Szomszédaink, Kelet-Európa!?… Sok szó esik róla a híradásokban. De tudjuk-e, hogy valójában mi­ről is van szó? Már magának Európának a földrajzi, történelmi vagy politikai definíciója sem igazán egyszerű. Hát még Kelet-Európáé! Eltekintve a szovjet időkben egyértelmű Kelet-Nyugat distinkció­tól, minden európai nép, nem kevés arroganciával, kelet-európaiaknak tekinti a tőle kele­tebbre élőket: a franciák a
németeket, a németek a lengyeleket, a lengyelek az ukránokat, a magya­rok a románokat…. No és Közép-Európa? Merre találjuk? Akadt, aki a Baltikumot és a dél-kelet eu­rópai

Beke Mihály András
(1956) újságíró Budapest

országokat is ide sorolta, mások szerint az Északi foktól Szicíliáig, vagy éppenséggel az At­lanti óceántól a Fekete-tengerig nyúló térségben képzelték el, akadt, aki a Benelux államokat, Né­metországot, Svájcot és Ausztriát is Közép-Európához sorolta; Hugh Seton-Watson pedig az 1980-as években Romániát is Közép-Európához tartozónak vélte. Péter László szerint Közép-Európa „he­lyének kijelölését inkább a térképész nemzeti hovatartozása határozza meg, mintsem a földrajzi el­vek.” (Közép-Európa visszavetítése a múltba, Európai utas). Közép-Európában pedig akad térké­pész, bőven…

Bevallom, én magam nem tudom, mi az, hogy Közép-Európa! Sokkal inkább tudom azt, hogy mi nem az! Nem Provance vagy Toszkána elegáns varázsa, a svájci hegyek fényes nyugalma, Katalónia önfeledt szilajsága, a skót felföld fölényes hűvössége. A szkípetárok vadsága, a szerbek csevapcsi­csája, a románok hórája sem igazán az.  Közép-Európa sokkal inkább azonos azzal a jazz-zenével, amelyet mi magyarok Lengyelországban hallgattunk, míg lengyel barátaink a Gyöngyhajú lányt du­ruzsolták a fülünkbe; vagy a varsói gyorssal, amelyen cseh lányokkal Hrabalról beszélgettünk. Sok­kal inkább azonos a magyar ’56-tal, a cseh ’68-cal, és a lengyel ’80-nal, amelyekből lett egy közös 1989!

Szent Ágoston szavaival elmondhatom: ha nem kérdik, tudom, mi az, de ha kérdik, nem tudom… „Egy közép-európainak nem kell, másnak pedig nem lehet elmagyarázni, hogy mi Közép-Európa”, mondta Dr. Emil Brix, az Osztrák Kulturális Intézet hajdani igazgatója 1998-ban. Jaques Rubnik azt írta (The other Europe), hogy Közép-Európa manapság „inkább lelkiállapot, mint tudományos foga­lom.” A népek igazi olvasztótégelye talán nem is Amerika, hanem inkább Közép-Európa. Talán mert méreteiben is kisebb a tégely, a népek jobban összezsúfolódtak, és így nehezebben viselik el egymás illatát. Ez a régió maga az identitás-zavar, a problémás öndefiniálások lelkiállapota. Nekünk magyaroknak Mohácsig az erkölcsünk alakította történelmünket, utána a történelem formálta erköl­cseinket. De vajon csak ránk, magyarokra lenne érvényes? Csak mi lennénk kompország? Vagy egész Közép-Európa egy komp-régió, amely folyton Nyugatra tartana, de állandóan visszataszítják- és húzzák Keletre? Milan Kundera azt írta még 1983-ban (Közép-Európa tragédiája), hogy a kö­zép-európai országok „kultúrájukban nyugatiak maradtak, politikai rendszerük a Kelethez tartozik”. Közép-Európa ma már testestül-lelkestül Nyugathoz tartozik, de igazából visszakívánkozik Keletre: emlékei és nosztalgiája, indulatai és ízlése Kelet felé húzza. Lakcímkártyája szerint Nyugaton lakik, de Keleten él. Vagy legalábbis valahol között: az égtájak között, kultúrák és lelkiállapotok között. Egy nem is létező (szellemi) kontinensen. Amelyet Nyugaton Keletnek, Keleten Nyugatnak látnak. Nem csoda, hogy történelmi létállapotunk a szédülés. Hrabal szerint aki Közép-Európában él, annak nem érdemes kijózanódnia. Sokan egyetértettek vele, tevőlegesen is. Közös közép-európai (értelmi­ségi) lételemünk a kijózanodástól való félelem.

