Érdek-harmonizációs esélyek és törekvések a magyar-román viszonyban (a Drinápolyi békétől a Bukaresti békéig) avagy Híd szerepben a regáti magyar diaszpóra. Makkai Béla docens előadása Aradon a Közös múlt – Európai jövő című konferencián.

A Szent Szövetség-i Európa keleti régiójában 1815 őszén visszaállt a konzervatív dinasztiák despotikus uralma. A soknemzetiségű Magyarország hamarosan mégis a liberális reformok útjára lépett. A germán és szláv malomkő között őrlődve azonban a lázas tervezgetéseket – J. G. Herder jóslata nyomán – beárnyékolta a nemzet lehetséges megszűnésének víziója.
Ez az időszak a román nemzetfejlődésben is sorsfordító változásokat hozott: 1812-ben Besszarábia Oroszország általi fájdalmas elcsatolását, majd két felkelést 1821-ben, amelyek a fanarióta uralom végét jelentették. A török despotizmus enyhülésének azonban csak rövid ideig örülhettek az Al-Duna vidékén. I. Miklós cár az 1829-es Drinápolyi békével bekebelezte a Duna-deltát és gyámsága alá vonta Havasalföldet és Moldovát. A magyar politikai közvélemény számára „Európa csendőrének” ezen újabb lépése is a herderi jóslat valós fenyegetését igazolta.

A század első évtizedeiben a szomszédsági kapcsolatok új dimenzióját jelenti a magyarok folyamatos bevándorlása román területre.
A bevándorlás fő iránya Bukarest lett, ahol 1815 tavaszán a „kritikus tömeg” meglétét jelzi a református egyházközség megalapítása. Az ambivalens fogadtatás jele, hogy a ’20-as években megépülő fatemplomukra a szokásos csillagos toronydísz helyett keresztet kellett helyezni. Noha a jelenséget jóhiszeműen értelmezhetjük az építkezést támogató fejedelmi mecénások, Alexandru Suţu és Grigore Ghika iránti hála megnyilvánulásának is.
A katolikus magyar iskola alapítása az obszerváns ferences Barácián már a fanarióta korszakot követő enyhültebb időszakra esik.
A ferences rendtartományban ekkoriban több magyar pap szolgált, akiknek számát 1826-ban Erdély és Moldva katolikus elöljárói egyezsége tovább növelte. A reményteljes együttműködés azonban 1843-ban – jórészt a magyar fél hibájából – megromlott, s így a moldvai csángók hamarosan anyanyelvű lelki gondozás nélkül maradtak.

A magyar-román kapcsolatok általános romlásában a bécsi kamarilla megosztó politikájának épp úgy szerepe volt, mint a nemzetépítés eufórikus küzdelmeiben a nemzetiségek törekvéseivel szemben gyakran kevéssé megértő magyar politikai elitnek; s a kollektív nemzetiségi jogokat követelő erdélyi román politikának – ami szöges ellentétben állt a liberális koreszme egyéni szabadságjogokat preferáló felfogásával.

Az 1848-as forradalmi kormányzat ugyan közteherviselést és polgári jogegyenlőséget kínált Magyarország népeinek, ám a hazai román elit a közeli, ezért veszélyesebbnek tartott magyarokkal szemben (ahogy 1791-ben) Bécsben keresett támogatást; miközben Dél-Erdélyben (Zalatna, Nagyenyed), versus az Ércegységben (Abrudbánya) polgárháborús drámák zajlottak.
1849 nyarán végső soron az orosz katonai intervenció kényszerítette térdre a magyar honvédsereget, miként egy évvel korábban (ugyan török csapatok, ám) Miklós cár felszólítására verték le a havasalföldi (és moldvai) forradalmat is. S éppen e közös keserű tapasztalat, a sorsközösség belátása vezette a tárgyalóasztalhoz a két forradalom vezérkarát, s született meg ’49 júliusában – Avram Iancu egyoldalúan meghirdetett jótét tűzszünetének is köszönhetően – a szegedi Megbékélési terv. Ez a szerződés s az 1849 júliusában törvényerőre emelt liberális nemzetiségi törvény harmonikusabb jövőt ígért a két nemzet kapcsolatában; a Habsburg abszolutizmus azonban győztesekre és legyőzöttekre tagolta Erdély népeit, s ezzel megakasztotta a kedvező irányt vett folyamatot.
