Vivien kedves! Örömmel hallottam a hírt, hogy Ungváron 2025. december 2-án, programozott császármetszéssel 3250 gramm súllyal megszülettél. Szüleid Natália és Sándor magyar és ukrán, Te pedig ukrán állampolgár vagy. Eltelik vagy másfél évtized mire Te is el fogod tudni olvasni, és meg is érted az Akkor is karácsony volt közös címet viselő trilógiámat. Az egyes kötetei– ’44, ’56, ’89 — sorra a magyar történelem meghatározó éveinek karácsonyairól szóló interjúim. Az első kötet 307-311 oldalak között olvasható beszélgetése felmenőid története.

Íme a teljes írás: NÉGYFÉLE ÁLLAMPOLGÁRSÁG – KÖLTÖZÉS NÉLKÜL

,,Dobos Marianne: Milyen lehetett a karácsony egy jogilag senki földjén? A Pógyor család a Tisza partján el sem hagyta otthonát, mégis a falu, ahol laktak, hol Magyarországhoz, hol Csehszlovákiához, hol megint Magyarországhoz, majd a Szovjetunióhoz tartozott – jelenleg Ukrajna része. Alig győzi az emlékezetben felsorolni állampolgári hovatartozását a Miskolcon letelepedett és családot alapított főorvosnő.

Pógyor Margit: 1912 és 1914 között, az első világháború előtti időkben a magyarok még nagyon sokat utazhattak. Édesapám szülei kint éltek Amerikában. Ő maga 1914. október 28-án született az Egyesült Államokban, egy Wiano nevű kis helységben, amely ma már a térképen sem található. Hatéves koráig ott is nevelkedett, ezt követően visszajöttek a szülők, családjuknak ugyanis nagy birtokuk volt Sárosorosziban. Nagyapám azután megint visszament Amerikába, azt ígérte, hogy utóbb feleségét is visszaviszi a gyerekekkel. Erre mégsem kerülhetett sor, nagyanyám korán meghalt, édesapám testvéreivel itt maradt árván, egy rokon néni gondozására szorulva. Soha nem sikerült kimenniük Amerikába, bár 18 éves kora után is ragaszkodott kettős állampolgárságához. Sárosorosziban, Beregszász mellett élt. Ez a falu kilenc-tíz kilométerre fekszik Verbőctől. Trianon után Csehszlovákiához tartozott, 1938-ban megint magyar terület lett 1945 májusig, utána pedig Ukrajnához csatolták, ami azt jelentette, hogy – ameddig létezett – a Szovjetunióhoz tartozott. Most Oroszinka, ukránul Oroszijenának hívják.

D. M.: Édesanyád honnan származott?

P. M.: Tiszaujlakon született, hivatalosan Vilok. De hát ez Tiszaujlak. Közvetlenül Tiszabecs mellett van.

D. M.: A Tisza két oldalán.

P. M.: Felmegyünk a töltésre, az egyik oldalt van Tiszaujlak, a másik oldalon Tiszabecs. Amikor harangoznak a tiszabecsi református templomban, hallani hozzánk is, olyan közel van. Mégis: az egyik Ukrajnában, a másik Magyarországon. De 1938 és 1945 között mindkettő Magyarországhoz tartozott.

D. M.: Szüleid mikor házasodtak össze?

P. M.: A háború vége felé, 1943 novemberében. Édesapámat, mivel kettős állampolgár, úgy volt, hogy nem fogják elvinni katonának. Édesanyám terhes volt már a nővéremmel, amikor mégis bevitték. De anyám utánament és visszahozta. Mondta: én nem engedem őt, mert félek, hogy meghal, tessék, nézzék meg a pocimat, terhes vagyok, a gyerek itt van a hasamban. Aztán azt is mondta: csak nem fogom hagyni, hogy hasba lőjék, mint Balázs bátyját, édesapám öccsét, itt maradok árván a gyerekkel, meg fog születni és nem fogja ismerni az apját. Már majdnem szülés előtt állt, amikor visszahozta édesapámat.

