még vita folyik arról, hogy Felsőregede és Ljutomer Muravidékhez tartozzon-e, vagy Stájerországhoz. Murántúlnak többféle elnevezése ismert a különböző nyelveken. Amikor Mária Terézia 1777. február 17-én a murántúli szlovénokat az újonnan létesített szombathelyi püspökséghez csatolta, az alapítólevélben Murántúlt Transmuranisnak nevezte. Szlovénül Prekmurje, szerbhorvátul Prekomurje, és németül Übermurgebiet néven ismert. Területe közel 1000 km², a Muravidék, amelyiknek a része, pedig 337 km²-rel nagyobb. Most már ideje lenne nálunk is helyesbíteni ennek a területnek az elnevezését. „Többször javasoltam a ljubljanai magyar lektornak, hogy üljenek le terminológusok, és beszéljék meg ezeket a kérdéseket…..”, – írta Jolanda Harmat Császár, ismert szlovén-magyar tolmács a kérdésről a Politika, Vallás, Remény fb csoport oldalán.

            A másik ok, amiért sokáig nem igen foglalkoztak a nevezett területtel Magyarországon, az Jugoszlávia nemzetiségi kérdésekhez való pozitív politikai hozzáállása volt, ami már a hatvanas évektől jellemezte az ottani nemzetiségi politikát. A nemzetiségek számára biztosították a szabad nyelvhasználatot az iskolákban, a közhivatalokban, támogatták a szabad sajtót, a rádió- és TV adásokat, a színházak működését és a könyvkiadást. Mindezek ellenére itt is feltartóztathatatlan az asszimiláció, hiszen nem tilthatják meg a vegyes házasságokat, ahol gyakran megtörténik a nyelvváltás. 100 évvel ezelőtt itt még 20 ezer magyar nemzetiségű lakos élt, ami Murántúl akkori lakosságának az egyötödét jelentette, de ma a számuk már csak négy- ötezer körül mozog. Igaz, az ottani szlovén lakosság létszáma is csökkent. Az összlakosság 30%-al, ezen belül a magyar lakosság 75%-al. Míg 1920 előtt k.b. minden ötödik ember magyar volt, addig ma már csak minden tizenhatodik. Mivel azóta több mint négy generációváltás történt, ez a szám mégis egészen jónak mondható. Ha összehasonlítjuk a szláv nyelveket beszélőkkel, láthatjuk, hogy ott legtöbbször a nyelvváltás már a következő generációnál lezajlik, a családokban is átveszik a domináns nyelvet. A szláv nyelvek közötti asszimiláció mindenhol nagyon erős, mivel mindegyik a közös ószláv nyelvből származik. A szláv nyelvek tehát genetikailag szorosan kapcsolódnak egymáshoz, ami a szókincs, a nyelvtan és a hangrendszer hasonlóságában tükröződik. A megértés tehát rögtön adva van, következésképpen a nyelvi környezethez könnyen alkalmazkodnak. Lényegesen kisebb a hasonlóság a szláv nyelvek és a germán, illetve újlatin nyelvek között. Minthogy a magyar nyelv nem tartozik az indoeurópai nyelvek nagy családjához, természetes, hogy a szerkezete a többitől alapjában véve különbözik. A fellelhető hasonlóságok abból adódnak, hogy évszázadokig éltünk egymás mellett, hasonló problémák közepette, ezért a gondolkodásmódunk is közelített. A nyelv pedig a gondolatok kifejezésének az eszköze. Ahogy mondani szokták, minden rosszban van valami jó is, így a magyar nyelv elszigeteltségében is. Idegeneknek nehéz megtanulni, a magyaroknak pedig nehéz idegen nyelveket elsajátítani. A jó ebben az, hogy megfelelő létszámú magyar népcsoport esetén egy idegen nyelvi környezetben sokáig fennmarad, mert az idegen nyelvi környezet nincs rá közvetlen nyelvi hatással, az interferencia jelenséget szinte teljesen kizárhatjuk.

