Goda Márton Áron szép írásában nincs semmi különös. Csak épp világossá teszi, hogy van mire alapozni. Nem nulláról indulunk, amikor javítjuk a szomszédainkkal való kapcsolatainkat. Köszönjük a beszámolót. (S. L.)

Ha valaki már valaha járt a Kárpátokban, biztos törekedni fog életében arra, hogy ismét megtapasztalja azt az erőt, melyet a hegyek ormán lehet átélni. Az alábbiakban két túrakalandomat osztom meg az olvasóval, melyben megtapasztalhattam a román, szlovák, cseh, illetve lengyel emberek egy olyan oldalát, mellyel eddig még nem találkoztam.
Első történetem ott kezdődik, hogy fél évet Belgiumban tanulhattam, ahol nagyon jó nemzetközi társasággal ismerkedhettem meg. Érdekes, hogy cirka 1500 km volt szükségeltetett ahhoz, hogy román, szlovák diákokkal beszélgessek. És meg kell valljam, élveztem ezeket a beszélgetéseket, mert találtunk olyan csomópontot, mely nem elválaszt, hanem összeköt bennünket. A kapcsolatot természetesen közben tartottam „hazai barátaimmal” is. Az egyik legjobb barátom Marosvásárhelyről származik, így neki több olyan élményben volt része, melyben most legutóbb nekem is. Hazatérésem után neki lehetősége nyílt Angliában folytatni tanulmányait, így terveztünk egy közös túrát, mielőtt elutazott.

Korábban már voltunk a Pádison, viszont nyári időszakban ez zsúfoltságig tele van, így végül a választás a Déli-Kárpátok bérceire esett. Éjszakai vonattal indultam a Keletiből, mely Brassó céliránnyal reggel hétre érkezett Simeria-ba. Barátom vonata azonban csak 9-re ékezett be. Mikor átszálltunk a csatlakozásra, gyorsan átöltöztünk, hiszen picit hideg volt éjszaka a vonaton. Az utazásunk hosszadalmas volt, hisz csak dél fele kezdtük a túrát, de a rengeteg fáradság megérte, hiszen költői tájakban volt részünk. Az utolsó hegyi szállodák és sípályák 2200 méterig nyúltak fel, azt követően már csak a hegyi pásztorok kuckóival és több száz és 1000 fős nyájaival találkoztunk. Már kezdtek alábukni a hegyi szállók hatalmas épületei, mikor elkezdett cseperegni az eső. Gondoltam magamban, még most nem olyan vészes, de később kitudja mi lesz ebből, így hát próbáltam előbányászni kabátomat hátizsákomból. Mivel reggel még rajtam volt, ezért a tetejében kerestem, de sehogy sem találtam. Ekkor esett le a tantusz, hogy mikor átöltöztünk a kabinban, véletlenül a fogason maradt, mert a fáradtság miatt észre se vettük, hogy fenn maradt a vonaton. Elkezdtem sajnálkozni a kabát miatt, de szerencsére tettem be egy másik esőkabátot vész esetére. Viszont akkor lettem igazán ideges, mikor kiderült, hogy az össze iratom a kabátom zsebében volt. Ennek már a felese volt tréfa, hiszen valahogy haza is kellett még jutnom.