D. M.: Végül mi lett a kettős állampolgárságával?

P. M.: Hiába nem akarta az amerikai állampolgárságát feladni, addig „agiltálták”, hogy vegye fel a szovjet állampolgárságot, míg kénytelen volt lemondani az amerikai állampolgárságáról.

D. M.: Katonasága hogyan telt?

P. M.: Szakács volt, nagyon szeretett főzni. Később, amikor olyan idő jár felénk, hogy sokat éhezünk, akkor mondta édesapám a barátainak, hogy éhesen nem szabad sokat enni, nagyon vigyázzanak, mert a katonaság idején megtörtént, hogy akik kiéhezve a meleg puliszkát meg valami kölesfélét gyorsan bezabálták, bele is haltak, szó szerint felfuffadtak tőle. Édesapám azt is mesélte, hogy amikor a fronton volt, volt egy árok, szemben ült vele egy barátja, beszélgettek, a faleveleken fennakadt az aknászilszánkó, aztán fújt egy nagyot a szél, a barátjának a fejére úgy hullott egy aknászilánk, hogy a szeme láttára lecsapta a fejét, édesapám is véres lett. De karcolás nélkül megúszta. Ez annyira meghatotta őt, úgy érezte, mintha a Jóisten védte volna. Nem maradt a háború végéig ott, mert édesanyám, mire szült, már hazahozta. De a karácsonyuk még szomorú volt, apám valahol a távolban.

D. M.: Mi történt ekkor ott, az utolsó háborús karácsonykor?

P. M.: Édesanyámat faggattam most, nálunk él, mondaná el, mire emlékezik. Lövöldöztek az utcán, nagyon szegényesen tudták csak megünnepelni. Szalvétába kockacukrot csomagoltak, ez volt a szaloncukor, vattát aggattak a fára, ez volt a díszítése. És ő nagyon szomorú volt, mert egyedül kellett hallgatnia, érzékelnie, amint születendő leánya rugdosódott. Ezután határozta el, hogy utánamegy a férjének, és visszahozza.

D. M.: Ami végül is sikerült neki. Nővéred mikor született meg?

P. M.: 1945. április 20-án. Ekkor már szovjet megszállás volt. Most, amikor megkapta a nővérem a letelepedést, akkor neki úgy írták be a születési helyét, hogy 1945. április 20. Csehszlovákia – mi is lehetett volna, amikor már nem magyar és még nem szovjet. A férje 1940. februárban született, akkor Tiszaujlak éppen magyar terület volt. Édesanyám 1922-ben, Csehszlovákiában született. A papírok szerint. Pedig mindnyájan ugyanabban a faluban, ugyanabban az utcában születtek és éltek a két háború között. Édesanyám Pesten dolgozott mint varrónő. Apám húga Pesten élt, ott lakott családjával, ott élt az unokatestvérem is. Édesanyám, amíg ott dolgozott, velük lakott. Csakhogy egy pénteken, amikor hazautazott, már nem mehetett vissza. Pénteken délután hazaérkezett, vasárnapra lezárták a határt, és ettől kezdve ott kellett maradnia Újlakon.

D. M.: Így került a teljes Pógyor család a Szovjetunióba. Pedig sosem változtatták meg lakóhelyüket, mindvégig csakis ott, Tiszaujlakon éltek.

P. M.: Utóbb én is és kisebb testvéreim is ott születtünk. A Szovjetunióban.

D. M.: Édesapád mivel foglalkozott ott?

P. M.: Újlakon egy nagy cipőgyár művezetője volt. Hadiüzemnek számított, katonai csizmákat készítettek. Nagy felelősség volt édesapámon. Keze alatt jó pár száz ember dolgozott. Nemcsak a háború alatt, a civil életben is megmaradt a gyár. A katonaságnak akkor is szüksége volt csizmára. Állami vállalat volt, egészen a rendszerváltozásig működött.

D. M.: Nagyapáddal Amerikában mi történt?

P. M.: Nem is tudjuk pontosan. Édesapám kezdett kutatni utána, még a Vöröskeresztnél is próbálkozott, hátha megtalálja. Nem sikerült. Előttem van, amikor leveleket ír, gyerekkoromban – de nem sikerült semmit megtudnia: azt sem, hogy él-e, megnősült-e, maradt-e családja, hogy esetleg féltestvére él-e. Édesapám testvéreit, akik itt maradtak, a húgát, Margit nagynénémet, Endre és Balázs nagy bátyáimat ugyanaz a rokon néni nevelte, mint aki az édesapámat.

