A Charta XXI Megbékélési Mozgalom a Megbékélési és Együttműködési Díját több mint egy évtizede alapította. Ezidén egy sokunk által igen nagyra becsült orvos, író, közéleti és kultúraszervező személyiség érdemelte ki a civil elismerést. Munkássága oly sokrétű, hogy eme időhatárok között csupán felvillantani tudok néhány fontos vonatkozást, amit magyar közösségünkért s a közép-európai népek kölcsönös megismertetéséért, megértéséért tett.

Dr. Szász István Tas 1938-ban látta meg a napvilágot Kolozsvárott. Édesanyja Hort Idy, a város magyar színházának jeles művésznője, édesapja, dr. szövérdi Szász István gazdamérnök, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (az EMGE) utolsó ügyvezető alelnöke, a Bolyai Egyetem egyik alapító tanára. Szülői házában kisgyermekként az erdélyi szellemi élet nagyjaival találkozott, hisz ott szerkesztették 1935-1944 között a legnagyobb elszakított magyar kisebbség önszerveződésének kimagasló orgánumát, a Hitel című nemzetpolitikai szemlét.

Tasi – mindenki e néven ismeri – a kolozsvári Református Kollégiumban érettségizett (államosítása után 2. sz. Magyar Fiúközépiskolának nevezték), majd a marosvásárhelyi orvosi egyetemen folytatta felsőfokú tanulmányait, ahonnan ötödéves korában 1956-ra hivatkozó vádak alapján kizárták. Ezután ólombányászként, burkoló kőművesként, majd ólomkeretes ablakkészítő betanított munkásként dolgozott. Később visszavették az egyetemre, ahol 1962-ben vehette át általános orvosi oklevelét. Háziorvoskodott Kusalyban, Tompaházán, Csombordon, háziorvosi szakvizsga és főorvosi vizsga letétele után pszichiátriai szakvizsgát tett és nem könnyen, de visszakerült Kolozsvárra. Szülővárosában a Pszichiátriai Klinika orvosa lett, részt vett a kolozsvári Mentálhigiénés Központ megszervezésében. Az intézmény létrejötte után azonban törvénytelenül  Kolozsborsára helyezték ki a bűnöző idült elmebetegeket ellátó kórházba. Ekkor kérte visszahonosítását Magyarországra, amit három és fél év után kapott meg. A családnak ekkor mindenéről le kellett mondania. Az anyaországban tíz évig Pápakovácsiban, majd nyugdíjazásáig Leányfalun dolgozott, mint körzeti orvos.

Sosem lehetett rá mondani, hogy szakbarbárként csak a szűkebben vett hivatása érdekelte. Amikor megalakult, belépett a Magyar Orvosi Kamarába, a területi munka mellett a kamara Hippokratész kuratóriumának elnökeként is tevékenykedett másfél évtizeden át. 2004-től az Alapellátó Orvosok Országos Szövetségének is elnöke, nyugállományba vonulása után örökös elnöke volt. 45 éve foglalkozik írással is. 2007-ben a Magyar Írószövetség, majd a Magyar Irodalomtörténeti Társaság is a tagjai közé választotta. A világháló ez idáig 32 saját kötetéről, emellett számos antológia és összefoglaló mű társzerzőségéről számol be vele kapcsolatban. Erdélyi és összmagyar jelentőségű a 2018-ban megjelent csaknem 1000 oldalas nagyalakú kötete a korábban említett kolozsvári Hitel folyóirat tíz évfolyamának az általa – napjaink olvasatában – elmagyarázott teljes feldolgozása. Mintegy 2000 a folyóirat-beli közléseinek a száma. Az Erdélyi Művészek Leányfalun kiállítás- és irodalmi est sorozatot szervezi negyedik évtizede, amelyben eddig mintegy másfél száz erdélyi képzőművészt, írót, irodalom és művészettörténészt, előadóművészt mutatott be az oda látogatóknak. 2019 óta a Százak Tanácsának is tagja. A Makovecz Imre által tervezett házában Leányfalun működő, általa alapított Hitel Múzeum-Galériában rendszeresen fogad és vezet csoportokat, amely gyűjteményt mindenki figyelmébe szeretnék ajánlani. Szakmai és médiadíjak mellett, a Magyar Érdemrend lovagkeresztje és számos civil elismerés jogos tulajdonosa.

