A kultúra ünnepe minden nép számára annak az örökségnek a tudatosítását jelenti, amely összeköti a múltját, a jelenét és a körvonalazódó jövőjét. Ilyenkor nem csupán műalkotásokról, hagyományokról vagy történelmi eseményekről emlékezünk meg, hanem arról a szellemi teljesítményről is, amely egy közösség identitását formálja. Egy nép kultúrája egyszerre őrzi a közös emlékezetet, hidat képez a generációk és a határainkon túlra szakadt magyarjaink között, segít eligazodni a változó világban, és egyben lehetőséget is teremt az önkifejezésre, és tudatosítja bennünk azt a kötelességet, hogy mindenki a maga képességei és lehetőségei szerint járuljon hozzá a kulturális örökségünk gazdagításához.

A magyar kultúra különlegessége abban rejlik, hogy gazdagsága messze túlmutat a magyarság lélekszámán. Egy viszonylag kis nemzet évszázadokon át olyan hatalmas szellemi és művészeti értékeket hozott létre, amelyek világszerte elismerést vívtak ki. Az irodalom, a zene, a tudomány, a képzőművészet, az építészet és a népművészet területén egyaránt találunk olyan alkotásokat és életműveket, amelyek egyetemes jelentőségűek, miközben mélyen a magyar történelmi és kulturális múltunkban gyökereznek. Ez a sokszínű és maradandó örökség teszi a magyar kultúrát nemcsak nemzeti kinccsé, hanem az egyetemes emberi kultúra szerves részévé is.

A kultúra nemcsak egy nemzet által létrehozott művészeti alkotások összessége, hanem sajátos gondolkodásmód, amelyet leginkább az irodalom közvetít. Az írók minden nép életében kulcsfontosságú szerepet játszanak, hiszen az olvasók gondolatát elviszik ismeretlen világokba, mind földrajzi értelemben, mind a tudományok vonatkozásában. Amikor egy író egy másik országról, az ott lejátszódó valamilyen eseményről ír, először igen alaposan át kell tanulmányoznia annak az országnak a kultúráját, történelmi tárgyú könyvek olvasásával, a kutatások, a vallása, nyelve, konyhája, hagyományai, mindennapi életének a megismerésével. Amikor egy író a saját hazájáról ír, akkor ugyanezt a szerepet tölti be, csak ellenkező irányban, megismerteti az idegen országok népeit azzal a kinccsel, amit a sajátjának mondhat.

A nyelv a kultúrának egy másik olyan komponense, amely nemcsak a kultúra terméke, a gondolatok kifejezésének az eszköze, hanem a társadalomban betöltött szerepével tükrözi és formálja egy nép nemzeti jellemét, gondolkodását és világképét. Tanuljunk nyelveket, így építsünk hidakat más népekhez, nemzetekhez, hogy mindenhol otthon legyünk a világban, és senki se érezze magát idegennek otthonunkban!

A nemzeti imánk, a Himnusz, Kölcsey Ferenc költeménye, a magyar nemzet közös fohásza Istenhez, hogy áldja meg a magyar népet, nyújtson neki védelmet a válságos időkben, és „hozzon rá víg esztendőt.” E vers ma ünnepli születésének a 203. évfordulóját. A Hazafias Népfront Országos Tanácsának 1988. december végi ülésén tett felhívására 1989 januárjában ők szervezték meg az első évfordulós rendezvénysorozatot, és 2022. decembere óta ez a nap a magyar nemzeti kultúra hivatalos emléknapja lett.

Az emléknapon a magyarság szerte a világban megemlékezik a magyar kulturális értékekről. Kiállításokat, múzeumlátogatásokat, könyvbemutatókat, irodalmi esteket szerveznek, koncerteket és színházi előadásokat tartanak, nemcsak a határainkon belül, hanem a határainkon túlra szakadt magyarok is. Szívből gratulálunk a közeli szomszédországban, Szlovéniában, azon belül is Lendván a „Zala György díjban” (1858-1937 alsólendvai szobrászművész) részesült Kovács Irénnek, – a dobronaki kézimunkázó és tojásdíszítőnek, Sečko Zsuzsannának, a Muraszombati Baráti Kör Egyesület alapítójának és jelenlegi elnökének, továbbá Kovács Álmos színésznek, a Lendvai Színház Szerető Társulat tagjának, és a lendvai I. számú Kéttannyelvű Általános Iskola Cséphadarók népdalkörének, akiknek az alkotásai szintén az egyetemes magyar kultúrát gazdagítják.

A magyar kultúra maradandó erejét és történelmi küldetését talán Petőfi Sándor szavai ragadják meg a legmélyebben, amikor a Nemzeti dal örökérvényű soraiban a jövőbe vetett hitet fogalmazza meg:

„A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy híréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!”

E prófécia nem pusztán egy forradalmi pillanat lelkesítő ígérete volt, hanem egy nemzet szellemi önazonosságának kinyilatkoztatása. A történelem megpróbáltatásai, veszteségei és megosztottsága ellenére a magyar kultúra fennmaradt, gazdagodott, és újra meg újra képes volt önmagát meghaladva értéket teremteni. Irodalmunk, zenénk, tudományunk és művészetünk bizonyítják, hogy a magyar szellem nemcsak megőrzésre, hanem megújulásra is képes.

Ezért ma, a múlt örökségét tisztelettel vállalva és a jövő felé tekintve, engedtessék meg nekünk egyetlen szó ünnepélyes megváltoztatása: a magyar név megint szép „LETT”. Mert mindaz, amit elődeink ránk hagytak, és mindaz, amit a jelenkor alkotói létrehoznak, méltóvá teszi nemzetünket régi nagy híréhez, és igazolja Petőfi hitvallásának a beteljesülését az idő sodrásában is.