D. M.: Az összes gyerek erre a nevelő mamára maradt.

P. M.: Végül is igen. De amikor már megnőttek, akkor mindenki élte a maga életét. Margit Pestre került, de Pesten volt édesanyám részéről is vagy négy-öt nagynéni. Akkor nem vették annyira komolyan, hogy a határt majd valamikor le fogják zárni, és mi ott fogunk maradni. Édesapám nagybátyja, Pógyor István Debrecenben tanult, neves református pap lett. Sokáig ott is működött, aztán Pestre költözött, ahol a Magyar Keresztény Ifjúság nemzetközi titkára lett. Kiki küldték Amerikába továbbképzésre, Indira Gandhival is baráti viszonyba került. A tévében mostanában többször megemlékeztek róla. Mutatták a fényképét is, teljesen úgy nézett ki, mint édesapám. 1957. november 7-én halt meg börtönben.

D. M.: A forradalom után?

P. M.: Elvitték egy este olyan címen, hogy hittanórát ad rokon gyerekeknek. A saját édes unokatestvéreimnek, Margit nénje két gyerekének. Elvitték, bűnösen találták. Mint egy kutyát, ugyanúgy, mint Nagy Imrét, hason fekve, fekete zsákokban ásták el.

D. M.: Testvéreid?

P. M.: Négyen vagyunk testvérek, négy lány. Én vagyok a második, Rózsika a harmadik, Évi a negyedik. Évikének van a Csabi fia, aki most itt van nálunk. Szóval így zajlott az élet, szép csendesen nőttünk, tanultunk. Saját anyanyelvünkön persze nem tanulhattunk. Ukrán gimnáziumban érettségiztem, Tiszaujlakon.

D. M.: Ott gimnázium is van?

P. M.: Van, de nem magyar, hanem ukrán nyelvű. Magyar nyelvű csak az általános iskola. Egyetemre Észtországba felvételiztem. Észtországban szeretik a magyarokat, mert nagyon tartják a finnugor rokonságot. Sokan végeztünk a tartui egyetemen magyarok. Orvos lettem.

D. M.: És hogy jöttél Magyarországra?

P. M.: Amikor leérettségiztem és felvettek, én már nem mentem vissza Kárpátaljára, csak vendégségbe. Ez tiltott területnek, határzónának számított, vonatjegyet nem is adtak Tiszaujlakra. Tartuban a jegyet csak Beregszászig vehettem meg, mert az már 22 kilométerre esett a határtól. Nyaranta mindig építőtáborban voltam, tolmácsoltam, Észtországban is, Magyarországon is. Amikor végeztem, még egy évet a tartui szülészet-nőgyógyászati klinikán töltöttem, utána kihelyeztek egy megyei kórházba, három évig ott dolgoztam. Egy munkás barátnőm, dr. Ströpl Emília, aki egy évvel felettem járt Tartuban az egyetemre, Magyarországra jött férjhez. Az esküvőjén volt Munkácson, erre én is hivatalos voltam. Tiszaujlakon kezdett, leendő férjem szintén ott gyakornokoskodott. Emi kérdezi tőle: Béluskám, nem udvarolsz komolyan valakinek? Azt felelte: nem. Akkor Emília elmondta: van nekem egy kedves barátnőm Észtországban, vedd úgy, hogy ez csak lehetőség, odaadom a címét, írj neki, ha akarsz. És akkor elkezdtünk levelezni. Írt Emília is nekem, hogy ne lepődjek meg, valakitől fogok egy levelet kapni. Rá egy hétre Béla is írt egy levelet, én válaszoltam. Egy évig leveleztünk.

