Adam Luthar senior harca az evangélikus egyházért és a vend nyelvért

A történelemtudomány és a kollektív emlékezet hajlamos a fekete-fehér narratívák mentén leegyszerűsíteni a múltat, különösen akkor, ha a diktatúrák ideológiai szemüvegén keresztül szemléli azt. Úgy tűnik, hogy a második világháború utáni jugoszláv államhatalom reális ítélőképességét teljesen elhomályosította az evangélikus egyházzal és a magyar nemzetiséggel szembeni ideológiai gyűlölet. Csak ezzel a politikai vakrepüléssel magyarázható az, hogy méltatlanul és igazságtalanul ítélték meg nagyapám, Adam Luthar szenior szerepét a Muravidék (Murántúl) 1945-ös történetében.

Nagyapámat „magyarbarátként” bélyegezték meg, a rendszer ellenségének tekintették, aki úgymond kollaborált a megszállókkal. Emiatt a háború befejezésétől kezdve folyamatos atrocitásoknak, zaklatásoknak volt kitéve. Míg a két világháború között a belgrádi központi kormányzatban szinte azt sem tudták, hogy a Muravidék létezik, addig a Szlovén Szocialista Köztársaság államhatalmi szervei (köztük a rettegett titkosszolgálat, az UDBA) mindent megtettek a helyi közösségek megtöréséért. Hogy elkerüljék a nyílt, tömeges összeütközést a mélyen hívő és befolyásos evangélikus egyházzal, taktikát váltottak: annak legtekintélyesebb vezetőit támadták meg koholt, mondvacsinált vádakkal.

A háború utáni Szlovéniában teljesen feledésbe merültek – sőt, tudatosan elhallgatták – azok a hatalmas pozitívumok, amelyeket nagyapám és lelkésztársai a Muravidék javára és túléléséért tettek. Letartóztatták például azért, mert magyar nyelven tartott evangelizációt Hodoson, amely akkor még tisztán magyar lakosságú település volt. Bírósági pert akasztottak a nyakába, mert vend (prekmurjei) nyelvű hittankönyvet adott ki – ezt a hatóságok úgy értékelték, mint a monolitikus, egységes szlovén állam és nyelv megteremtésének gátját. Állandó házkutatásokkal zaklatták, fenyegették, és folyamatos titkosrendőrségi megfigyelés alatt tartották. Természetesen a hatalom nyíltan nem a teljes vend nyelvet és népet támadta, hanem jelentéktelen formális hibákba kötött bele: nyomdai törvénysértéssel vádolták, mert a könyvön nem szerepelt pontosan az impresszum, a szerző, a kiadó, a nyomda vagy a megjelenés helye. Nagyapám azonban kiváló diplomáciai érzékkel és jogi logikával védte meg magát, így a bíróság végül kénytelen volt ejteni a vádakat. A bosszúvágyó rendszer azonban a per lezárta előtt bezúzatta a könyveket.

Ez a pusztítás nem állt meg itt. Két évtizednyi megfeszített szellemi munkáját semmisítették meg azzal, hogy az elkészült vend nyelvű evangélikus énekeskönyv kéziratát nyomtalanul eltüntették. Amikor nagyapám a dokumentumot átadta az akkori esperesnek kiadási megbízással, az államhatalom kényszerítette a tisztségviselőt: vagy semmisítse meg az anyagot, vagy adja át a hatóságoknak. Azóta sem derült ki, hogy ez a pótolhatatlan kulturális és hitéleti örökség hol és milyen formában veszett el. Adam Luthar ezt a szellemi és lelki veszteséget élete végéig nem tudta kiheverni.

1948-ban a magyarokkal való kollaboráció hamis vádjával ismét letartóztatták. Harmincnyolc napig tartották fogva embertelen körülmények között az államhatalom börtönében, míg végül – bizonyítékok teljes hiányában – szabadon kellett engedniük. A politikai nyomás azonban nem enyhült: 1948-ban a hatóságok kényszerítésére le kellett mondania szeniori (esperesi) tisztségéről.

Felmerül a jogos történelmi kérdés: miért nem tartja számon a mai muravidéki emlékezet, hogy ebből az úgynevezett „kollaborációból” az egész Muravidék nem hátrányt, hanem a puszta túlélését köszönhette?

Ismeretes, hogy 1941. április 6-án reggel Németország hadüzenet nélkül megtámadta Jugoszláviát. Stájerország felől a Wehrmacht egységei vonultak be a Muravidékre, ami sokkos állapotot, ijedtséget és bénító félelmet váltott ki a helyi lakosságból. Még aznap reggel, miután nagyapám a régi szokása szerint meghallgatta a rádióban a Jugoszlávia lerohanásáról szóló híreket, azonnali, sorsfordító döntést hozott. Felszállt a déli vonatra, és beutazott az 5 kilométerre lévő Muraszombatba Kovács István espereshez, hogy cselekvési tervet dolgozzanak ki.