Úgy fest, Közép-Európa a szívükkel látó írók szerint létezik, a racionális ítélkező történészek tény­megállapítása szerint pedig valójában soha nem is létezett. Borbándi Gyula magyar író úgy véleke­dett, hogy „Közép-Európa az egyik legnemesebb magyar politikai eszme”, míg Hanák Péter magyar történész 1988-ban úgy emlegette Közép-Európát, mint „egy régiót, amely vagy eltűnt, vagy sohasem létezett”. Az ellentmondás Timothy Garton Ash szavaival oldható fel: Közép-Európa „nem olyan térség, mint mondjuk Közép-Amerika, amelynek határai a térképen szépen berajzolhatók. Közép-Európa szellemi, lelki birodalom.” Péter László ezt így fogalmazza meg: „»Közép-Európa« mint eszme (s nem csupán mint bizonyos országokra kiterjedő gyűjtőnév) mindig preskriptív értelmű volt; valami olyasmire utal, ami még megteremtésre vár. Valahányszor ez az eszme felbukkant, »Közép-Európa« magába foglalta egy bizonyos állapot – az éppen fennálló európai helyzet – elutasítását, és összekapcsolódott egy új európai rend megteremtésének képzetével.” Ilyenformán Közép-Európa nem egy földrajzi vagy politikai fogalom, hanem sokkal inkább „egy szellemi realitás”, vélekedik Péter. Válságos helyzetekben kitalált megváltó koncepció. Mi magyarok, jól ismerjük az ilyen „szellemi realitásokat”, az olyanokat, mint a Duna-menti konföderáció, vagy akár az erdélyi „transzilvanizmus” eszméje.  Sosem volt, hőn vágyott „realitások”!

