Dobrotka Ágnes írásos hozzászólása a Charta XXI Miért is? sorozatának megújult első adásához.

„Magyarok ott a Tisza partján,(…) s a bácskai szőlőhegyek közt, üljetek mellém.” Ha hallom idézni Dsida Jenő Psalmus Hungaricusát hazagondolok, az anyaországból a szülőföldemre.

Tájakra, épületekre vagy azok hiányára gondolok, olyan dolgokra, amik szimbólumokká lettek bennem is, másokban is – a kinek-kinek a magyarságé, öntudaté, honvágyé, a határon túliságé, a ragaszkodásé. Az összetartozásé.

Apai ágon a nyolcadik felmenőm 1756-ban született Gyöngyös környéki kis faluban, és ki tudja miért, talán a jobb termőföld és életkörülmények reményében, mintegy 300 km-re délre vándorolt családjával, a fia már ebben a kis faluban nősült, ahol azután az összes többi felmenőm is született.

A családfánkra nézve, visszafele a harmadik-negyedik generáció, a nagyapámék szülei és azok szülei élték meg, emlékeztek, siratták az elcsatolásból fakadó veszteséget. Hallgatásba temetkeztek, mert gyászoltak az öregek. Tudták, elveszett a háború, apák és fiúk nem tértek haza, magyarok voltak vagy svábok, van akinek a nevét sem tudjuk ma sem. Ekkor még nem sejtették mi az ára a veszett háborúnak, falura lassan érkeznek a hírek, és a vetés és aratás közepette kinek volt ideje foglalkozni az elutasított Vix-jegyzékkel. A rádiók bemondták, hogy a párizsi béketárgyalások januárban megkezdődtek, gróf Apponyi Albert védőbeszéde érzelmekkel teli – 3 nyelven, 2 órán át, 1 országért   hogy hány négyzetkilométer s millió lakos. GrófTeleki Pál miniszterelnök vörös térképét is kiterítették. Honnan is sejthették volna, hogy néhány hónap után már más lesz az ország, más az írás, más a szó. És hiába suttogták az öregek: a Ferencz József csatorna vissza lesz az csatolva! Hinni merték csak, remélni egyre kevésbé.

Budapesten a Szabadság-téren a trianoni béke életbelépése után felállították (majd később eltávolították) az irredenta szobrokat, a négy szobor a négy égtájat, a négy elszakított országrészt szimbolizálta. A négy szobor közül a Dél az egyetlen, mely nem harcias kompozíció. A védelmező magyar férfi karddal és pajzsával óvja a vele egy irányba néző lányalakot. Szentgyörgyi István a békét, az összetartozás meghittségét és a jól végzett munka elégedettségét sugárzó alkotása kicsit visszarepít a Trianon előtti korba. Az érett búzakalászok a lábuknál Bácskát, Bánságot és Szerémséget jelképezik, amely a Nagy-Magyarország éléstára volt.

Ekkor jelent meg a magyar történelem mindmáig fennálló problémája: a magyar kisebbségi kérdés. A délvidéki magyarság története innentől kezdve a hatalmi önkénnyel való szembe helyezkedés: egy klasszikus hanyatlás – és sérelemtörténet, ami során egy közösség útkeresését kísérhetjük figyelemmel, aki egy új önszemlélet kialakítását kísérli meg. „Az időknek kell megváltozniuk, a légkörnek átalakulnia, a bizalmatlanságnak enyhülni, hogy az egész ország magyarságára kiterjedt, gyökeres javulás következzék be.” írja Szirmai a Kalangyában 1941 januárjában. Azt hiszem, 1941 óta ez a folyamat mind a mai napig folyamatban van. Ebben tud segítő jobbat nyújtani a Charta XXI Megbékélési Mozgalom, ezért írtam alá és hiszem, hogy ez a jó út, hogy előre nézzünk.

Hogyan lehet a veszteségeket és sérelmeket megérteni és elfogadni? Megtanuljuk-e kihasználni a jelen lehetőségeit, tudjuk-e mellőzni a változó szelű politikai retorikát, ami olykor egymás ellen, máskor egymás mellé állítja az aktuális szereplőket?

El kell hinnünk, hogy birtokában vagyunk a ritka, kivételes és példaértékű XIX. századi örökségnek magyar nemzetépítésből, amit kicsiben is meg lehet valósítani: azzal, hogy a határon túl rekedt nemzetrészek emlékezete nem halványul, hogy kitartóan hiszünk az összetartozásban, nap mint nap küzdünk a nyelvünk, kultúránk, vallásunk, gondolkodásunk szabadságáért. Innen érdemes hazaszeretetben makacs magyarnak lenni, mindeközben elfogadni a szomszédainkat, a szomszéd utcában élőket, a nem magyarul hozzánk szólókat. Nekünk kell kezdeményezni, akik néha az elnyomással dacolva ragaszkodunk hagyományainkhoz, nekünk kell továbbadni a gyermekeiknek ezt az örökséget és a jövőbe vetett reményt. Mert így van esély újabb 100 évre tervezni: nemzeti kisebbségként is, az anyaországon kívül is.

Az, hogy a trianoni trauma nem feledhető a magyarok számára, bárhol is legyenek, az anyaországban vagy a világ bármely táján és nem vált hideg emlékezetté, annak döntő oka a magyar kisebbségek helyzete és annak számos megoldatlan pontja: ez a 2 millió ember – sajnos folyamatosan csökkenő lélekszámmal – a szomszédos országokban folyamatos emlékeztető jel minden magyarországi és szomszédos országbeli döntéshozó számára.

Sokat, újra és újra idézett momentumai vannak a magyar és délvidéki magyar történelemnek, a nemzeti lelkiismeretnek és az identitáspolitikának, nem részletezném tovább. Nekem is megvan a magam sűrű csendje a szántóföldek poros útja mentén, ahol virágzó napraforgótáblák között bújik meg egy közösséget csak azértis összekötő pusztatemplom. Vagy amikor leülök a lassú folyású, nyaranta kivirágzó folyó mentén megpihenni, vagy amikor megtalál az a néhány simogató szívhez szóló, visszafogadó mondat vagy köszönés a szombati piacnapon. A mese-titkú kövek, hullámok és szavak hordozzák a történelem talán jobbára már elfeledett bánatát és azt a délvidéki-vajdasági dacos-jogos jelenlétet, ami bizakodásra késztet: hogy van miről beszélgetni, egymást megismerni, kezet nyújtani és elutasítani mindazt ami széthúzást és ellentétet szít. Hogy a szülőföld lehet közös, hogy a nemzeti értékek, kultúrák, nyelvek gazdagsága, elfogadása megbékélést hozhat, amihez ez a Mozgalom is segíthet.

Én magam nem tudok ettől szebb, tisztább és feloldozóbb megoldást.

Kelt Budapesten, 2025. április 7-én

Dobrotka Ágnes
Charta XXI tag