Sok éve már. Álltunk az Európai Unió kapujában. Csatlakozási szándékunkat népszavazással kellett megerősítenünk. Bár az összes parlamenti párt az igen mellett kampányolt, erős tábora volt az ellenzőknek is. Ekkor Andreas Khol, neves osztrák politikus a következőket mondta: „Dél-Tirolból származom. Ha elindulok szülőhelyem felé, egy ponton, ahol régen az osztrák-olasz határállomás volt, meg kell állnom. Elönti a könny a szememet, ahogy látom a sok autót megállás nélkül átrohanni ott, ahol néha hosszú órákat kellett a bebocsátásra várakoznunk. A fiatalok már nem is tudják, milyen volt a Schengen előtti szétszabdalt világ.”

Felhasználtam Khol beszédét a sajátjaimban, hozzátéve, hogy én a Királyhágónál szeretnék majd sírni. Persze nem sírásra, túlzott megindultságra buzdítok. Örömre annál inkább. Most, 2025 január elsején végre megjött erre a lehetőség. Két évtizede persze sok más érvem is volt a csatlakozás mellett, ezek zöme azóta kihullott a rostán. Birodalom ilyen gyorsan talán még soha nem változott. Köpönyegforgatásból akár jelest is kaphat. Ha pedig, amint Fico miniszterelnök a minap célzott rá, az egész szétesik – az angolok távozása akkor is jelzés, ha immár komolyan is felmerül a visszajövetelük – Schengent vagy annak új változatát okvetlenül meg kell tartanunk.

Lehet persze, hogy a korrupt román határőrök okoznak még gondot, de mégis: immár szabadon utazhatunk Erdélybe, és ez igen örvendetes. Jelentőségéhez képest nem látom, hogy a magyar internet népe örvendezne. Elfásultunk? S ha igen, mindenbe vagy csak a schengeni bővítés elhúzódása vette el az örömünket? Ne engedjük. Hallgassunk Szent Pálra: Örüljetek mindenkor, ismét mondom: örüljetek.

Surján László