Nincs szerintem morbus minoritatis. A kisebbség helyzet nem betegség, hanem állapot, amelyben fel lehet őrlődni, el lehet pusztulni, de ami új, teremtő erőt is fakaszthat. Az együtt élő nemzetekkel a normális emberi kapcsolat kialakítására törekedni nem behódolás, hanem magyarhoz és keresztényhez egyedül méltó magatartás.

Németh László erdélyi utazásának a Tanúban megjelentetett összefoglalásából indokolatlan fensőbbségérzet árad. A Trianonban szétszaggatott Kárpát-medencében élő emberek számára a megoldást sokakkal együtt a megbékélésben vélem felfedezni: Amikor ezzel előállok, olykor beleütközöm abba az ítéletbe, amit talán legélesebben Németh László fogalmazott meg. Ő a morbus minoritatis elnevezéssel illette a kisebbségi sorsot, és azt neurózisnak minősítette. Hogy tévedés ne legyen, sok szempontból Németh László tisztelői közé tartozom. De durva tévedés betegségnek tekinteni egy roppant nehéz élethelyzetet, egy olyan szenvedést, amelyet az ítész maga bőrén nem tapasztalt.

Németh László a morbus minoritatisnak három altípusát írta le, s ezek közül a középső az, amellyel most foglalkozni kell. Ez a típus „a természete szerint lojális, akit gyengesége és mozgékonysága mindenütt a megegyezés felé terel. Ő a született kormánytámogató, a hatalom támasza, a másik álláspont méltánylója. A hódítóval szemben is a megegyezés platformját keresi. Nem magyar, hanem transsylvanista, ami azt jelenti, hogy Erdély szerinte nem lehet egy népé, csak mind a háromé s miután így elébe ment a román jognak, várja, (persze hiába), hogy az is transylvanista legyen.”

Azért vettem elő ennek a típusnak az eredeti leírását, mert a megbékélés elutasítói a szomszéd népekkel való együttműködésre törekvőket többnyire ide sorolják és elítélik. Sajnos ezeket a lojalistákat Németh transzilvanizmussal vádolja, s ezzel kitaszítja a magyarság köréből.

Mi következik ebből a megbékélés hívei számára? Egyrészt világossá kell tenniük, amit a Charta XXI kimondott: „Ragaszkodunk anyanyelvünkhöz, történelmünkhöz, kultúránkhoz. Nem megszüntetni, hanem elfogadni akarjuk különbözőségeinket.” Nem a behódolás, nem a megalázkodás útját választottuk, hanem a megbocsátásét is. A megbocsátás viszont, amint Ferenc pápa is kijelentette: „nem gyengeség, hanem az igazi erő”.

Abból a jogunkból, hogy mindenki, megkülönböztetés nélkül szabadon élhessen a szülőföldjén, szabadon használhassa anyanyelvét, azon taníttathassa gyermekeit, hogy megismerhesse és művelhesse a maga kultúráját történelmét, függetlenül attól, hogy az államban, ahol él, éppen többségi vagy kisebbségi helyzetben van, nem engedhetünk.

Ami pedig a transzilvanizmus megítélését illeti, attól tartok, hogy az Erdélyt kevéssé ismerő Németh László egy kéthetes utazás során nem értette meg, hogy miről van szó. Nem tudta volna, hogy a román hatalom olykor börtönnel „jutalmazta” a transzszilván gondolatot? Románia nem volt tartotta az Erdélyt lakó nemzeteket egyenjogúnak. Beolvasztani vagy elüldözni akart. Nagy merészség, sőt szemtelenség kell ahhoz, hogy például Kós Károlyt valaki kizárja a magyarok köréből. Ami pedig a románt, magyart, szászt egybefogó erdélyiség gondolatának mai megítélést illeti, elég felfigyelni arra, hogy az internetező magyar közösség miként reagál egy-egy transzszilván hangra. A román transzilvanistákban barátot, megértő társat és autonómia törekvéseik lehetséges támaszát vélik felfedezni, s joggal.

Évek óta kering az interneten egy írás, Angela Tocilă tette közzé 2013 októberében. A címe: Scrisoarea unei ardelence către România, ami persze magyarul is hozzáférhető: Egy erdélyi levele Romániának. Nem másolom hát ide, csak buzdítok az elolvasására. Kedvcsinálónak elég idéznem a levél végét: „Micsoda Erdély Románia számára és miért szeretnék én még mindig román állampolgár lenni? Mi köt ehhez az országhoz? Egyesek azt mondanák, hogy a vér szava, a közös nyelv, a történelem. A vér szava számomra néma, a nyelv egy kifejezési eszköz, a történelem… nem tudom, milyen volt valójában. Nem ismerem és nem ismerik a többiek sem, de belekapaszkodnak, mint vak a tarisznyába. Valójában én félreállítottnak, elfeledettnek, semmibe vettnek, hetedrangú polgárnak érzem magam, tekintettel arra, hogy mások döntenek helyettem: teleormaniak, vászlóiak (Vaslui), galaciak (Galaţi), brailaiak (Brăila) stb. … Ezért aztán, kedves Románia, egy anyja által magára hagyott gyermekként érzem magam és szintén egy magára hagyott gyermekhez hasonlóan nem feledlek, de nem is tudok neked megbocsátani, hogy magamra hagytál a bajban, és csak akkor jutok az eszedbe, amikor szükséged van valamire.”

Surján László

A Magyar Krónikában 2015. április 23-án megjelent cikk nyomán