Gyakran felteszik nekem a kérdést, mi az oka annak, hogy a murántúli magyarok relatíve jól megőrizték a magyar anyanyelvüket, miközben a rábavidéki szlovénok itt Magyarországon már teljesen feladták egykori vend anyanyelvüket. Ez egy egyszerű elemzéssel azonnal érthetővé válik. Elmagyarosítási ill. elszlovénosítási kísérletek mindkét országban végbementek. Elszakítás a szigorúan őrzött határokkal a nyelvi anyaországtól szintén azonos volt mindkét országban. Tehát nem erre vezethetők vissza az okok. A létszámbeli különbség szintén nem számottevő, hiszen mindkettő a nyelvvesztés veszélyes létszámán belül van. Én egyértelműen abban látom a különbséget, hogy a magyar nyelv hivatalosan használt változata és a beszélt nyelv között elenyésző a különbség, miközben a szlovén nyelv esetében ez egészen másképpen van. A murántúli családok többségében a családon belül használt nyelv még ma is a vend nyelv, míg az iskolában és a közintézményekben használt nyelv a szlovén, amit tehát mindenki megtanul. A vend nyelv használatának a területe napjainkban rendkívül beszűkült. Iskolákban, közhivatalokban nem használjuk, szakirodalomban még kevésbé. Miért írná meg egy kutatómérnök a kutatásának a leírását vend nyelven, amikor talán nincs egyetlen olyan vend nyelvet beszélő szakember, akit az ő kutatásai érdekelnének. Sajnos már ott tartunk, hogy szlovén nyelven sem igen publikálnak szakirodalmat, hanem rögtön angolul, megspórolva ezzel a fordítást, hiszen szélesebb körű érdeklődők számára készülnek a tanulmányok. Dicsérendő az a jelenlegi törekvés, amely az egykori vend irodalmi nyelvet ismét irodalmi nyelvvé szeretné tenni, pontosabban szépirodalmi nyelvvé. Irodalmi nyelv kritériumainak sok szempont alapján nem tud megfelelni, hiszen a technika és a tudomány olyan sokoldalú fejlődésen ment át, hogy ha a teljes vendajkú lakosság csak nyelvészekből állna, valószínűleg akkor sem tudná összeállítani a szükséges sokezres szókincset, sem megreformálni és szabályokba foglalni a nyelv szerkezetét. Nem beszélve arról, hogy ez egy teljesen felesleges munka lenne a kis létszámú vend nyelvet beszélő lakosság számára. Egy kevésbé igényes tartalmú és stílusú szépirodalmi nyelvvé válásán viszont érdemes dolgozni, hogy valamilyen formában az utókor számára is fennmaradjon. Ennek sikere azonban nem csak a nyelvészek akaratán, fáradozásán múlik, hanem a nyelvet befogadók, használók igényén is. Ezt az igényt ma nem igen láthatjuk, hiszen Magyarországon a magyar nyelv, Szlovéniában pedig a szlovén nyelv minden igényt teljes mértékben kielégít. Azok a szlovéniai magyarok, akik a nyelvet megőrizték, mindkét nyelven hozzáférnek a szükséges információkhoz, mindkét nyelven olvashatják a világirodalmat is, tehát a két nyelv ismerete gazdagítja a lehetőségeiket, és kielégíti a tudásfejlesztés igényét. A magyarországi szlovénoknál más a helyzet. Ők a magyaron kívül csak a vend nyelvet ismerték, a szlovént nem, hiszen egy fél évszázadon át áthatolhatatlan műszaki zár szakította őket el a nyelvi anyaországtól. Az információszerzés, a tanulás gyakorlatilag csak magyar nyelven folyt. A beszűkült nyelvhasználati lehetőség miatt a vend nyelv fölöslegesnek bizonyult, ezért a családokon belül is átváltottak magyarra, amit az élet minden területén tudnak használni. A vend nyelvet őrzik a színpadi fellépések, a folklór. Hiába erőlteti a szlovéniai politika a szlovén és a vend nyelv „feltámasztását”, hiába szeretné, hogy az ismét a családok által általánosan használt nyelv legyen. Nem lesz az! Azért nem lesz, mert az ő esetükben a magyar nyelv átvette azt a szerepet, ami egy nyelv szerepe, tehát az egymás közötti szóbeli és írásbeli kommunikáció, valamint az ismeretszerzés és átadás szerepét. Nincs szükség egy ötödik kerékre, hogy a „kocsi haladjon”. És azt se felejtsük el, hogy a nyelv van értünk, és nem mi a nyelvért!

Mi lehet tehát a szlovén nyelv szerepe a jövőben Rábavidéken? Hasonló szerepet fog kapni, mint a német nyelv, vagy az angol nyelv, vagy bármelyik másik nyelv, amelyiket idegen nyelvként fognak tanulni. Hogy milyen lesz az idegen nyelvek tanulási igénye, azt a szomszédos országok által nyújtott kereseti lehetőségek határozzák majd meg. Megítélésem szerint az első idegen nyelv, mint egész Európában, az ismert körülmények miatt az angol lesz, a második a német, hiszen Ausztria egyelőre jobb kereseti lehetőségeket nyújt, mint Szlovénia, és csak a harmadik helyen lesz a szlovén nyelv, mint idegen nyelv.

Talán itt az ideje, hogy ne csak térképeken és statisztikai kategóriákban lássuk ezeket a régiókat, hanem történelmi és kulturális örökségünk élő részeként, amelynek megismerése nemcsak múltunk jobb megértéséhez, hanem önmagunkhoz vezet közelebb.