A két világháború nem csak hazánkat, hanem egész Európát komolyan megviselte. Könnyű azt mondani, hogy a trianoni békediktátum és a közel negyven év kommunizmus Magyarországon okozta a legnagyobb sebeket a közép európai térségben, azonban nem szabad megfeledkeznünk arról se, hogy szomszédos országok épp úgy elszenvedői voltak ezeknek az eseményeknek.

A szomszéd országokkal való kapcsolataink nem mondhatóak felhőtlennek, kiváltképp a román, a szerb, a szlovák és az ukrán oldalra igaz ez leginkább. Ez sok szempontból megnehezíti a közös európai eszmény megvalósítását, melyet együtt próbálunk felépíteni a 21. század hajnalán. Gondolkozó értelmiségiként be kell látnunk, hogy ezek a konfliktusok egy-egy politikai játszmának az végeredménye, és az áldozatok pedig mi vagyunk, akiket sokszor eszközként használ fel a politika.
Véleményem szerint a probléma talán ott kezdődik legtöbb esetben, hogy nem ismerjük kellőképpen a környező országok kultúráját, így nem is alakulhat ki érdemi párbeszéd köztünk. Ha valamit nem ismerünk, akkor nem is szerethetjük igazán.

Recenzió:

Käfer István könyvét olvasva be kellett lássam, hogy a szlovákságról eddig alkotott képem eléggé hiányos és szegényes volt. Nem mintha, történelem órán ezeket a fejezeteket átlapoztam volna, viszont a nemzetiségi kérdésekről csak nagyon kis százalékban van szó még a gimnáziumi tanagyagban is. Véleményem szerint nagyon sok minden még egyelőre nem épült bele se magyar, se pedig a szomszédos országok oktatáspolitikájába olyan szinten, ami tiszta és világos képet adna az emberek számára a Kárpát-medence történelmét illetőleg. A német-francia közös történelemkönyv, ami ha nem is teljese egészében, de iránymutatásként példa lehetne számunkra, a közép-európai országoknak.
Ha ma megkérdezünk egy átlag fiatalt a közép-európai országok viszonyairól, legyen magyar vagy szlovák, akkor valószínűleg egy nacionalista választ kapnánk, jó esetben egy semleges magyar-szlovák kapcsolattal szembesülnénk. Nagyon szerencsés esetbe talán találkozunk azzal is alacsony százalékkal, ami pozitívan tekint a magyar-szlovák kapcsolatokra. Pedig 1991 óta a V4-ek keretében, illetve 2004-től az európai unióban egyre több lehetőségünk van ezeknek a kapcsolatoknak az ápolására. A gazdasági és néhol a politikai érdeken túl is vannak olyan dolgok, melyek szervesen összekötnek bennünket mind kulturálisan, mind pedig történelmileg. Ehhez viszont nyitottnak kell lennünk egymás felé, hogy megérthessük és elfogadjuk mindkét oldalról azokat a történelmi tényeket, melyről sokszor megfeledkezünk, vagy nem szívesen ejtünk szót. Itt kiemelném, hogy mindekét oldalfelelős ez ügyben.

Käfer István a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Szlovák Intézetének vezetője, irodalomtörténészként szisztematikusan vezet bennünket végig szlovák történelmen, és világít rá arra, hogy milyen szoros a szlovák magyar kapcsolat. Annak ellenére, hogy sokszor csak egy 20. század végi történelmi képződményként tekintünk északi szomszédjainkra, megfelejtkezünk arról, hogy több, mint 1000 éves hagyomány köt össze minket a Felföldel. Arról nem is beszélve, hogy a magyarországi nemzetiségiek közül mindig is szlovákság volt az egyik legmeghatározóbb a magyarság szempontjából.
A szlovák nyelvben felelhető az „Uhorsko”, azaz történelmi Magyar Királyságra utaló név, illetve a „Mad’arsko” és a „Szlovensko” utódállamok megnevezés máig élő kifejezések. Eszerint a Regnum Hungaiaeban, más néven a Magyar Királyság Nagymorávia területén vált lehetővé az etnikai szlovákság alakulása, mivel államhatár választotta el őket a környező szlávoktól. Természetesen a magyarok felé lehetne ennek egy nagyon erős negatív üzenete, ami az utódállamokat illeti, viszont ugyanakkor jól kifejezi azt az egységes magyar királyságot, melynek ezeréves történelmébe nagyon jól megférnek a nemzetiségiek is.