A Mitteleuropa a frankfurti parlament folyosóin született meg mint az 1848-as forradalmak utáni helyzetet megoldani hivatott egyik alternatíva. Aztán az Osztrák birodalom megerősödésével ellen­zéki alternatívaként a Duna-menti népek konföderációjának eszméjében testesült meg. Az első vi­lágháború elején Friedrich Naumann Mitteleurope c. könyvében (1915) bukkant fel ismét a Német Birodalom és az Osztrák-Magyar monarchia összeforrasztását szolgáló stratégiai elképzelésként. A központi hatalmak veresége véget vetett ezeknek az álmoknak, bár a világháborúk között, a Német­ország és Oroszország közti hatalmi vákuumban föl-fölbukkantak újabb közép-európai koncepciók. Ekkoriban a régióban inkább az erőteljes nemzeti rivalizálás volt jellemző, a „közép-európai” és „kelet-európai” jelzők használatában volt annyi következetesség, hogy mindenki a saját nemzetére szívesebben alkalmazta az előbbit, hiszen a felvilágosodás óta mindig is becsesebb volt a „Nyugat” szomszédjának lenni, konstatálta Péter László. A Nyugat a civilizáció és a modernizáció, a Kelet pe­dig az elmaradottság szinonimájává vált.  Később ez az azonosítás hangsúlyozottabbá vált a máso­dik világháború után, amikor Európa egyértelmű kettéosztása hosszú időre ad acta tette a közép-eu­rópai gondolatot, legalábbis hivatalosan. Nyugat a demokrácia, a Kelet pedig a despotizmus jelen­téstartalmával gazdagodott. Vagy pedig éppen fordítva – világnézet függvényében. Különösen a Bi­rodalom nyugati peremvidékén, azaz a mai közfelfogás szerinti Közép-Európa országaiban, ahol ’56, ’68 és ’80 megerősítette az ellenzék által pajzsként és zászlóként  magasba emelt  Közép-Euró­pa-eszményt. A magyar, a cseh(szlovák) és a lengyel ellenzék közös hangra, közös eszményre talált Közép-Európában, amely – közös álláspontjuk szerint – sosem tartozott a Kelethez, hanem mindig is – a prosperáló demokráciával azonosított – Nyugat része volt. Ezen országok társadalmait annyira áthatotta ez a közös gyökerű szemlélet, hogy ez a civil szféra sok szintjén megerősítette ezen társa­dalmak egymás közti kapcsolatait, olykor együttműködését. Ilyenformán – nem hivatalosan – ébren tartotta a közép-európaiság eszméjét is. A szovjet Birodalom válsága, majd bukása, közelebbről a kommunista rezsim összeomlása a csatlósállamokban, Németország egységesítése és a keleti blokk felbomlása hangsúlyosan előtérbe emelte ezt az eszmét. Csakhogy amennyire lehetővé vált a régió országainak szorosabb együttműködése, sajnos, ugyanannyira csökkent – az Európai Unió bűvöleté­ben – ennek az együttműködésnek a vonzereje. A régió országainak uniós integrációját követően az együttműködés látványosan lanyhult. A közép-európai eszmét mindig valamilyen nagy horderejű történelmi válság tűzte napirendre. Most az európai válság fordította ismét egymás felé a figyel­münket.

Komolyabbról válságról van szó, mint be mernénk magunknak vallani! Nem pusztán egy – mégoly súlyos – pénzügyi vagy gazdasági válságról. Sokkal többről van szó: Európa elrablásáról. A főníciai királylány megbecstelenítéséről. Az európai civilizáció válságáról. Az alapértékeiben, a családjában, hitében, nemzeti és immár nemi mivoltában is végtelenül elbizonytalanított európai ember válságá­ról. Egy nevetségesen kegyetlen válságról: a svédországi óvodákban a fiúk számára is kötelező „szoknya-napokról”, a nemüket „még nem eldöntött” gyerekek elkülönített öltözőjéről, a kocsmává alakított angol és ír templomokról, a kereszt ellen indított brüsszeli offenzíváról – a libertinus egyé­ni szabadságjogok új vallásáról. Mindehhez párosul a demokratikus politikai gyakorlat reményte­lennek látszó válsága; a hatalmi ágak összefonódása, a politikai játéktérbe kívülről érkező ellenerők: a sör-, kalóz- és „színész-pártok” előretörése; a politikai felelősök felelőtlensége és bün­tetlensége okozta morális válság. Száz éve kezdődött el, és mára már mind a politikában, mind  a kultúrában kiteljesedett a tömegek Ortega által előre jelzett lázadása.  Ennek tünete, hogy – amint azt Huxley már 1959-ben észrevette – a kultúrát fölváltotta a az elkerülhetetlenül lefelé nivelláló, a közönség vágyott növelésével fordított arányosan a közös ingerküszöböt folyamatosan csökkentő szórakozás és a szórakoztatás: a giccs és az erő kultusza. A tömeg zaja!