Az együttműködés szellemét a ’48-as emigráció ápolta. Kossuth, és tábornokai konföderációs terveket készítettek, amelyekben – azonos jogokkal – helyet kapott egy román társ-állami alakzat is.
A politikai emigráció egy része a szomszédos román államokban talált menedéket. Jelenlétük nem csak a magyar diaszpórát erősítette, de szolgálta a befogadó országok modernizációját is. Közöttük Oroszhegyi doktor és az első magyar civil egyesület megalapítója, Koós Ferenc lelkész újságíróként is hirdették a két nép egymásra utaltságát – aminek a Krími háború ismét bizonyságát adta. Amikor is a törvényes magyar kormányt eltipró Habsburg Birodalom a két fejedelemséget is megszállta (1853-56); miközben Oroszország kiszorult a Duna-deltából és Budzsákból.
Az erről is rendelkező 1856-os párizsi békét jegyző Franciaország nem csak a lengyel, az olasz, de a magyar és román függetlenség támogatójaként lépett fel, ám / Ausztriához hasonlóan ellenezte a két fejedelemség egyesülését. Ez Ion A. Cuza ezredes kölcsönös jelölésével és fejedelemmé választásával 1859-ben mégis bekövetkezett. III. Napóleon viszont hagyta leáldozni az olaszok függetlenségi háborúját (ld. villafrancai béke); és ezzel ellehetetlenítette az egyesített román fejedelemségben fegyver raktárak létesítésével támogatni szánt újabb magyar felkelést is. A negyedikként emlegetett nagyhatalom tehát hasonlóan visszás szerepet játszott a régióban, mint elődei: Cavour és Kossuth cserbenhagyása után, 1863-ban Lengyelország feltámasztása érdekében „kárpótlásul” cinikusan felkínálta Bécsnek a korábban már birtokolt román fejedelemségek területét.
Minderről a magyar emigráció is értesült, noha a Szathmáry Papp Károly udvari festő és fényképész nyomdájában megjelenő első magyar nyelvű lapban (BMK) politikai híreket nem közölhettek. A szerkesztők azonban kinyilváníthatták hálájukat a politikai menekültek befogadásáért; s az önzetlen támogatásért, amellyel Elena Cuza fejedelemasszony hozzájárult a bukaresti református kőtemplom építéséhez. Mindezzel persze, a szabadságharc véres túlkapásai miatt is zsarnokként jellemzett magyarság elutasítottságán is enyhíteni igyekeztek. Békéltetésüket azonban még erős gyanakvás övezte. Ezen a magyar szerkesztők a közös törökellenes küzdelmek felidézésével, s a vitás kérdések megoldását szolgáló rovat (Román testvéreink) elindításával próbáltak enyhíteni. A Naţional című lap mégis „pokoli tervek”-et tulajdonított az erdélyi románok elnyomásával vádolt magyaroknak, amit Oroszhegyi azzal cáfolt, hogy a magyar földesurak az évszázadok alatt nem csak a románokat zsákmányolták ki, hanem a magyar jobbágyok millióit is.

A nagyhatalmi erőtérben s a fanarióta elnyomás hatására xenofóbbá váló románság ezzel együtt kezdetben nem volt ellenséges a bevándorlókkal, s a szakember gondokkal küzdő, ezért magas munkabéreket fizető fiatal államban sokan szép karriert futottak be. Az orvos, mérnök, művész mellett a tömegesen ide szegődő székely cselédlány is keresett volt a román munkaerő-piacon. Beilleszkedésük nehézségeiről az 1876-ban alapított Bukuresti Híradóban olvashatunk, amely néhány évig román nyelven is megjelent. Az új hetilap küldetésszerűen hadat üzent az egymással szemben táplált negatív előítéleteknek. Vándory Lajos szerkesztő kölcsönösen visszautasította az erdélyi románság nemzeti elnyomásának vádját, ahogy a romániai csángók üldöztetésének tételét is.
