Azt, amit a Charta XXI megbékélési mozgalom el szeretne érni, talán legjobban a szlovák Miroslav Kusý fejezte ki: senki ne legyen albérlő a saját szülőföldjén. A mozgalom elindításakor olyan jelképre volt szükségünk, amelyet a Kárpát-medencében élő minden nép el tud fogadni, és egyiket sem emeli a többiek fölé. Logónk többszínű, egyik nemzet színei sem dominálják, felsejlik benne a Ch (Charta) és némi fantáziával a 21-es szám. A 21. század említésével el akarjuk kerülni, hogy mozgalmunkat bárki is a múltba való révedezésnek, netán revíziós kísérletnek tekinti. Nem a régmúlt századokat akarjuk visszahozni, hanem a mai problémák megoldásával jövőt kívánunk építeni. Önkritikusan el kell ismernünk, hogy nem sokat tettünk azért, hogy ez a jelkép kellően ismert legyen a szomszéd államokban, sőt még itthon sem mondható közismertnek.

A megbékélés szükségességéről, hasznáról, a nemzetek egymással való kiegyensúlyozott kapcsolatáról lehet és kell sokat beszélni és írni, de a gondolatok terjesztésének nemcsak ezek a hatásos eszközei. Egy-egy képzőművészeti alkotás adott esetben többet is mond, jobban is hat, mint a szó. Szerencsére több olyan képzőművészeti alkotás van, ami gondolkodásunk valamelyik elemét emeli ki. Ilyen például Lebó Ferenc műve, az Isten tenyerén:

Ebbe a tenyérbe az itt élő nemzetek nevei vannak beírva, körülvéve a Kárpátok koszorújával.

Kifejezi az alkotás, hogy összetartozunk, és az elnevezésből adódóan azt is, hogy számítunk a gondviselésre.

Jelképes az is, hogy a nemzetek nevei latinul szerepelnek. Amíg ugyanis a latin volt a hivatalos nyelv, nem volt nyelvi vita a magyarok és a más ajkúak között.

Ez a mű a Charta XXI létre jötte előtt keletkezett, de találkozva vele nyilvánvaló lett, hogy tökéletesen kifejezi az itt élő nemzetek egymással való összetartozását. Ezért ez lett a Megbékélési és Együttműködési Díj, amivel eddig Štefan Hríb, Käfer István, Arad városa, Marosz Diana, Erdő Péter, Matuska Márton tevékenységét ismertük el.

A következő alkotás, amit nagyon a magunkénak érzünk Csák Attila műve, ami Trianon 100 éves évfordulójára készült.

Magyarázatra nem szorul, de nagyon is érdemes arra, hogy elnézegessük, elgondolkodjunk. Az ezeréves ország elsüllyedt. Apponyi a szemébe vágta a győzteseknek, hogy halálra ítélték Magyarországot, és nem tudom, hogy valóban nem ez volt a hátsó, bár ki nem mondott szándékuk. De alighogy aláírtuk a diktátumot, hozzáláttunk, hogy megcáfoljuk Apponyi jóslatát. Noha nem hibátlanul és a második világháború következményeivel súlyosbítva, a cáfolat sikerült: él magyar, áll Buda még!

Csák Attila műve talán arra is alkalmat ad, hogy szomszédaink rájöjjenek, hajdani hazánk térképe nem területi revízióról való álmodozás. A múlt csak példa legyen most – valljuk Kisfaludyval. A múlt elfelejtése méltatlan kívánság az utódállamok szélsőségesei részéről. A történelmünkről nyilván nem fogunk lemondani, de ehhez hozzátartozik az is, hogy múltunkat hitelesen, hibáinkat fel és elismerve kell értékelnünk és tanítanunk.

Bencze Lajos hívta fel a figyelmet, hogy legelőször saját magunkkal kell megbékélnünk. Ez vonatkozik az egyénre, de vonatkozik a nemzetre is. A beszűkült országhatárnak vannak súlyos következményei: az egymástól elszakadt nemzetrészek között megindult a szétfejlődés. Az országgyűlés 2010-ben június 4-ét a nemzeti összetartozás napjának nyilvánította. Trianon problémáját nem (csak) gyászolni, hanem megoldani kell. A megoldás része a nemzet határmódosítás nélküli egyesítése. Ezt a Trianon utáni időkben úgy fogalmazták: Minden magyar felelős minden magyarért. Ez az összetartozás jelenik meg Józsa Judit egymásba fonódó motívumokból álló alkotásában.

Somogyi Sándor professzor a Charta szabadkai konferenciáján kiadta a jelszót: legyünk közösen nagyok. Olyan igazság ez, amit terjeszteni kell. Ezért készült Mikóczy Dénes nagymegyeri festőművész alkotásának felhasználásával az alábbi kép:

Adná Isten, hogy e jelképek minél több emberben felébresztenék a Kárpát-medencei megbékélés igényét.

Surján László