Nagyapám kezdeményezésére aláírásgyűjtést – mai szóval petíciót – indítottak. Azzal a kéréssel fordultak a döntéshozókhoz, hogy a Harmadik Birodalom adja át a Muravidéket a Magyar Királyságnak. Az érvelés mögött tiszta pragmatizmus állt: a magyar közigazgatást a helyi lakosság ezer év alatt megszokta, a magyar nyelvet a többség értette vagy beszélte, míg a német nyelv és a náci ideológia teljesen idegen és életveszélyes volt számukra. Napokon belül eljuttatták az összegyűjtött aláírásokat a magyar kormánynak, ahonnan az Berlinbe került. A diplomáciai akció sikerrel járt: a döntés értelmében a kérés teljesült. Április 16-án a magyar honvédség bevonult Muraszombatba, Alsólendvára és Csáktornyára. A lakosság virágcsokrokkal, könnyes szemmel, megkönnyebbült örömünneppel fogadta őket. Bár ez az eufória később alábbhagyott – mivel a magyar hatóságok a háborús pszichózisban sokszor brutális módon kérték számon az 1920 utáni jugoszláv időszak tevékenységeit, ami megbélyegezte a két nép kapcsolatát.

A mai napig senki sem említi meg, hogy mitől szabadult meg a Muravidék azáltal, hogy nem a náci Németország közvetlen uralma alá került. Ha a terület német megszállás (birodalmi közigazgatás) alatt marad, a sorsa szinte bizonyosan megegyezett volna Alsó-Stájerország (Spodnja Štajerska) és Gorenjska régiók tragédiájával. Ott a nácik azonnal betiltották a szlovén nyelvet, bezárták a szlovén iskolákat, elégették a könyveket, a szlovén értelmiséget, papokat és tanárokat pedig koncentrációs táborokba hurcolták vagy tömegesen deportálták Szerbiába és Horvátországba, hogy helyükre németeket telepítsenek, akik végrehajtják az erőszakos germanizációt. A Muravidék lakossága – nagyapám bátor és gyors diplomáciai lépésének köszönhetően – megmenekült ettől a totális nemzeti és fizikai megsemmisítéstől.

A legszomorúbb az, hogy a mai helyi lelkészek és történészek előtt ezek a történések szinte teljesen ismeretlenek. Ennek egyik oka, hogy a mai lelkészi generáció tagjai jobbára Ausztriában, Németországban vagy Szlovákiában végezték teológiai tanulmányaikat, távol a helyi levéltári valóságtól. E tényeket ma szinte kizárólag a mi családi, magánjellegű levelezéseink őrzik, és nekünk, leszármazottaknak kell a hátunkon cipelnünk az elfeledett örökség újraélesztésének kötelezettségét. A háború utáni Jugoszláviában egyszerűen senki sem mert ezekkel a kérdésekkel foglalkozni, mert a legkisebb kutatás is beláthatatlan, életveszélyes megtorlást vont maga után.

Nagyapám, Adam Luthar szerepe a Muravidéken lényegesen nagyobb és mélyebb annál, mint ami a hivatalos kánonban jelenleg ismert. Bátran ki merem jelenteni: az ő tevékenysége nélkül a muravidéki evangélikus egyház ma talán már nem is létezne. Még az egyháztörténészek is meglepődve, az általam őrzött dokumentumokból értesültek arról, hogy 1945-ben nagyapám a világi és egyházi hatóságok előtt Muraszombatban személyesen védte meg a teljes egyházi vagyont. A templomokat, lelkészlakokat, gazdasági épületeket és földeket a kommunista állam az „ellenséggel való kollaboráció” címén teljes elkobzásra ítélte. Nagyapám sokoldalú műveltségével és páratlan diplomáciai érzékével, kizárólag a tényekre szorítkozva akadályozta meg ezt a végzetes csapást. Azzal érvelt: a Muravidék ezer évig volt Magyarország része, a nép mégis meg tudta őrizni vend anyanyelvét és identitását – miközben a németek és olaszok a szlovén nyelvet azonnal betiltották a megszállt zónákban.

Ezek azok a történelmi érdemek, amelyeket életében soha nem ismertek el nagyapámnak, halála után pedig a politikai felejtés homályába taszítottak. Nagyapám, Adam Luthar élete és meghurcoltatása hű hordozója a huszadik századi közép-európai sorsnak: a tiszta szándékot a diktatúrák bűnnek, a puszta életmentést pedig bűnpártolásnak bélyegezték. Az utókor hallgatása és a mai egyháztörténet hiányosságai köteleznek arra, hogy a családi archívum leveleiből visszaadjam a múltnak azt, ami a múlté, és nagyapámnak azt, ami az őt megillető tisztelet.

Úgy érzem, hogy az én személyes küldetésem – a múlt és a leszármazottak szent tartozása – az, hogy megmentsem Adam Luthar feledésbe merült, de a Muravidék számára létfontosságú tetteit. Nem hagyhatjuk, hogy a politikai bosszú végleg kitörölje az emlékezetből azt az embert, aki a vend nyelv tollával és a diplomácia fegyverével megvédte a muravidéki evangélikus jövőjét. Nagyapám szerepe ugyanis nemcsak abban nyilvánul meg, hogy az utolsó mohikánok egyikeként, tizenhat évnyi evangélikus lapszerkesztői munkájával védte a Küzmics és Kardos által használt régi vend nyelvet. Az ő bátorságának köszönhetjük az egyház anyagi és szellemi javainak megmentését is. E nélkül a diplomáciai és emberi helytállás nélkül ma aligha kongatnák a harangokat a muravidéki evangélikus templomokban. Tartozunk ezzel az igazsággal neki – és tartozunk vele önmagunknak is.