Az ellentétek azonban olykor a nemzetközi viszonyokban gyökereztek. A „nagy keleti válság” idején (1875/78) a magyar lap dicsérte az újabb orosz-török konfliktusban kezdetben óvatosan politizáló Romániát, s az 1849-es és 1863-as orosz katonai fellépésre utalva a „soron következő” románság fenyegetettségét és a magyarokkal való érdekközösségét hangsúlyozta. Románia gyakorlatias okokból mégis az oroszok oldalán avatkozott a harcokba, s a plevnai közös győzelem után deklarálta is függetlenségét (1877). A győzelemittas hónapokban – Budapest törökbarát politikája miatt – a bukaresti magyarokat retorziók érték. A lap hazaárulással vádolt szerkesztőjének is menekülnie kellett, noha korábban szolgálataiért I. Károly Koronarenddel tüntette ki.
A magyarság torz tükörképére azonban egy újabb árnyék vetült: a bevándorlók háborús infláció miatti elszegényedése, züllése. A kétes megélhetés leginkább a kiszolgáltatott, ezért riasztó számban prostituálódó cselédlányokra (hungarák) volt jellemző. Veress Sándor mérnök a nehezebb utat ajánlotta honfitársainak: keményebb munkát és erkölcsös életet, ami idegenben a megbecsülés egyedüli alapja lehet.
Az erkölcsi erózió és emelkedés tehát egy időben jellemezte a romániai magyar diaszpórát, amely több román városban is szakmai-, karitatív és kulturális intézményeket alapított. (Mint a Vándory szerkesztő által elnökölt Anker betegsegélyező, amelyben magyar és román érdekek példásan összehangolódtak.) Eközben a jórészt idénymunkásokból álló emberanyag gyorsan cserélődött. Az 1886-ban kirobbant magyar-román vámháború hatására székely és szász iparosok százai telepedtek át Romániába, hogy régi felvevőpiacaikat megtarthassák. Ezek anyagi gyarapodásuk közepette jó hírét keltették a befogadó, új hazának is. (Mint az 1878-as párizsi világkiállításon díjakat szerző kocsigyártók.) A mindkét hazával lojális magatartásukra jellemző, hogy áldozatkészen adakoztak az 1879-es szegedi árvíz, de ugyanúgy a resicai bányaszerencsétlenség román kárvallottjai javára is. Több magyar lap is méltatta a román Petőfinek nevezett Mihai Eminescu [Eminovics] munkásságát, s szobrának felállítását a magyar diaszpóra adományokkal támogatta, noha ismertek voltak a nagy költő magyarellenes érzelmei.
A századfordulón jelentkező gazdasági visszaesés s a protekcionista gazdaságpolitika miatt sok bevándorló sodródott megélhetési válságba. Helyzetüket súlyosbította, hogy a magyar állam tíz év távollét után megvonta állampolgárságukat, s a katonaköteles, de szolgálatra nem jelentkezett férfiakra otthon komoly büntetés várt. A korábban tudatosan vállalt kettős kötődés helyébe így esetükben a sehova sem tartozás céltalansága lépett. S csakhamar megvetett „bozgorrá” váltak.
Hogy a kivándoroltak a kenyéradó új hazával lojális, már-már szervilis kapcsolatot ápoltak, az részben az általuk olvasott román újságoknak köszönhető, amelyek tükrében az odahagyott hazát ellenszenvesnek láthatták. Ezt igyekeztek ellensúlyozni a Bukarestben kiadott magyar lapok, ám az 1902-ben induló Bukaresti Magyar Újság alapítását a román laptársak ügynökök mesterkedésének nevezték, noha erre a lap nem szolgált rá. Igaz, nem voltak tapintatosabbak a szenzáció-éhes magyarországi újságok sem. Az önálló hatalmi tényezővé izmosodó sajtót a határ mindkét oldalán bajos volt megzabolázni.
