A Hitel Múzeum-Galéria Alapítvány kiadásában Morbus Minoritatis? címmel megjelent Szász István Tass könyve. Sokáig törtem a fejem, hogy mi is ennek a hatalmas, több mint félezer oldalnyi írásnak a műfaja. Végül úgy véltem az olvasónapló a legpontosabb meghatározás. Ám ide kívánkozik egy idézet Móricz Zsigmondtól, amit Makkai Sándornak A magunk revíziója kötetének a Nyugatban megjelent ismertetésében írt: A könyv, mint az én példányomba kézzel beleírta a szerző, «az erdélyi magyarság élni akaró lélegzetét» jelenti. Móricz szavai alkalmazhatók lennének Szász István Tass művére is, de talán jobb, ha az ő példáját követem, és azt idézem, amit az én példányomba kézzel írt Tasi: „Egy máig keserves gondunkról szóló írások gyűjteménye. Ez az a gond, amelyet csak a megbocsátás és bocsánatkérés jegyében születő egyetértés oldhatna meg!”

Ez a bejegyzés azonnal „Chartás” jelleget ad a műnek, ami csak azért nem cikkgyűjtemény, mert a két világháború közötti eszmélődés meghatározó írásaihoz a szerző mai gondolatait is hozzákapcsolja.

Aligha véletlen, hogy Makkai Sándor művével indul ez a kötet. Makkai olyan előítéleteket említ, amelyek minden kibontakozás akadályai. Ezeket Móricz is, Szász István Tas is kiemeli. Jó okuk volt rá. Először négy előítélettel kell szembenéznünk:

A múlt jó volt.

Velünk igazságtalanság történt.

Nem vagyunk felelősök.

Jogunk van csodát várni.

E négy tételnek az értelmezését is segíti a második négyes:

a múlt rossz,

a felelősség a múltakért az akkori vezetőosztályt terheli,

a múlttal nem kell többé törődni,

a jelenhez egyénileg kell alkalmazkodni.

Mind a nyolc előítéletről külön tanulmányt lehetne írni. Ráadásul még négyet az egyes pontok párba állításáról. Ezt most rábízom a tisztelt olvasókra. Gondolkodjanak el annak szem előtt tartásával, hogy az előítéletek mindig rossz irányba befolyásolnak bennünket. Közben azt se felejtsük el, hogy mi már száz év távlatából tekintünk vissza.

Befejezésül e száz év magasából – vagy inkább mélységéből – a negyedik előítélet párhoz fűzök egy gondolatot. Jogunk van csodát várni. Mi lenne ez a csoda? Az, hogy azok, akik nagyot hibáztak Trianonban, most megpróbálnák kijavítani a legdurvább hibákat. Ehhez valóban csoda kellene. A jelenhez egyénileg kell alkalmazkodni – így szól a nyolcadik előítélet. Az egyéni alkalmazkodás pedig nem lehet más, mint amit Erdélyben porladásnak mondanak. Beolvadás a többségi nemzetbe vagy kivándorlás messze idegenbe, jobb esetben a maradék országba. Egyik sem visz közelebb céljainkhoz, sem a trianoni károk lehető legnagyobb mérsékléséhez, sem a nemzet határmódosítás nélküli egyesítéséhez. Ezek pedig okvetlenül szükségesek, ha élni, ha lélegezni akarunk. E célokhoz viszont csak egymásba kapaszkodva, csak közösen juthatunk el.  Ahogy azt Ady is már Trianon előtt is sürgette: Mikor fogunk már összefogni? / Mikor mondunk már egy nagyot?