D. M.: Hol találkoztatok személyesen?

P. M.: Személyesen Budapesten találkoztunk. Béla felutazott a nagynénémhez.

D. M.: És hogy tudtál átjönni?

P. M.: Meghívólevéllel. Észtországból, ha volt meghívólevél, engedték. El tudtam intézni, hogy a vízumot megadják. Nagynéném, nagybátyám és Béla várt a vasútállomáson. 1976. október 16-án házasodtunk össze, két hétig az esküvő után még itt voltam, azután vissza kellett utaznom, és majdnem egy évbe telt, amíg el tudtam intézni az irataimat, mert nagyon húzták, halasztották. Behívtak, kérdezgették, miért nem a férjem jön oda, miért nekem kell idejönni? Mondtam, hogy a férjem nem tud semmilyen nyelvet, csak magyarul beszél. Nekem könnyebb adaptálódni. Észtországban mit csinálna, se észtül nem tud, se oroszul, se ukránul, semmilyen ottani nyelven nem beszél, nagyon nehéz lenne neki. S mint egyedüli gyerek, úgyse fogják a szülei kiengedni. Moszkvába is el kellett mennem a konzulátusra, pontosítani a dolgokat. Az utolsó pillanatban még azt is kitalálták, hogy a szülei engedélye hiányzik, hogy külföldre költözhessek. Az egészet csak azért kérték, hogy húzzák-halaszszák az engedélyt. Bálát elvitték esküvő után katonának, mondtam, hogy inkább addig vigyék, amíg én intézem Észtországban az ügyeket. Amikor 1977. augusztus 2-án már véglegesen átléptem a határt, akkor ő még katona volt, csak novemberben szerelhetett le.

D. M.: És te akkor a nagynénédnél éltél?

P. M.: Nem, előbb a férjem szüleihez költöztem, de akkorra a garzonlakás már készen volt, mindent hoztam, amivel be tudtam bútorozni. A hivatalos dokumentumokat le kellett fordíttatni, jártam állandóan Pesten az Országos Fordító Irodába, akkor még nem volt Miskolcon kirendeltség. Felmentem a Semmelweis Orvostudományi Egyetem dékáni hivatalába, hogy honosítsák a diplomámat, és kezdtem intézni a szakvizsgát. 1977. novemberében a kandidátusi vizsgáimat elismerték szakvizsgának, és attól kezdve szülész-nőgyógyász szakorvosnak tekintenek.

D. M.: Édesanyád is itt él nálad?

P. M.: Igen, ő megkapta rendesen az áttelepülést.

D. M.: Ő ott mindent feladott?

P. M.: Feladtam vele. A családi házunk még megvan, egy albérlő lakik benne. Tiszaujlakon már csak édesanyám két húga lakik, meg az unokaöcsém a feleségével. Édesapámnak Endre bátyja már meghalt, Balázs bátytját, édesapám öccsét, amikor a terület még Csehszlovákiához tartozott, bevitték cseh katonának, két napig sem volt a fronton, soha életében puskát nem tartott a kezében – valahol elesett, azt sem tudjuk, hol van a sírja; egy vagy kétéves házas volt, a felesége kikerült Amerikába… De a joghallgató Béla fiam számára remélem már csak történelem.”

Majd tanulod az iskolában: Historia est magistra vitae! Azután rádöbbensz a szörnyűségre, hogy az emberiség nem tanul belőle. Olvassuk újra: ”Balázs bátyát, édesapám öccsét, amikor a terület még Csehszlovákiához tartozott, bevitték cseh katonának, két napig sem volt a fronton, soha életében puskát nem tartott a kezében – valahol elesett, azt sem tudjuk, hol van a sírja; egy vagy két éves házas volt, a felesége kikerült Amerikába.” Az utolsó, a befejező mondat, a be nem teljesedett remény. Béla az akkor joghallgató fia beszélgetőtársamnak, negyedik éve újra éli azt ami a Kárpátaljai magyarsággal a II. világháború alatt történt. Most az Ukrán Hadseregbe viszik el, kényszer sorozzák a fiatalokat. Azután a fronton még két esetleg három nap…

Kicsi Vivien! Adja meg a jó Isten, hogy mindkét szülőtök, sőt nagyszüleitek is megéljék, és ott is lehessenek amikor majd házasságot fogtok kötni… Azután pedig „Boldogan éljetek, –amikor az emberi kor végső határán –, meg nem haltok!