Azonnal felhívtuk a vonatjegy alapján a vasutat és jelentettük az esetet. Kérdéses volt az is, hogyan fogok hazajutni igazolványok nélkül. Ami különösen is izgalmas kérdés volt, mert bátyámnak rá egy hétre volt az esküvője. Gyorsan még egy telefont ejtettem az otthoniaknak ez ügyben, hogy jelezzék a határszolgálatnak. Mivel hétvége volt, ezért bárhogyan is szerettük volna, ennél többet nem tehettünk. Így hát utunkat folytattuk. Este nyolc magasságában a csúcs lábánál vertünk sátrat sűrű ködben. Kissé már hűvös is volt és már sötétedett. A székelykáposztás konzerv után megvetettük fekhelyünket és nyugovóra tértünk. Reggel hamar elkezdték melegíteni sátrunkat a nap sugarai. Bence elment vízért, én meg addig kinyújtózkodtam és megcsodáltam helyet, ahol aludtunk, mert éjszaka már nem volt erre alkalmam. Messze távolban román pásztorok legeltették nyájaikat 2400 méter magasban, és lassan érkeztek a reggeli túrázok, akik valószínűleg ugyancsak a hegyekben aludtak. Csodálatos volt, mikor felértünk a csúcsra. Ennél szebbet aligha láthattam életemben. Nap folyamán hosszú utat jártunk be. Egyszer kisebb zuhé is nyakon csapott bennünket. Estére egy hegyi forrásnál táboroztunk le, melynek tövében egy kövérke tavacska dagadozott. Itt már volt térerő, és megtudtuk az otthoniaktól, hogy a határon nem lesz semmi gond, sőt a román oldalon is tudnak problémáról. Ez hatalmas megkönnyebbülést jelentett számomra, és új lendületet adott a másnaphoz.

Harmadnapra a túrának már csak a könnyebb fele maradt, de egyben a legemlékezetesebb része is volt. A hegyi patakok mentén lefele menet megelevenedtek bennem gyermekorom legszebb képei, mikor még sokat jártunk túrázni Erdélybe és táboroztunk ilyen gyors folyású patakok mellett. Miután kiértünk az aszfaltra, egy romám tejet szállító férfi felvett minket, és nagyon kedvező áron elvitt minket a faluba, ami még 20 kilométer lett volna. Ebből is látszik, hogy rendes emberek a világ másik felén is vannak. Nem mintha 20 kilométer olyan sok lenne, de a kemény hegyi túra után a cipő nagyon feltörte a barátom lábát, így az aszfaltos túra mellőzése kifejezetten jólesett.
A vasút állomáson már vártak minket. Minthogy az időközben kiderült, a kabátom és az irataim sértetlenül visszakerültek a pályaudvarra. Itt egy kis félreértés miatt nem kaptuk meg egyből az iratokat és a kabátomat, de az utolsó pillanatban, a vonat indulása előtt két perccel sikerült mindent visszaszerezni. Estére érkeztük Simeria-ba. 10-kor elváltak útjaink, mert Bencének Vásárhelyre ment a vonatja, én pedig az állmáson ücsörögve vártam a reggeli fél hármas vonatomat. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki odajön hozzám, és valamit próbál magyarázni magyarul, méghozzá egész érthetőn. Ugyanis kiderült, hogy a vonatom fél órát késett, és Bukaresti vonat pedig pontban háromkor érkezett be. Hiába mondták be ezt románul, én ebből egy kukkot nem értettem. Azonban, aki odajött hozzám, ő tudott valamennyire magyarul, mert még a nagyanyja tudott magyarul, és megtanította őt. Hallgatva a beszélgetésünket a váróban, feltételezte, hogy én ezt valószínűleg nem értettem. Így útbaigazított, hogy a háromkor beérkező Pesti vonatomat nehogy összekeverjem a Bukarest felé közlekedővel.
A vonatra felszállva félhomályban megtaláltam a kushett kocsiban a helyemet. Ha jól emlékszem hatóra magasságában pedig jöjjek a határőrök. A jegyemet átadtam, de már tudták a román határőrök a jegy száma alapján, hogy én vagyok az a szerencsés utas, aki elhagyta az iratait. Mondták, hogy hagyjam az iratokat, mert a magyar kollégák, márt szóltak nekik. Igaz, ekkor már jó helyen voltak a papírjaim. Azonban az igazat megvallva nem erre a fogadtatásra vártam a román határon. Kellemes csalódás volt számomra ez is többi élmény mellett. Reggel kiderült, hogy egy román utazó társam is volt a kocsiban, aki épp Pestre tartott barátait meglátogatni. Vele is jól elbeszélgettünk, és mikor leszálltunk a vonatról, útbaigazítottam, nehogy eltévedjen Budapesten. Több szempontból is hatalmas élmény volt számomra ez a kirándulás, de mielőtt a végső konklúziókat összegezném, egy másik kedves élményemet osztanám meg az olvasóval.