Nehéz élesen elkülöníteni, hogy honnantól is számíthatjuk a szlovák kulturális identitást, és tekinthetjük történelmileg is egységesen jól körüldefiniált népcsoportnak. Afelől viszont nincs semmi vita, hogy szláv törzsek először az 5-6 század körül telepednek le a mai Szlovákia területén, és 623-658-ig Samo frankkereskedő birodalmában egy védelmi szövetségi rendszert alakítanak ki. Ami mégis segíthet bennünket eligazodni a történelem kerekén, azok főként az egyházi, a birtokviszonyi, a hivatalos levelezésekből és az irodalmi forrásokból fennmaradt írásos emlékek. A szlovák történelemben kulcsszerepet játszanak az egyházi dokumentumok, gondoljunk csak Cirilre (Konstantin) és Metódra, akire II. János Pál pápa jóvoltából ma Európa társvédőszentjeiként tekinthetünk. A 9. századi térítőútjaik révén meghatározó alakjaivá váltak a szlovák történelemnek. Emellett nagyon fontos dokumentumok a fennmaradt bibliafordítások illetve énekeskönyvek. A szlovákság által használt misekönyvek a 18. századik jórészt cseh nyelven íródtak, hiszen nem volt egységes szlovák nyelv és identitás.
Azonban nem szabad azt gondolnunk, hogy a szlovákság csupán a cseh királyságból kiszakadt utódállam, hiszen a dolog ennél sokkal összetettebb. Bár nyelvileg nagyon közel áll egymáshoz a két népcsoport, ami nem csoda, hiszen ha az írásbeliséget tekintjük, akkor ugyan abból a forrásból merítkeznek. Azonban területi alapon mégis két jól elszeparálható népcsoportról beszélhetünk. A szlovák nemzetnek nem könnyű elviselni, hogy a Kárpát-medence minden régiója és népe közül mi magyarok és a szlovákok hasonlítunk a legjobban. Ha a művelődésre és a közös történelmére tekintünk, sokszor a személyek is azonosak. Gondoljunk csak Balassi Bálintra, Pázmány Péterre, a Rákóczi szabadságharcra, a 1848-as forradalomra, illetve azokra a fennmaradt irodalmi forrásokra, mely szervesen összekötnek bennünket. Talán kevesen tudják, három olyan európai nyelv létezik, mely rendelkezik időmértékes verseléssel. Meglepő módon, a latin és magyar mellett a szlovák a harmadik.
A magyar és szlovák nacionalizmus a felvilágosodás egy önvédelmi mechanizmusaként jött létre. A szlovák szó a Szláv, vagyis „Dicső” névből ered, mely a vad csud törzseket legyőzésére utal. Több történelemi hivatkozás olvasható Ján Herkeltől, Ján Hollytól, a szlovák nemzeti eposzok megalkotójától vagy a cseh irányzatot követő Ján Kollár Slávy dcéra (Dicsőséges leány) című könyvében illetve Pavol Jozef Safárik műveiben. Azonban ezek a feljegyzések mind a 19. század derekán keletkeztek. Mindez nem azt jelenti, hogy azelőtt nem létezett a szlovák népcsoport, de mint identitás a szlovák írásbeliség elterjedésével ekkor kezdett igazán kibontakozni. Nem csoda, hogy a szlovák, mint kifejezés a 19. század előtt egy ismeretlen fogalom volt. Még Mikszáth, Jókai, Gárdonyi, Eötvös József is a tót kifejezést használja a szlovák nép megevezésére. És bár sokszor pejoratív értelmezést kap a tót jelző, ha viszont megvizsgáljuk a 1848-as országgyűlésről fennmaradt írásos dokumentumokat, akkor a Steier Lajos kötetében megjelent „A tót nemzeti kérdés 1848-1849-ben” című műve rámutat, hogy a szabadságharc nem osztható pusztán magyar vagy csak szlovák nemzeti ügyre.
