„A több különféle ágra eloszló magyarországi szlávok közt különösen a tót Magyarország legrégibb lakói közé tartozik, miután azonban a magyar fegyver által meghódítattak, s most magyar törvények oltalma alatt vannak,

s alkotmányunk jogait velünk, közösen élvezik, le kell mondaniok azon ábrándos üres, eszmétől, miszerint idővel majd Magyarországot is a képzelt nagy és átalános tót birodalomhoz fogják sorozni. Ezen agyrém egyébiránt csak néhány túlbuzgó tót lelkész és ifjú fejében rajoskodik; a nagyobb rész hajlandó a magyarosodásra, s nemzetiségünk iránti rokonszenvét már tettleg is erősen bizonyítja. Tájszólásmód tekintetében nálunk a tótok elosztatnak nyitraiakra, hornyákok-, szotátok- trpákok- és krekácsokra. Némelly megyében lengyel és cseh is található. A tót igen szelíd, alázatos , sokszor a gyávaságig jámbor, munkás, mesterségre alkalmas , de nagy részint fösvény, ravasz, két színű; nyelvéhez igen ragaszkodik, melly fölötte ragadós, mi abból is kitűnik, hogy a felföldön már több magyar falu eltótosodott; ellenben az alföldön már több tót helység és város magyarrá lett. A tót többnyire magas szállas termetű, főkép a sok pálinkaital buta , hülye-arczkifejezést ad neki, s sápadttá, sovánnyá teszi őt. A magyarországi tót köznép megkülönböztető jelül viseli oldalán a vastag széles tüszőt, képét kopaszra beretválja, csizma helyett bocskort szeret viselni; kedves élvezete: a dalolás, táncz, s ruházatában a világoskék szint leginkább kedveli. A tót nem épen gyűlöli a magyart, de mint régi hóditó urától, igen fél tőle.” 
Okkal-joggal tételezhetjük fel, hogy Vahot Imre az 1846-ban megjelent Magyarföld és Népei eredti képekben című kiadványa a korabeli magyarság véleményét hűen örökítette meg számunkra. Az idézet tartalmaz olyan elemeket, amelyekre támaszkodhatunk, ha rendezni akarjuk a szlovák-magyar kapcsolatokat. Jócskán van benne viszont olyan részlet, ami érthetővé teszi a később történteket. Kiderül például, hogy hiába egészen más nyelvcsaládhoz tartozunk, a két nyelv között átjárás van, ami elősegíti a nyelvváltást. Ritkán tudatosítjuk, hogy nemcsak elmagyarosodás, hanem eltótosodás is létezett, majd egy évszázaddal az előtt, hogy az elszlovákosítás állami politika szintjére emelkedett. Ezen kölcsönösen felháborodhatunk, de egyben felismerhetjük a két nép közötti szoros kapcsolatot is. A népviseletet az én hiányos tudásom szerint pontosan írta le, de kár, hogy szűkszavúan. A szlovák női viselet több elismerő szót érdemelt volna, minthogy világoskék a domináló szín.
A nemzetkarakterológiai megjegyzések azonban durván sértők. A fentieket elolvasó szlovák értelmiségitől aligha várható el a magyarbarátság. Valamit Vahot észlel is ebből, amikor azt írja: a tót nem épen gyűlöli a magyart.
Két dolgot tisztázzunk még. Az egyik, hogy a mai szóhasználatban ritkán szereplő tót szónak itt semmiféle becsmérlő tartalma nincs. A másik, hogy az alkotmányos jogegyenlőség emlegetése jogos ugyan, de nem túlértékelendő. Az akkori nemzetfogalom lényegében csak az „egységes és oszthatatlan magyar nemzetet” ismerte, mégpedig a nemességet. A nemes embernél nem számított, hogy mi az anyanyelve. A szlovákok összessége azonban a kor szellemének megfelelően nem volt része ennek az alkotmányos rendnek, ahogy a magyar jobbágy sem. Ezért teljesen téves az a megközelítés, hogy az alkotmányos jogegyenlőség fejében a fokozatosan kialakuló nemzettudat híveinek le kellene mondaniuk távlatos céljaikról. Amelyek egyébként valóban csak igen kis csoport számára jelentették a pánszláv gondolat megvalósulását. Egy tisztességes autonómia megadása békét hozhatott volna és talán máig megőrizte volna az ország egységét.