A századfordulóra – a hazai román politikusok elleni sajtópereknek is betudhatóan – a helyzet odáig romlott, hogy a Pesti Hírlap szerkesztője kijelentette: a Regátban a magyarnál csak a zsidót gyűlölik jobban. A sűrűsödő diszkriminatív intézkedések hatására ténylegesen felgyorsult a bevándorlók asszimilációja – aminek persze természetes okai és formái is voltak. <

A kivándoroltak tudatállapot-romlása, és fokozott beolvadása ugyanakkor kijózanító hatással volt a magyar kormánypolitikára. Budapest 1901-ben útjára indította romániai segélyakcióját. Ez a defenzív, de aktív támogatási program jelentős hangsúlyváltozást jelez a magyar nemzetpolitikában, amely a nemzetiségek asszimilálása helyett már a saját „faji erő” megóvására irányult, minek érdekében számolt a kivándoroltak távlati hazatelepítésével. Ám addig is – jobbára kulturális eszközökkel – igyekezett ápolni, óvni nemzeti azonosságtudatukat.
A Miniszterelnökség ugyanakkor a román törvények és szokások tiszteletére intette alkalmazottait, különösen az újságírókat. Ennek gyakorlati hatása tapasztalható volt azon a nemzetközi kiállításon, amelyet Károly király 40 éves uralkodói jubileumán rendeztek 1906-ban. A kiállításra Poliány Zoltán újságíró öt magyar egyesülettel karöltve saját pavilont építtetett. A román királyi pár fényképével, magyar és román nemzeti zászlókkal, feliratokkal díszített épületen ez a jelmondat állt: „Légy hű honpolgára a hazádnak, de kérd Isten áldását arra a földre, ahol kenyered keresed.” (Míg kenyéradó hazájukról a szintén kiállító magyarországi románok mélyen hallgattak). A román himnusszal és virággal fogadott királyi pár félórás látogatása csakugyan kedvező hatással volt a magyarság megítélésére.
A nagypolitikában keletkezett feszültségek azonban semmissé tették e próbálkozások reménykeltő eredményét. Budapesten ismét beterjesztették azt az 1905-ös törvényjavaslatot, amelynek célja a tanári fizetés-rendezés és a hazai nemzetiségek töredéke által ismert államnyelv (RO: 12%) kötelező iskolai oktatása volt. A Lex Apponyi nagy felháborodást váltott ki a két hazai iskolafenntartó autonom román egyház köreiben. A tiltakozó kampányba nem csak a magyarországi román parlamenti képviselők, (ld. Vaida-Voevod S.) de Bukarest is bekapcsolódott. A román tanügyi hatóságok válaszul háromszorosára kívánták emelni a román nyelvórák számát a magyar állampolgároknak magyar pénzen fenntartott magániskolákban, s az ott használt tankönyvek egy részét is betiltották.
Azonban a tanügyi súrlódásoknál szélesebb körben idéztek elő szorongást és attitűdváltást a Balkán-háborúk. Dél-Dobrudzsa 1913-as bekebelezése után ugyanis Monarchia-ellenes kampány kezdődött Romániában. Noha az ország 1883-tól a Hármas Szövetség tagja volt, e siker után már egyértelműen Erdély megszerzése volt a cél.