Hogy miért is érezte méltónak a mozgalmunk a most átadandó elismeréssel jutalmazni e gazdag életutat, hadd világítsam meg az ő műveiben lefektetett gondolatokkal. Elkötelezett patriótaként mutatott rá, hogy „miközben a Trianonban sikeres utódállamok folyamatosan írják képzelt történelmüket, és képzeletük szüleményeit egyre szilárdabb alapokra helyezik a nemzettudatukban éppen úgy, mint a világ tudományos közvéleményében, mi tragikusan szép történelmünk tényein vitatkozva ebben is megosztottak lettünk.”[2] Épp ez indította arra, hogy próbáljon „a kolozsvári HITEL folyóirat szellemében és az általa javasolt közírói módszerrel felépítendő nevelő értelmiséget szolgálni, tehermentesíteni, munícióval ellátni a kicsinységünkre nevelő szellem pusztító hatása elleni harcában.”[3] A „merjünk kicsik lenni” romboló felfogással szemben úgy véli megalapozottan, „van mire büszkének lennünk. Van, ami tartást adhat nekünk.”[4]

Tasi bátyánk számára a tolerancia példaképe, hogy „a három nemzet és a négy bevett vallás egymás mellett fennálló önkormányzata (…) bizonyítja, hogy Erdély korát messze megelőzte és vele párhuzamba talán csak a svájci és a holland fejlődés helyezhető”[5] Azt is nyomatékosította, hogy Erdélyben a szászok és a magyarok jóvoltából már a XVI. században – Moldva és Havasalföld előtt – román nyelvű nyomtatott hitbuzgalmi könyvek jelentek meg cirill betűkkel.[6] Tegyük hozzá azt a Romániában többnyire elhallgatott tényt is, hogy a budai Magyar Királyi Egyetemi Nyomda 1777-1848 között 278 román nyelvű kiadványt állított elő, közöttük a dákoromán elméletet népszerűsítő műveket is.[7] Megalapozott ama Szász István Tas-i vélemény, miszerint „az utóbb Erdélyt birtokába vevő románság európai kultúrájának megalapozója az erdélyi magyar fejedelemség volt.”[8]

Más könyvek mellett „Transzszilván szemmel, összmagyar szívvel” cím alatt két vaskos tanulmánykötetben, 700-nál több oldalon adott közre Erdélyt, a nemzeti tudatunkat és a térség népeinek sorsközösségét érintő tanulságokat. Többek között megállapítja: „A XIX. század végére Franciaország világraszóló eredményt ért el. Felszámolta az analfabétizmust. Ez akkor valóban rendkívüli tett volt. Na, de hogyan? Úgy, hogy csupán a kellő számban felállított francia állami iskolákban volt lehetséges ezen ismeretek elsajátítása. A még megmaradt nemzetiségek kérelmeit az anyanyelv oktatására elutasították. Az iskolákban kötelező módon, kizárólag franciául beszélhettek. Ha valaki nem tartotta be, nyakába fapapucs, szájába fagolyó került, s ezt addig viselte, hordta, amíg be nem árult egy másik anyanyelven beszélőt és így nem cseréltek eszközt.”[9]

Az analógia a Trianon után román uralom alá került erdélyi magyarsággal elég kézenfekvő. A szépen csengő gyulafehérvári határozatok nemzetiségekre vonatkozó passzusait törvénybe nem iktatták, azokat sohasem tartották be. „Nagy-Romániának új alkotmányra volt szüksége (…) A liberálisok tulajdonképpen újra azt a (francia típusú – SZAB) belga alkotmányt fogadtatták el az erdélyi románok, a besszarábiaiak, a magyarok, a németek tiltakozása ellenére (…) Erdély románsága csalódását fejezte ki a testvérárulás miatt, a besszarábiaiak kifejtették, hogy az eltelt öt esztendő elnyomása meghaladta a cári elnyomás méreteit is.”[10] Az egységes nemzetállam dogmáját 1923 óta töretlenül minden román kormány magától értetődően alkalmazza, kivételt ez alól a szovjet típusú székely-magyar autonómia rövid időszaka képezett. Érvényes ez a rendszerváltozás utáni 1991. évi alkotmányra is.

