Az egészséges nemzettudatról

Ha a Charta XXI. Nunquam otiosum (Sohasem tétlenkedve, Jean Monnet mondása) emlékérmet adományoz valakinek, akkor az illetőről elhangzik egy méltatás, s ő is megfogalmazza az alkalomhoz illő gondolatait. Amikor április 21-én Székely András Bertalan laudálta Szilágyi Károlyt, akkor a kitüntetett, aki még betegágyán kézbe vehette az emlékérmét, már halott volt.

Szilágyi Károly számos kitűnő fordítással épített hidat a délszláv népek és a magyarok kultúrája között. Ha valamelyik fordítását olvasom, nem győzöm csodálni a szöveget. Ékes bizonyítéka annak, hogy a fordítás újra alkotás.

Szilágyi Károly nemcsak fordító volt, hanem újságíró is. Szerencsére cikkei javából összeállított egy kötetet, ami egy tehetséges, jó humorú, s egyben nagy mélységet is megmutatni képes íróembert sejtet. Nincs értelme arra buzdítanom, hogy vegyék meg ezt a kötetet, ami Nyílt Pályán címmel 2011-ben jelent meg, bár az internet tanúsága szerint egy-egy antikvár példány olykor elcsíphető. Kedvcsinálónak ide idézem az Aracs 2012. augusztusában megjelen ismertetést, és ugyanakkor idézek is egy olyan részt Szilágyi Károly egyik cikkéből, amely a megbékélési mozgalmunk számára különösen fontos.

Van énnékem magyarságtudatom? Vanni éppen van. Csak egy kicsit csenevész, egy kicsit féloldalas, (szinte kizárólag az irodalom tején nőtt, történelmi tápszert módjával kapott csak, azt is vitaminszegényt), Magyarországi barátaim előtt szégyellem, az itthoniak, a más nemzetbeliek előtt titkolgatom, mint egy zabigyereket. Itt mondom meg mindjárt: pufók, fejletlen, a történelmi Magyarországért sírdogáló magyarságtudatból nem kérek, de egy egészségesebb jól jönne, amely nem kitölti, csak kiegészíti az életemet, amely nem helyettesít más emberi értékeket, hanem segít tudatosítani, ápolgatni, megőrizni azokat, amely büszkeséggel tölt el a Szent Istvánról, Mátyásról vagy Széchenyiről esik szó, illetve Petőfiről, Móriczról, Adyról vagy Illyésről; Kodályról és Bartókról; Munkácsyról, Ybl Miklósról vagy Kovács Margitról, illetve Neumann Jánosról vagy Szent-Györgyi Albertről. De egyszersmind megóv attól, hogy más nemzetek és nemzetiségek nagyjait és az európai kultúrához, az egyetemes fejlődéshez való hozzájárulását lebecsüljem.

Másrészről ejtsünk néhány szót a jugoszláv tudatomról is. Ilyesmim, tudniillik, – röstelkedjem? – nincs. Jugoszláviában születtem, ezt vallom hazámnak, de jugoszlávság-tudatom nincs. Megérteni megértem azokat, akik a népszámláláskor jugoszlávnak vallják magukat, gesztusukban ott érzem a kétségkívül tisztességes elhatárolódást mindenféle nemzetieskedéstől, és a közösségvállalást mindennel, ami itt történt és történik, mióta Jugoszlávia, Jugoszlávia. A szívük joga, hogy annak vallják magukat, aminek akarják. De bölcsődaluk az nem “jugoszlávul”, hanem szerbül, szlovénül, vagy horvátul, (vagy magyarul stb.), hangzott, s a nemzeti tudat valahol ott kezdődik, a bölcsődalnál. És nemzeti tudatuk elsorvasztásával nem felülemelkednek valamin, amit elavultnak, károsnak vélnek, hanem önön gyökereiket nyiszálgatják. Különben meg arról sem kellene megfeledkezni, hogy az elcsökevényesedett nemzeti tudaton túl, de a nemzetieskedésen még innen azért még igen-igen széles skálán választhat magának tisztességes magatartásformát az ember.

Ami engem illet, vér és bölcsődal szerint valójában az volna a dolgok rendje, hogy szlovénságtudatot társítsak a magyarom mellé. Nem napi politika, hanem mentális higiénia dolga, hogy nem teszem. Túl messze kerültem szülőföldemtől, a Pohorjétől, túl sok minden szorult a bölcsődal és a szlovén nyelv, szlovén irodalom, szlovén kultúra újrafelfedezése közé, túl töredékes ez az újrafelfedezés ahhoz, hogy nemzeti tudatról beszélhessek, ha a szlovénsághoz való kötődésemről van szó.