Kinek tetszik, kinek nem, az Európai Uniót a kereszténység eszmeiségből fogant és immár több, mint száz éves múltra visszatekintő kereszténydemokrácia teremtette meg, amely komoly sikereket ért el a második világháború utáni Európában a demokrácia és a piacgazdaság megszilárdításában. A keresztény eszmeiséget erősítette a kommunista kihívás: Európa keleti részének szovjet megszál­lása és a totalitárius rezsimek uralma erkölcsi és intellektuális kihívást jelentett Európa nyugati felé­nek, világos és egyértelmű válaszokat kívánt meg tőle a lényeges morális és egzisztenciális kérdé­sekben. A nyugatiak a Szovjetunió ellenében, tehát miatta lettek európaiak – jegyezte meg Alain Minc az Új középkor című, minap magyarul is megjelent könyvében. A kommunizmus bukása para­doxális helyzetet eredményezett: megszűnt az intellektuális kényszer és a morális kihívás, elhomá­lyosultak az alapértékek, felmorzsolódtak az eszmények. Mindezt tetézte a globalizmus mindent el­söprő lökéshulláma, a technológia uralmának kiteljesedése és a médiumok, különösképpen a fo­gyasztói társadalom kulturális kódjait közvetítő televízió.  Nem lehet véletlen, hogy egyre többen, az orosz Bergyajev, az olasz Umberto Eco, a francia Alain Minc, sőt Huxley már 1959-ben korunkat új középkorként emlegetik. Eco már a hetvenes években kimutatja az új középkor kulturális jegyeit, amely szerinte, politikai értelemben a kilencvenes években teljesedett ki. Alain Minc a kommuniz­mus bukása után dezintegrálódó európai társadalmakban fedezi fel az új középkor szétfeszítő zűrza­varát. Ortega más szavakkal ugyan, de már száz éve megjósolta a tömegek totális uralmát. A Szov­jetunió bukásával a posztkommunista világ szervező alapelvének, koherenciájának hiányában bekö­szöntött új középkor, a hajdanihoz hasonló, központ nélküli, ingatag, kaotikus világ, amelyben fel­szívódnak a rend hagyományos struktúrái, és amelyben domináns tényezőkké válnak a központi ál­lamhatalom ellenőrzése alól kicsúszó „szürke zónák”. Gondoljunk csak a franciaországi hivatalosan kijelölt többszáz „érzékeny zónára”, ahová csak rohamrendőrség meri betenni a lábát. Az új közép­kor maga a rendezetlenség, a káosz. A zaj. A szellem jégkorszaka.

Saját bőrünkön kezdjük tapasztalni azt a rémálmot, amelyről eddig csak a történelemkönyvekben olvastunk: egy civilizáció hanyatlását, bukását. Nem tudjuk, mert senki sem tudhatja, hogy a jelen­legi válság már a vég kezdete-é, a Szentírás, János apostol jövendöléseinek beteljesülése, a keresz­ténység vége-é? Vagy netán valami újnak a kezdete? Annak a szülési fájdalmaival?…

Ezt az új középkort részben mi, magunk, európaiak készítettük elő. Nem maradt kapaszkodónk, fel­adtuk Istent, akivel gyakran perlekedtünk ugyan, de még perlekedésünkben is irányt szabott az éle­tünknek. A Tízparancsolat azok számára is viszonyítási pont volt, akik nem tartották be azokat. Az új középkor globális és lokális kihívásait  (klimatikus katasztrófák; élelem- víz- és energia-válság; demográfiai vészhelyzet: ázsiai és afrikai menekültek inváziója; az integrálódni nem óhajtó iszlám dominanciára törése; az őshonosként is párhuzamos társadalomban élő cigányság problémája; a Ke­let felé billenő geopolitikai egyensúly) tetézi  a javában dúló harmadik – ezúttal gazdasági – világ­háború, amelynek közép-európai mellékhadszínterein az Euró-nagyhatalmak gazdasági újgyarmato­sítással igyekeznek kompenzálni világháborús veszteségeiket. A tőke pimasz koncentrációja felborí­totta a világ instabil, mert munkával-termékkel alig fedezett pénzvilágának egyensúlyát. Rohanunk a forradalomba! Tüntetések Spanyolországban: minden negyedik spanyol munkanélküli. Tüntetések Görögországban: megelégelték, hogy a közös valuta révén, a periféria-államok kárára, a német biro­dalom megháromszorozta kivitelét és bevételét. Tüntetések a Wall Streeten: tiltakozás a globális pénzvilág egyre arrogánsabb diktatúrája ellen. Az alapító atyákat megcsúfoló módon kialakult egy Brüsszel-IMF-tengely, egy Molotov-Rippentrop illatú szövetség az európai kisállamokkal szemben. Csoda-e, hogy Európában a nemzeti érdekek egyébként jogos védelmét mind többen már csak egyre szélsőségesebb eszközökkel látják biztosíthatónak? Hogy Európa – jobbra vagy balra, egyre megy! – a radikalizmus irányába menetel? Élén Hollandiával, Belgiummal, Görögországgal, Szlovákiával, Franciaországgal. Moszkva is irányt váltott: a modernizáció útjáról áttért a nemzeti érdekek védelmének útjára. Félő, hogy a kényelmesen mindig elkéső Európa előbb a radikálisok, majd a szélsőségesek legitimálásával válaszol majd  az „idegenek” problémáira.