A szlovák nemzeti kérdés egy nagyon lassú folyamat része, mely nem csak a politikai, irodalmi éltben, hanem az egyházban is éles vitákat váltott ki sokszor. Ne feledjük azonban, hogy a szlovákok részint hálásak lehetnek Szent Istvánnak az államalapításért és joggal tekinthetik Pozsonyt koronázási városuknak. Vagy a Pázmány Péter nélkül a Nagyszombati Egyetem (Trnava) ma nem létezne, de a Rákóczy szabadságharcban is jelentős szerepet vállaltak a szlovák nemzetiségiek. És még sorolhatnánk, mennyi közös pont van, ami nem bontható pusztán magyar vagy csak szlovák sajátosságra. Természetesen nekünk magyaroknak fájó, mikor Pozsony helyett Bratislavát olvasunk a térképen, mert ha szigorúan vennénk, akkor a szlovák megfelelője következetesen „Presporok” lenne. Ehhez hasonlóan a történelmi névhasználat sem következetes, amelyet a köznevelésen keresztül a közoktatásban használnak ma a szlovákok. Gondoljunk például csak Valentín Balašare, Imrich Tökölire, Peter Pázmáňra, Svätojánoskyra és még sorolhatnánk. Azonban látni kell, hogy mindezek azoknak a nacionalista törekvéseknek az eredménye, mely a 20. század folyamán kezdett egyre jobban felerősödni. A mi feladatunk, hogy ezen a területen értelmes párbeszéd alakuljon ki, és amennyiben el tudjuk fogadni közös gyökereinket, gondolok itt az „Uhorsko” jegyében a történelmi Magyar Királyságra, akkor következetesnek kell lennünk ezeken a területeken is. Nyilván ezek mindig is kényes kérdések voltak és lesznek, viszont mindannyiunk érdeke, szlovák és magyar oldalról is, hogy ezek rendeződjenek.
Emellett nekünk, magyaroknak is világosan kell látni, hogy azok a sérelmek melyek felhalmozódtak a 19. század során vagy esetleg korábbról, azokkal most éppen mi találjuk szembe magunkat, amikor az aktuálpolitikai kérdésekben a szlovák oldalról kijátsszák a magyar kártyát. Rohonyi György/Juraj Rohni este is nagyon tanulságos lehet számunkra. A szlovák evangélikus pap örömében lantin versével üdvözli a Nemzeti Múzeum megnyitását, viszont nehezményezte a magyar nyelv egyeduralmát. Ennek okán levelében verset ír Dugonics Andrásnak, és nyomatékosítja a Regnum Hungariae azon helyneveit (Belgrád, Visegrád, Nógrád stb.), melyek szláv eredetűek. Emellett több mint 600 szláv jövevényszót sorol fel a magyarban (pl.: anyuci, bosorkáňos, borocka, vačora, meňečke, paranč, tojáše stb.), ami ugyancsak a szláv nyelv magyar nyelvre gyakorolt hatását igazolja. A levél eljut Vörösmartyhoz, aki teljes felháborodását fejezi ki, és levelében ezt írja:
„Hogy lehet az, te egészen tót csak bőgni tudsz és
Medve hazádban nem hallani emberi szót
Krk, Szmrt, prszt- ne üvölts! mert elfúlsz tőle ’s bögyödből
a zab, melyet evél, – visszaböfögve – megöl”
Nem csoda tehát, hogy ezek és hasonló megnyilvánulások után a szlovák értelmiségi rétegben megindult egy nemzeti mozgalom, mely első sorban a szlovák nemzeti ügy mellett elkötelezett szlovák nemesség hiánya miatt következett be.
A szlovák identitás kibontakozásában nagy szerepet játszottak a katolikus nemzetépítők. A szlovák nyelv rohamos terjedése Pázmány Péter nevéhez köthető a Nagyszombati Egyetem megalapításával. Anton Bernolák, aki 1787-ben lefekteti a szlovák nyelv alapjait és megjelenteti a szlovák-cseh-német-magyar szótárát, amivel igyekezett emelni a Kárpát-medence népeinek színvonalát. A szótárat azért a szlovák nyelven kezdi, mert előtte még ilyen nem létezett. A teljesség igénye nélkül még megemlíteném Jozef Ignác Bajza, üzbégi plébános munkásságát, illetve Rudnay Sándor esztergomi érsek 1828-as szlovák ügyet támogató tevékenyégét. Az egyházi tanításhoz elengedhetetlen volt az egységes nyelvhasználat. A 19. század elejéig főként a csehnyelvű bibliát használtak a szlovák lakta területeken, így a nyelvi alapok pontos lerakása az evangélikusok és katolikusok közt történt, melyben jelentős szerepet vállalt Jura Palkovič evangélikus professzor is. A 19. század közepén egyre több szlovák nyelvű énekeskönyv kerül nyomtatásba. Az egyházi élet mellett az írott közéletben is egyre jobban kezdett elterjedni a szlovák nyelv. Jura Palkovič jó kapcsolatot ápolt a Széchényi családdal is, így a Hitelt, a Világot és Stádiumot is lefordította szlovák nyelvre.