Mikor haza éreztem, természetesen részletesen beszámoltam kalandos utazásomról szüleimnek, és levetítettem a kirándulás képeit is. Megható és könnyes szemekkel nézték végig szüleim. Mikor a végére értünk, édesapám egy nagyot sóhajtott, csak ennyit mondott: „Hát fiam, csodálatos helyeken jártál, bárcsak én is eljuthatnék még egyszer ilyen helyekre!”. Én pedig csak ennyit feleltem: „Miért ne, mennyünk el közösen, amint lehet!”. Nem akarok kérkedni, de némi tapasztalatom az van a Magas Tátrában is, hiszen már előtte háromszor voltam a Rysy-n (Tengerszem hegycsúcs). Október végén szokták lezárni ezt az útvonalat, de előtte is szokott már lenni havazás és erős szél. Azonban egy nagyon jól kijárt túraútvonal ez, rengeteg turistával, és Poprádi-tónál pedig egy gyönyörű hotel fekszik. Egészen idáig pedig aszfaltozott út vezet. Tehát ezt a helyet szemeltem ki magunknak, hogy valamikor október elején megmásszuk. Egészen pontosan október negyedikén hajnal 4-kor csörgött az óra, hogy elinduljunk időben, és neki vágjunk Szlovákia és Lengyelország egyik legszebb csúcsának megmászására.
Hosszú és fárasztó volt az út mire megérkeztünk Poprádra, de tizenegy óra magasságában teljes menetfelszerelésben vágtunk neki a nagy útnak 63 éves édesapámmal. A reggeli órákban még szemerkélt, és felhős volt az ég, de bíztunk benne, hogy szertefoszlanak a kis felhőgumócskák. Az őszi szezon vége fel elég nagy a forgalom a Poprádi-tó környékén. Nem csoda, hisz október végén az időjárási viszonyokra való tekintettel lezárják ezeket az útvonalakat. Így nem csak szlovákok, hanem magyarok, csehek és lengyelek is tömegével látogatják és másszák meg a csúcsokat. Az út során nagyon sok emberrel találkoztunk, 6-7 évesektől kezdve a 70-80 éves rutinos hegymászókig. Jó volt látni, hogy az emberek örömmel túráztak. Egy-egy csapattal, mikor összefutottunk, jó kedvel köszöntek, és mondták: Dobrý deň! (Jó napot!). Függetlenül attól, hogy magyarok, csehek vagy éppen lengyelek voltak. Persze jó volt találkozni magyarokkal is.
Édesapám kondícióját is figyelembe véve úgy számoltam, hogy közvetlen a csúcs előtti menedékházban fogunk aludni, és másnap jövünk le. A Poprádi-tónál a pakolt szendvicsekből párat elmajszoltunk, hogy kellő energiával vágjunk neki az kemény útnak. Délután három és négy fele lehetett, mikor sűrű köd szállott le. Az emberek már főként szembe jöttek velünk, mintsem mellettünk vagy előttünk mentek volna. Tudtam, hogy este hat előtt a szálláson kell lenünk, hisz utána túl sötét van ilyenkor és ilyen terepen túrázni. Mikor találkoztunk egy-egy magyar csapattal, biztatásként mondták, hogy sok sikert. A térkép alapján tudtam, hogy nem vagyunk messze, viszont hatalmas köd volt és nem láttam semmit, másrészt az utolsó 700-800 méter a két hegyi tótól vezetett fel, egy nagyon nehéz és kemény szakasz, mert sziklába vert láncokkal lehet csak megmászni. Kissé elbizonytalanodtam, és térképemet bogarászva azon gondolkoztam, hogy a Poprádi-tóhoz visszaforduljunk-e. Ekkor jött velünk szembe egy 72 éves hegymászó. Megkérdeztem tőle, hogy sok van-e még. Válaszolta, hogy a csúcsig bizony sok van. Erre mondtam, hogy mi ott alszunk a csúcs előtti menedékházban. Felkacagod és azt felelte: „Akkor már nincs sok, itt vagyunk nem messze”. És valóban, mikor fölegyenesedtem, láttam a két tavacskát, ahogyan kezdett felszakadozni a köd. Ez nagyon sokat jelentett lélektanilag, és úgy voltunk vele, hogy „ma már biztos fenn alszunk”.