Ekképpen természetes, hogy a világháború kitörése után a „semleges” Románia hírforrásai a magyarságot bélyegezték a háború egyik okozójának. [Iorga: Tisza] Cáfolatul a bukaresti magyar lap a Szibériát megjárt Constantin Stere professzort idézte, aki szerint népe számára nem az erdélyi románságnak kulturális autonómiát biztosító Magyarország az igazi veszedelem, hanem a despotikus Oroszország. A hagyományos ruszofóbiának Besszarábia elcsatolása centenáriumán, 1912-ben össz-nemzeti gyászünnepséggel adózó Romániában azonban elhallgatták azokat a híreket, amelyek a magyarellenes indulatokat tompíthatták volna. Nem adtak hírt pl. arról, amikor egy magyar gőzhajó hajótörött román katonákat mentett ki Galacnál a Dunából. S nem talált követőkre a magyar újság szerkesztője, dr. Rejőd Alpár példája sem, aki saját költségén készített exkluzív kötetet az Új Románia ígéretes fejlődéséről, európai karakteréről. Miközben szerkesztőtársa, dr. Szőcs Géza Aurél Vlaicu repülőmérnökkel ápolt barátsága példájával és józan, építő cikksorozataival próbálta oszlatni a tájékozatlanság és gyanakvás ködét. („Magyarok és románok”, ill. „Történelmi igazság és nemzeti sovinizmus” címmel. ) Lapjuk, a Romániai Magyar Újság magatartása / a békítés hitvallásából következett, amelyről még a háború előtt így írt a főszerkesztő: „Nekünk kell (…) megtennünk az első lépést. Mi ismerjük az itteni viszonyokat. Világosítsuk fel [magyar] testvéreinket tévedéseik felől, s hassunk oda, hogy a román nemzet fiai is felvilágosítást kapjanak. Így elnémul majd a mai bűnös hangulatkeltés…” Az efféle békítő hangok azonban a világháború viharában mindkét oldalon süket fülekre találtak.
A Bruszilov-offenzíva sikerein felbátorodva 1916 augusztusában a román hadsereg betört az őrizetlen Erdélybe. S Bukarestben elnémult a magyar újság.
Csaknem két évvel később, a központi hatalmak sikeres dunai ellen-offenzívája s a román főváros bevétele után jelent meg a rövid életű Bukaresti Magyar Hírlap, melynek szerkesztője, kiadta a békülékeny, ám önelégült jelszót: el kell feledni „minden hitszegést”. Ezt azonban a szigorú béke-feltételek teljesítéséhez kötötte, s fölényes hangnemben olvasta a fejére a románságnak a kockázatos Erdély-aspirációit. (Románok és magyarok meddő versengésében tehát ez egyszer még az utóbbi kerekedett felül.)
A padovai fegyverszünet után azonban az újság hangneme szelídebbé vált. A szerkesztő ekkor már a szláv tengerben egymásra utalt két szomszédnép történelmi megbékélését sürgette, s egy Román–Magyar Szövetség megteremtéséről beszélt.
Ám, mint ismeretes, szövetség helyett a nemzeti önrendelkezés jelszavával megvalósuló reváns következett. A románságnak az egyesítés diadalát jelentő Gyulafehérvári deklarációval; és a békítésben máig deficites trianoni békével, ami a magyarságnak a feldarabolás, a reformkori látnokok rémisztő nemzethalál víziójának kis híján való beteljesülése.
*
Mindenesetre elgondolkodtató, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiát igenlő és elvető magyar politikusok egyaránt számot vetettek azzal, hogy a túléléshez ki kell egyezni: vagy a Kárpát-medencét évszázadok óta velünk közösen megülő nemzetekkel, vagy a birodalmat megtestesítő dinasztiával. Ám az itt felhozott történelmi példák arra világítanak rá, hogy a birodalmak természete az, hogy kedvük és lehetőségeik szerint próbálják átrajzolni a világ politikai térképét. Ezért „Köztes-Európa” népeinek mára egyetlen választása maradt: hogy a kölcsönös tisztelet alapján megtanulnak együttműködni. Ellenkező esetben soha nem látott globális erők egyenként vetkőztetik ki nemzeti hagyományaikból valahányat.

A mecénás Gozsdu Manó váteszi éleslátással már több mint száz éve erre figyelmeztetett:
„Vesse akárki a mappára szemét, és meg fogja látni, hogy azon román, ki a román nemzetet folytonos ellenségeskedésre ingerli a magyarok ellen, legnagyobb ellensége a román nemzetnek; (…) az egymás közti súrlódások csak mind a kettőnek életét rövidítik: mert ha ma elvész a magyar, holnap a román fog elveszni.”