1940 nyarán Groza Péter felkereste Ravasz Lászlót Leányfalun. Beszélgettek, s a püspök többek között azt mondta:

• Lehetett volna nekünk békességben és szeretetben élnünk.

Groza erre elmesélte, hogy mi történt Serester Tamással és a güzüvel. Serester Tamás, akiből református pap lett és költő, valamint Groza Péter (Petru Groza), akkor épp nyugalmazott (leváltott) miniszter, s akiből 1945 után miniszterelnök lett, osztálytársak voltak a szászvárosi református gimnáziumban. Kollégisták. Az első este Groza a kezére hajtotta a fejét és elaludt. A szobafőnök rászólt Seresterre, lökje oldalba Grozát és mondja neki: Ne aludj, mint egy güzü. Most átadom a szót Grozának, ahogy Ravasz László megírta az Emlékeim című, csak halála után megjelent kötetében:

• Hagy békén – kiáltottam és úgy meglöktem Serestert, hogy majdnem felbukott.

A primárius úr igazságszolgáltatáshoz látott:

• Te Serester, üsd pofon Grozát!

Bátortalanul arcul ütött.

• Ez neked pof? – kérdezte Srestertől. – Groza, mutasd meg, milyen egy igazi pof.

Erre úgy pofon vágtam Serestert, hogy beesett a szék alá. Szerencsére szólt a csengettyű lefekvésre.

Reggelre a nap besütött a szobába. Ki voltunk békülve a világgal, magunkkal, egymással, s vígan falatoztuk a hazait. Én libát, Serester szalonnát. Még meg is kínáltuk egymást. Azt kérdem tőle:

• Te Serester, mi az, hogy güzü?
• Hát honnét tudjam? Sohasem hallottam ezt a szót estig.
• S látod, mi ütöttük egymást, azt sem tudtuk miért. Így van ez, püspök úr. A magyar és román békében élhetne egymás mellett, de egy harmadik biztatására azt mondja egyik a másiknak: güzü!
• Miniszter úr, írja meg ezt az esetet jövő vasárnapra. Garantálom, hogy legelső lapunk vezércikkben közli s bejárja az európai sajtót.

Legyintett a kezével.

• Akkor meg román testvéreimnek lennék „güzü”.

Nem lenne igazságos gyávasággal magyarázni, hogy Groza elutasította a történet közlését. Sokkal inkább a román-román testvériség megnyilvánulása ez, amiről mi, egymás ellen hevesen acsarkodó magyarok példát vehetnénk.