A közös globalista veszély nemcsak bennünket, hanem az összes közép-európai népet fenyegeti. Ezt érzékelve Szász István Tas szorgalmazza, hogy hívjuk fel a szomszédaink figyelmét a hungarus (tehát nem egyszerűen magyar, hanem magyarországi) voltuk lényegére és arra, hogy ez máig érvényes jogokkal jár. „Tehát a Szent Korona védelme alatt álló országok vagy területek – nagyjából a Kárpát-medence – lakóinak ez a szakrális testvérsége (nem testvériséget mondok, az a minimális cél lehetne) időben és térben messze kiáltó valóság.” Ugyanis a Szent Korona és minden ahhoz kötődő tan, hatalom és jog nélkül, a mai értelemben nem léteznének e térség nemzetei – mutat rá[11]. Közös megmaradás-politikát sürget a térség nemzetei számára.

A magyar királyoktól II. András idején páratlan kiváltságokat, területi autonómiát kapott erdélyi szászok hozzánk fűződő kapcsolatait, viszonyát nagytanulmányban foglalta össze. E luxemburgiakból, barbantiakból, vallonokból is felépült idegen néptöredék, telepes közösség nem a mai fogalmaink szerinti nemzetiségként, hanem a társadalom teljes jogú részeként illeszkedett be a mindenkori államunkba. A honalapítás előtti korokból magunkkal hozott szellemiség szerinti, a Szent István-i intelmekben is megfogalmazott, a vendégekkel szemben gyakorolt türelmes alapállás máig él a magyarságban. A szászok az őket közösségi jogokkal felruházó királytól „feladatot kaptak, és ezért cserébe a Szent Korona védelme alá kerültek, annak valamennyi gyakorlati hasznával.”[12] Az újkor elejére az általuk lakott önkormányzati territórium lakossága nációvá fejlődött. A szász „egyetem” (univerzitás) csak a mindenkori királynak tartozott engedelmességgel, ami döntően határvédelmi, katonaállítási s adózási kötelezettséggel járt. Az erdélyi fejedelemség idején voltak kölcsönös atrocitások a népeink között – a szászok később is mindig a Habsburgokkal tartottak – vélt és valós sérelmeket kölcsönösen okoztunk egymásnak, ami egyes hatalmi tényezők ellentétét jelentette, ám az emlékezet ezeket a népeink konfliktusaként őrzi mind a mai napig.

A szászok a három nemzet politikai uniója ellenére is mereven kizárták a magyar vármegyei nemességet a városaikból, ahogy a református templomépítést és e hiten lévő magyarok letelepedését is tiltották. Ugyanakkor kirajzottak, sőt gyorsan beolvadtak a moldvai és havasalföldi románságba, polgári és iparos rétegük a helyi többség szolgálatába állt, egynémely értelmiségijük örökös bojári rangot is kapott. A nemzetébredés és a szabadságharc idején egyértelműen szembe szegültek a magyar törekvésekkel, hisz „a szászok önálló koronatartománnyá szerettek volna válni, de ez szöges ellentétben volt a neoabszolutizmust építő Bécs elképzeléseivel. De az udvar okozta minden csalódás sem volt elég ahhoz, hogy felmondják dinasztiahűségüket.”[13] Az uralkodóház felhívására 1848-49-ben fegyverrel harcoltak a magyarság ellen. A kiegyezés után ismételten alkalmi politikai összefogást tapasztaltunk szász és román vezetők között az országgyűlésen és azon kívül is. 1876-ban aztán a vármegyerendezés során a központi hatalom megszünteti a hétszázéves területi autonómiát a Szászföldön, ám a kulturális autonómiájukat meghagyta. Ez, majd a magyar nyelv kötelező oktatása, a magyar államiság amúgy érthető szimbolikus térfoglalása a közigazgatásban a szászság körében ellenállást váltott ki, aminek folyományaként sajtóbotrányok és hűtlenségi perek következtek.

Bár a szász katonák lelkesen küzdöttek az I. világháború alatt a közös haza védelmében, 1919. januárjában, már román megszállás alatt, a medgyesi szász gyűlés a Romániához való csatlakozás mellett szavazott. A bukaresti parlamentben a Német Párt nem működött együtt a legnépesebb magyar képviselőcsoporttal, de a későbbi diszriminatív gazdasági rendelkezések – pl. a kisebbségellenes földbirtokreform – kijózanították a szászokat. Az 1923. évi román alkotmány azután végleg eltörölte a kisebbségek közösségi jogait. A hitleri Németország pedig a külhoni népi németeket a befolyása alá vonta, náci jellegűvé változtatva az erdélyi szász politikai és kulturális életet, beleértve a férfiak SS-be való besorozását. Az 1944-es román átállás után sokan közülük fejvesztve menekültek Ausztria és Németország felé, a háború után pedig az otthon maradottak a megtorlás célpontjaivá váltak, ahogy a magyarok is. Mintegy 25 ezer szászt deportáltak kényszermunkára a Szovjetunióba.

