Egy közép-európai a 14. századból. Közép-Európa népeinek együttélése, részben közös, részben egymással kölcsönhatásban lévő kultúrája nem újkori jelenség. A közép-európaiság gyökerei a messzi századokba vezetnek, s már akkor is felcsillantottak egy-egy olyan értéket, ami alátámasztja Petőfi, miszerint Európa színpadán mi is játszottunk, S mienk nem volt a legkisebb szerep.

A többnyelvű nyugat-pannon táj nyugati határa sem az 1918 előtti, sem az 1920 utáni nyugati magyar határral nem esik egybe, hanem az ókori római tartományhatárral, Pannonia és Noricum választóvonalával azonos. Ez a több országon elterülő régió magába foglalja hazánknak a Balatontól nyugatra fekvő dombvidékét, a déli Burgenlandot és Stájerország valamint Szlovénia keleti hegyaljai vidékét. Ez a térség adott otthont és teret Johannes Aquilanak az 1300-as évek utolsó negyedében. Ő a gótika közép-európai festészetének nagy mestere. Az eddig felfedezett, azonosított alkotásai kizárólag ezen a nyugat-pannon vidéken találhatók.
Johannes Aquila, vagy ahogy mi mondjuk Aquila János feltehetően a korabeli magyar határ túloldalán a stájer Radkersburgban született, amelynek a mára lassan elfelejtett magyar neve Regede. Nem ismerjük nemzetiségét, de fennmaradt freskóin önmagát görbeszablyás magyar vitézként, vagyis nemesként ábrázolta! Valódi nevét sem tudjuk. Keresztneve feltehetően valóban Johannes/János. Családneve viszont valószínűleg nem Aquila volt. Ez lehet a művészneve, amit talán védőszentjének János apostolnak a szimbóluma, a sas után választotta, hiszen a latin aquila szó sast jelent. A középkorban az ihletett egyházművészek védőszentje János evangélista volt, és mivel az ő szimbóluma a sas, e kettő kombinációja adhatta a művész nevet.

Nevét és származási helyét öt templom falfestményeinek feliratai őrizték meg számunkra. A nevét megörökítő feliratokon kívül a művész öntudatáról tanúskodnak veleméri és mártonhelyi freskókon az önarcképei, melyeken látszik, hogy bár Radkersburgban született, külső megjelenése, ruházata magyar volt. Iskolázottságára abból következtetnek, hogy feliratait latin nyelven írta.
Johannes Aquila példája azt is mutatja, hogy működésének színtere nem határolható be nemzeti-nyelvi korlátokkal, hiszen három nép, a magyar, a vend/szlovén és a stájer joggal osztozik a művész szellemi hagyatékán. Ez azt is bizonyítja, hogy Európában a határoknak mindig is csak hatalmi jelentőségük volt, és sohasem képeztek szellemi vagy kulturális választóvonalat.

Freskóiról általánosságban

Freskóinak stílusa azt a felső-itáliai és csehországi elemeket egyesítő udvari festészet formáit követi, amely a fénnyel játszik, plasztikus figurákat ábrázol, perspektivikus építészeti elemeket és a mozgalmas drapériákat alkalmaz, és mind e mellett a portré- és a csendélet realizmusát mutatja.
Elsőként a veleméri Szentháromság-templom freskóit festette meg 1377–1378-ban. A veleméri templomban látható önarcképén az arcvonások jobban megmaradtak, mint az egyébként jobb állapotban lévő mártonhelyi képen.
Ez után Bántornyán munkálkodott (szlovén neve Turnišče) 1383-ban a szentélyt festette ki, 1389-ben pedig a templom hajóját. Itt látható egyik legismertebb munkája a Szent László legenda.
Nagytótfai freskók az 1300-as évek végéről valók. Többek ezerint ez is az ő műve, de ebben még nincs végső, mindenki által elfogadott vélemény.
1392-ben – az ott lévő felirat szerint – ő építette, majd festette ki a mártonhelyi (szlovén neve Martjanci) templomot. Építészeti munkásságát sokan nem ismerik el a felirat ellenére.
A kisnemes megrendelők Veleméren és Mártonhelyen megengedték, hogy egy-egy freskón önarcképét is megörökítse, a magasabb rangú megrendelők a maguk képét kérték rögzíteni. Térségünkben elsőként festett önarcképet, sőt lehet, hogy az önarckép fogalma is közép-európai. Giotto egy képét egyesek önarcképnek tartják, de a legrégibb ismert önarckép Aquila Jánosé.
A századforduló körül Regedén, szülővárosában élt és tevékenykedett; 1389-ben festette ki ott a Pistorhaust/Pásztorházat. Bár ezeket a freskókat nem szignálta, de a művészettörténészek egybehangzóan a keze munkájának tartják. Ez idő tájt már nem egyedül festett, hanem festőiskolát alapított.
1405-ben festette ki műhelyével Fürstenfeldben az Augustinekirchét, az ágostonrendi templom szentélyét. Érdekes, hogy ennek a stájer városnak is van magyar neve: Fölöstöm. Mintha csak magyarok által is lakott településeken dolgozott volna.
Halálának idejéről és helyéről nincs adat. Hogy nagy művész volt-e, vagy csak derék piktor, ezen a művészettörténészek hosszasan el tudnak vitatkozni. Mi viszont, akik a török idők, azaz évszázadok óta Európa nyugati felétől való elmaradásunkon kesergünk, Aquila freskóit nézve büszkén gondolhatunk azokra az időkre, amikor az egyetemes európai kultúra szerves részei voltunk.