És már vissza is kanyarodtam ahhoz, amit jobb kifejezés híján, “jugoszlávság-tudat” témára mindenképpen el kell mondanom. A mai Jugoszlávia területén élő nemzetekhez és nemzetiségekhez való kötődésemhez. Mert kötődöm hozzájuk. Egybefonódnak a hagyományaink, a történelmünk, a kultúránk, a mindennapi gondjaink; ismerkedünk egymás értékeivel, megtanultunk egymás mellett élni békében és megértésben. Gazdag embernek tudhatom magam: kultúrámhoz Držić hozzátartozik, meg Cankar is, Andrić is, meg Koneszki is, Bohuš is, meg Flora is. Úgy vagyok magyar, hogy jugoszláviai (figyelem, nem jugoszláv!) vagyok állampolgárként, -születésemnél és származásomnál – fogva ennek az országnak, a jugoszláv valóságnak vagyok integrális része, ugyanakkor magánemberként, gondolkodó emberként a jugoszláv szellemi életnek is, meg a nemzeti hovatartozásomnál és anyanyelvemnél fogva a magyarországi szellemi életnek is. Sőt! A csehszlovákiai, romániai, az amerikai, angliai, franciaországi vagy ausztráliai szellemi térségnek is, ha úgy tetszik, annyiban, amennyiben egy Fábry Zoltán, egy Sütő András, egy Faludy György, egy Cs. Szabó László, egy Határ Győző, vagy egy Mérai Tibor életműve odaköt!

És – kapaszkodjanak meg, kedves lélekidomár elvtársak, – ettől még nem érzem magam tudathasadásosnak, sem hazaárulónak.”

 

Az a nyitottság, ahogy Szilágyi Károly viszonyul a hajdani Jugoszlávia többi nemzetéhez, teljes mértékben megfelel a megbékélést kereső mozgalmunk gondolkodásának. Ebben a magyarságtudatban, amiről a fenti idézetben szól hozzánk, nincs helye sem a beolvadásnak, sem a megalázkodásnak. A soknemzetiségű együttélés titka szerinte is a tolerancia, de siet hozzá tenni, hogy egyre „hangosabban kívánkozik a tolerancia mellé a kölcsönös jelző. Mert mostanában mintha egyre inkább csak a nemzetiségekre vonatkozna a türelmesség.” Írta mindezt 1990-ben, amikor még kevesen látták, hogy Jugoszlávia végnapjait éli.

Az anyaországiaknak fontos tudatosítani, hogy az a száz év, amióta a nemzet egyharmada az országhatárokon kívül él, nem múlt el nyomtalanul. Nevezhetjük akár szétfejlődésnek is, de tény, a felvidéki magyar nagyon is tudatában van annak, hogy ő felvidéki, ha tetszik szlovákiai magyar. Ugyanez igaz Kárpátaljára, Romániára, régebben Jugoszláviára, ma Szerbiára, Horvátországra és Szlovéniára is. Az anyaországi radikálisok nem veszik figyelembe az identitástudatnak ezt a jellegzetességét, és nem értik, hogy a határon túli magyarok miért nem a határok oda-vissza tologatásától várják sorsuk jobbrafordulását. Aki alaposan elolvassa Szilágyi Károly fenti sorait, talán megérti az író szavát: a történelmi Magyarországért sírdogáló magyarságtudatból nem kérek. Nemcsak Magyarországra, hanem az egységes magyarságra is igaz, hogy előre megy, nem hátra. Sajnos a szlogen ebben az esetben úgy pontos, hogy előre néz, nem hátra. Mert a haladás oly lassú, hogy állásnak tűnik, sok esetben akár hátramenetet is észlelünk. Szilágyi Károly világosan kimondta, hogy mit lát, ha előre néz: „azt tartanám normálisnak, amitől egyesek még mai is kis piros kiütéseket kapnak, hogy ebben a szellemi térségben szabadon, országhatárokra való tekintet nélkül folyjon a szellemi értékek cseréje.

A Nyílt pályán több mint harmadfélszáz oldalon bizonyítja, hogy a szerző „soha nem tétlenkedett”. Írt, olvasott, fordított lankadatlanul. Rajtunk múlik, hogy életműve hasson, s ne merüljön feledésbe.

Surján László