A kollektív bűnösség bélyegét sütötték az egész kelet-közép-európai németség – így az erdélyi szászság – homlokára, kisebbségellenes intézkedések sora sújtotta őket is. Ahogy Szász István Tas rámutatott, az NSZK-val kötött 1978. évi egyezmény értelmében Románia engedélyezte a németek anyaországba való kitelepülését. Ennek fejében meghatározott összeget kapott (10-13 ezer márka/fő, kor és iskolai végzettség szerint), ráadásul a kivándorlók vagyonát jelképes összegért vásárolhatta fel. „800 éven át a Szent Korona hagyományai szerint jogaik birtokában fejlődő szászság (…) tűnt el 80 év alatt a román bizantin etnikai tisztogatás és homogenizálás módszereinek (…) köszönhetően”[14]. Nem túlzás a végkövetkeztetés, miszerint „Európa első befejezett etnikai katasztrófája itt zajlott le.”[15]

A Hitelben is publikált László Dezső református lelkész, szerkesztő a két világháború között máig időszerűen hangsúlyozta, hogy „Magyarország nemcsak kulturális, hanem gazdasági és politikai missziót is teljesített a Dunamedencében. Jórészt rajta keresztül bonyolódott le Kelet és Nyugat árucseréje, az ő politikai érettsége és nemzeti léte volt a szomszédos népek állammá szervezkedésének leghatalmasabb serkentője (…) Most kell módot és lehetőséget adni arra, hogy régi hivatását új viszonyok között be tudja tölteni (…) Magyarországnak nagyobb méretek között ugyanaz a szerepe, mint egykor az önálló erdélyi fejedelemségé volt: világhatalmak ütközőpontjában vízválasztónak kell lennie és részt kell vennie a kisnépek tömörítésében és kölcsönös támogatásában”.[16]

Szász István Tas doktor úr nem véletlenül a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából részesül elismerésben. Méltatását az ünnepelt saját honlapjáról származó összegzéssel zárom: „színes életem volt, s a Gondviselésnek annak minden fájdalmát és nehézségét sikerült hasznomra fordítania. Megtanultam, hogy a mi feladatunk a munka. A munka egy közösségért. Megtanultam a hagyomány jövőt építő erejét tisztelni. Megtanultam, hogy a sok megtévedt és megtévesztett ember mellett újra meg újra felbukkannak a jók, a példamutatók, a tiszteletre és követésre méltók.

És mindenekfelett ott van a Teremtő, aki csodálatos türelemmel nézi, s ha kell, terelgeti botladozó lépteinket.”[17]

Székely András Bertalan

[1] Elhangzott az EWTN katolikus televízió székházában, Budapesten, 2025. június 5-én, dr. Szász István Tas Megbékélési és Együttműködési Díjjal való kitüntetése alkalmából

[2] Szász István Tas: Párbeszéd. Leányfalu, Hitel Múzeum Galéria Alapítvány, 2019-2023, 8. o.

[3] Párbeszéd, i. m. 9. o.

[4] Párbeszéd, i. m., 15. o.

[5] Párbeszéd, i. m. 52. o.

[6] Párbeszéd, i. m. 98. o.

[7] Király Péter: A kelet-közép-európai helyesírások és irodalmi nyelvek alakulása. Nyíregyházi Főiskola, Nyíregyháza, 2003., 456. o.

[8] Párbeszéd, i. m. 101. o.

[9] Szász István Tas: Transzszilván szemmel, összmagyar szívvel. Jancsó Alapítvány, Budapest, 2015, 190. o.

[10] Transzszilván szemmel, i. m. 188. o.

[11] Transzszilván szemmel, i. m. 123. o.

[12] Szász István Tas: Transzszilván szemmel, összmagyar szívvel II. Budapest (Leányfalu), Faluház és Ravasz László Könyvtár – Hitel Múzeum-Galéria Alapítvány, 2022, 39. o.

[13] Transzszilván… II., i. m. 104. o.

[14] Transzszilván… II., i. m. 185. o.

[15] Transzszilván… II., i. m. 188. o.

[16] Transzszilván… II., i. m. 201. o.

[17] https://www.szasztasi.hu/