A fogyasztói társadalom kulturális kódjai közvetítő médiumok erőteljesen ostromolják a szabad akaratunkat. A rendszerváltással járó helyi értékválság és a vele párosuló, azt súlyosbító globális ér­tékválság alapintézményeinket sújtja: leginkább a családot és ezen keresztül a társadalmi szolidari­tás normáit és kódjait, amelyeket leginkább éppen a családban sajátíthatunk el. Így veszélybe került egy alapvetően európai, kereszténydemokrata cél: a szolidáris társadalom megteremtése. Márpedig II. János Pál pápa 1990-ben Prágában arra figyelmeztetett, hogy az európai egység megteremtésé­nek folyamata nem pusztán politikai és gazdasági esemény, és nem is lehet az, hiszen mély kulturá­lis, szellemi és erkölcsi dimenziói vannak. Ebben az összefüggésben érthető igazán, miért mondta Leo Tindemans, hajdani miniszterelnök, egy időben az Európai Néppárt európai parlamenti csoport­ja elnöke, hogy mára a nagy politikai kihívások immár egyben morális kihívásokká is váltak.  Sok­szor emlegetjük Robert Schuman szavait: „Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz többé Euró­pa”.

A közép-európai nemzetek nem az európai szabadsághoz és a jóléthez, hanem valójában az európai válsághoz csatlakoztak. Váratlanul szembesültek Európa nyugati felének mindent eluraló újkori ma­terializmusával, a keresztény fogantatású értékek relativizálódásával. A relativizmus diktatúrájával.  Közép-Európa akkor ébredt fel lázálmából, amikor a Nyugatot éppen leverte lábáról a láz és a mo­rális válság. Lehet, hogy a közép-európai népek tisztábbnak megmaradt ítélőképessége, morális erő­tartalékai  alkalmasak a nyugati politikák kiigazítására, a morális válsággal való szembenézésre? Lehet, hogy most Kelet tehet ajánlatokat, a Nyugat dolga lenne, hogy figyelmesen meghallgassa azokat? Mindez nem egy elfogult közép-európai értelmiség képzelgése, hanem Leo Tindemans  vé­leménye. Igaz, ő ezt régen, még 1992-ben mondta, Varsóban. Ki tudja, negyed század és az európai békeévek elteltével a közép-európai társadalmak még mindig megőrizték-e az – éppen megkésettsé­gükből adódó – kitörési esélyüket  az európai válságból. A józanodásra! Pedig lehet, hogy ez nem csupán Közép-Európa, hanem talán egész Európa utolsó esélye. Én ebben hiszek. Közép-Európa hi­vatásában! Mit számítanak csipp-csupp vitáink, mikor fontosabb dolgunk van.