A kiegyezéstől egészen az első világháború végéig tartó korszak a hungaroszlavológianak egyik legizgalmasabb fejezete. A saját öntadatra ébredő szlovák értelmiség körében egyre több irodalmi alkotás születetett, mely lassan, de lehetővé tette a szlovák polgári nemzetté válást. Sveztozár Hubar Vajanský az egyik kiemelkedő alakja, aki néhol túlságosan is szélsőségesen nacionalista nézeteket vall a magyar szlovák kapcsolatot illetőleg. Ezzel szemben Pavol Országh sokkal mérsékeltebb álláspontot foglal, idegenként tekintett azokra a nem magyarokra, akik az anyanyelvet nemzeti tudattal kapcsolták össze. Véleményem szerint hiba volt az is magyarok részéről, hogy a fővárosi irodalmi-kulturális elit szinte alig vett tudomást a szlovák művelődésről, és bár a hungarus patriotizmus jegyében folyamatosan kereste a megbékélést a Ján Bobula által vezetett iskola, ez sokszor nem talált nyitott fülekre. Sőt, a szlovák kulturális törekvések a pánszlávizmus rémképeként elevenedett meg, mely herderi jóslatként lebegett a magyarok szeme előtt. Ennek eredményeként a minden hatvanas években alapított szlovák középiskolát 1874-75 közt bezártak. A kezdetben még jó szomszédságban élő népek sérelmei egyre jobban erősödtek a közéletben.
Sokszor képesek vagyunk azt hinni, hogy Trianonnak a magyarok a kizárólagos vesztesei és a szlovákok pedig az egyik nyertesei. Pedig ha jobban belegondolunk, a szlovákoknak is hatalmas veszteség volt ez a békediktátum. Egyrészről gazdaságilag hatalmas visszaesést jelentett a szlovákoknak a területi szétvallás, másrészről pedig a cseh dominancia került előtérbe a hivatalokban, a vállalkozásokban, az oktatás és csendőrség területén. A 1945 után következő totalitárius diktatúra súlyos sebeket hagyott Szlovákián is, és egyre jobban mélyítette az árkot a magyar-szlovák kapcsolatok közt. A nemzeti identitásuk szempontjából a szlovákoknak is hatalmas tragédia Trianon. A felgyorsuló események következtében a nemzeti türelmetlenség bódította el a szlovákokat, mely egyben a csehszlovák államba való beolvadást eredményezte. Természetesen ez a kommunizmus megbukásával már fenntarthatatlanná vált, és ennek eredményeként jött létre Csehország illetve Szlovákia. Nem véletlen tehát, hogy a Szlovák állam egyik kiemelkedő alakja, Ladislav Kováč, az első szlovák oktatási, ifjúsági és sportminiszter az alábbiakat mondja a rendszerváltás után:
„Magyarországi hagyományokra kell építeni a szlovák tudományt”
Összefoglalás
Milyen igaza volt Ladislav Kováčnak. A történelem kerekét már nem tudjuk visszafordítani. Azonban közös gyökereinket nem szabad elfelejteni. Nem véletlen, hogy Szlovákia patrónája, a Hétfájdalmas Szűzanya és a Magyarok Nagyasszonya – egy és ugyan az. Kultúránk, történelmünk, de még jövőnk is ezen alapszik. Nehéz begyógyítani a régmúlt sebeit, de nem az a feladatunk, hogy a száz évvel ezelőtt történt igazságtalanságokat most teljes mértékben helyreállítsuk.
A szlovák nemzeti öntudat kiformálódása egy ezeréves folyamat része, mely Európa más területein nem mehetett végbe, gondoljunk csak a spanyol a katalánokra, Franciaországban élő a nemzetiségiekre vagy csak a brit birodalom által bekebelezett népekre. Bár fájó, hogy jelenleg Szlovákia lakosságának 8,5 százaléka még mindig magyar anyanyelvű és emiatt számos hátrányos megkülönböztetés éri az ott élő embereket. Azonban be kell látni, hogy bármiféle revizionista politika csak zsákutcába vezetne. Az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy örülünk annak, hogy Európa a szlovák kultúrával gazdagabb, és próbálunk ezáltal hatni a szomszédjainkra, hogy ők is tekintsék értéknek a nemzetiségi ügyeket, és támogassák az ott élő lakosság kibontakozását illetve fejlődését, ahogy annak idején Pázmány Péter és sokan mások tették. Hiszen ez közös érdekünk, hogy egy szebb és egy jobb Európát építsünk.