Bár érzékelhetően elindultak a nagyhatalmi mozgások a fejünk fölött, a háború attól még folytatódik és továbbra is meghatározó – a halálhírek naponta jönnek, és Radnóti Miklós verse jut eszembe gyakran, az A la recherche –
„szálltak a gyors behivók, szaporodtak a verstöredékek,
és szaporodtak a ráncok a szépmosolyú fiatal nők
ajka körül s szeme alján; elnehezedtek a tündér-
léptü leányok a háboru hallgatag évei közben.”
Egyébként az egész vers nagyon vonatkoztatható, áttehető a mostani helyzetre.
Meghallgatható például itt: https://www.youtube.com/watch?v=Iiq_OsEX1-Q&t=65s
„Régi szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek…” És valóban, így emlékszünk vissza a háború előtti időkre, amikor még „itthon voltak az eltűnt drága barátok”, együtt voltak a családok és a közösségek, akik most szétrobbanva Európa és a világ különböző tájaira, várják, hogy véget érjen ez a borzalom, miközben telik az idő és egyre inkább tartunk tőle, hogy „az az éj már vissza se jő soha többé…”
Mindeközben sokan vannak, akik keletről érkezve itt, Kárpátalján várják a sorsuk és a világ jobbra fordulását. A népesség elképesztően megnőtt az érkezőkkel; és most hallottam meglepve, hogy a lakásbérlés szempontjából az egész országban a legdrágább hely Ungvár. Utána jön Lemberg, majd Kijev. Sose hittük volna itt, Kárpátalján, hogy ilyen felkapott hely leszünk 🙂
Ami viszont erősen megdrágította az életet a helyi lakosság számára, amelyik a fenti nagyvárosokhoz képest jóval, de tényleg jóval kevesebb fizetésből él. (Ahogy az egyik menekült fogalmazott, amikor elutasított egy itt átlagos fizetésű állást: „otthon négyszer ennyiért sem vállaltam el ezt a munkát”.
Az itthon maradó kis magyar közösségek viszont próbálnak kitartani. Személyesen és közösségileg is életben maradni, fizikai és lelki értelemben is.
Komolyan készülünk a szentévre, ami már hivatalosan tart, de a programok csak most fognak beindulni. Milyen találó számunkra, amit a Szentatya meghirdetett: „A remény éve”! Leginkább tényleg a reményre van szükségünk – és csak felülről jöhet.
Kérjük, imádkozzatok, hogy a szentévben – ahogy az Apostolok Cselekedeteiben szerepel – „az emberek hagyják, hogy megmentsék őket”!
Kérünk imát a 17 éves fiúkért és a családjaikért. Nagyon nehéz döntés előtt állnak – az új törvény szerint őket is regisztrálni kell a katonaságnál, és ezért sokan inkább kiviszik őket a határon túlra, de akkor pedig nem tudnak itthon leérettségizni (sem hazajönni).
Elvileg 18 éves korukig még nem lesz lezárva előttük a határ, de sokan nem bíznak már semmiben.
Magamért is kérek imát – illetve azért a lelkigondozói szolgálatért, amit szeretnénk komolyabban beindítani. Eddig is csináltuk, de most erre nagyobb hangsúlyt (és több időt) fektetnénk egy Magyarországról idejött atyával együtt. Vezessen minket és minden érintettet a Szentlélek ebben a szolgálatban!