A nem lebecsülendő utolsó szakasz után végül felértünk a menedékházhoz. Jóformán egy magyar sem volt rajtunk kívül, de hogy őszinte legyek, jómagam is elsőként aludtam itt. Már a felhők fölött voltunk, és csillagosan ragyogott az ég. Miután lepakoltunk, kértünk egy tál juhtúrós sztrapacskát és egy birkagulyást. Mivel elég szűkösen voltunk, ezért minden asztal teljesen tele volt. Mi éppen két lengyellel kerültünk egy társaságba. Hihetetlenül jó hangulat kerekedett ki pillanatok alatt. Míg mi Lech Wałęsáról és II. János Pál pápáról beszélgettünk, addig a háttérben szláv nótákra és dalokra táncoltak az emberek egymással. A 10 órás takarodó után pedig mindenki nyugovóra tért.
A menedékházban egy piano is van, így reggel hat körül ismerős ragtime-ok dallamára ébredhetünk. Reggeli után célba vettük a csúcsot. Tízre már a fent voltunk. Olyan érzésünk volt, mintha a világ tetején lettünk volna. Ha nem is ott voltunk, az biztos, hogy Lengyelország legmagasabb pontjáról gyönyörködhettünk. Csodálatos panorámában volt részünk. A szlovák, lengyel és cseh hegymászó „kollegák” is gratuláltak nekünk. Szerencsénk volt az idővel, hiszen a reggeli köd akkora szállt fel a völgyekből, mire visszaértünk a menedékházhoz. Akik utánunk jöttek, azok gyakorlatilag semmit nem láttak a csúcsból. Egy kis esővel megúsztuk a kirándulást, ami közvetlen a poprádi tónál lévő fogadónál csapott nyakon minket. Itt megszárítkoztunk és egy bögre tea illetve egy jó szlovák sör mellett egy kicsit megpihentünk. Azért, hogy mihamarabb hazaérjünk, az utolsó 7-8 kilométeren elébem mentem a kocsinak, mert a parkoló még arrébb volt. Csakhogy édesapám túl hamar ért a megbeszélt kereszteződéshez. Így az arra járó hegyi mentők felvették, hogy ne fagyoskodjon ott. Kocsiba ültették, hogy megkínálják egy bögre meleg teával. A probléma csak ott kezdődött, hogy édesapám mobiltelefonja lemerült, a hegyi mentők pedig egy 15 kilométerrel arrébb lévő kis faluba vitték el. Szerencsére 2-3 telefon után sikerült megtudnom, hova kellett menjek. Így különösebb gond nem lett ebből. Édesapám nagyon meg volt illetődve, hiszen miután megtudták, hogy háziorvos, a kollegialitás jegyében kezelték a mentősök, de persze előtte is nagyon rendesek voltak vele. Mondta is édesapám: ”Jó érzéssel töltött el, hogy milyen készségesek voltak a szlovák kollégák”. Ezt követően már csak haza kellett vezetni.

Úgy gondolom, hogy az említett két történet egyike sokak közül azoknak, melyet nap mint nap megtapasztalhatunk, ha merünk nyitni a környezetünkben lévő népek és nemzetek felé. Igaz barátot az ember a bajban leli, és ha nem félünk a másik felebaráti szeretetének visszautasításától, akkor ezt meg is tapasztalhatja. Ne azt keressük tehát, hogy mi az, ami elválaszt egymástól, hanem azt, ami összeköt bennünket, és amivel a másik javára lehetünk. Hiszek abban, hogy amíg ezt keressük, addig nemcsak a Kárpát-medence, hanem az egész világ megbékélésén is dolgozunk.
Goda Márton Áron
2015. január 1.