A megbocsátásról Romano Guardini nyomán

Romano Guardini, a huszadik század talán legnagyobb teológusa Az Úr címmel adta közre az evangéliumokra támaszkodó elmélkedéseit. A könyv XIII. fejezete a megbocsátásról szól. Mivel a Kárpát-medencében élő nemzetek közötti megbékélés alapvető feltétele az egymásnak való megbocsátás, érdemes ezt a kérdését az ő vezetésével körbejárni. (A továbbiakban a Guardinitől vett szövegrészeket dőlt betű jelzi.)

Guardini a Miatyánkból indítja a gondolatmenetét: A Miatyánk utolsó előtti kérése így szól: Bocsásd meg a vétkeinket, amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” (Mt 6, 12). Ezt írja Máté. Márk így folytatja a gondolatot: „Mikor pedig imádságra készültök, bocsássatok meg, ha nehezteltek valakire, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa bűneiteket” (Mk 11, 25).

Ebből nyilván adódik a következtetés: Így hát bűneinknek Isten részéről való megbocsátása legszorosabban egybe van kapcsolva azzal a megbocsátással, melyet mi embertársunknak a rajtunk elkövetett bántalomért adunk vagy megtagadunk.

Péter kérdésére válaszolva Jézus nem határolja le a megbocsátás kötelességét néhány esetre. Nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer, azaz akárhányszor meg kell bocsátanunk, és ezt a megbocsátását nem köthetjük semmi feltételhez. A megbocsátás ne valami alkalomszerű, szokatlan legyen, hanem szilárd alkatrésze a létnek, az egyik embernek mindenkor cselekvésre kész lelkülete a másikkal szemben.

Ez persze igen nehéz dolog, csak akkor sikerülhet, ha a visszavágás, a bosszú vágyát ki tudjuk irtani magunkból. Ha tehát azt akarod végrehajtani, amit Krisztus követel, akkor mindenekelőtt magadban kell legyőznöd saját szíved feleletét a szenvedett sérelemre: a haragod, jogaid minden áron való megőrzésének akaratát, és igazán szabaddá kell magad tenned. Lelked mélyéig meg kell bocsátanod, és a másik igazi valójával megegyezned.

Mit kell az embernek magában legyőznie, hogy tényleg meg tudjon bocsátani? Elsősorban azt a lét természetes velejárójaként adódó érzést, hogy ellenséggel van dolga. … A másik, aki nekem kárt tett vagy tőlem valami értékeset elvett, az az én ellenségem. Vele szemben a bizalmatlanság, a félelem, az ellenszenv alapérzései támadnak bennem. Iparkodom vele szemben megvédeni magamat. Ezt legjobban úgy tehetem, hogy ha bennem a veszedelmességének érzelme ébren marad; ha ösztönöm bizalmatlan vele szemben, és én mindig ütésre készen állok … Megbocsátani tehát annyit tesz, hogy lemondok a természetes gyűlöletnek látszólag oly világos és biztonságot nyújtó állásfoglalásáról. Ehhez le kell győznöm a félelmet, és merészen vállalnom a védtelenséget abban a tudatban, hogy a tulajdonképpeni önmagamat az ellenség nem sebezheti meg. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy illúziókban ringassam magam annak a veszedelmes voltát illetően, aki rosszat akar nekem, sőt magától értődően mindent meg kell tennem, ami szükséges, hogy magam megvédjem; ébernek és határozottnak kell lennem. De itt a megbocsátásnak valami mélyebbre ható formájáról van szó, amely a legbelsőbb rejtekből fakadó bátorságot tételezi föl. Ezt a megbocsátást legtöbbször az eredmény is igazolja, mert az igazán megbocsátó erősebb, mint aki fél és gyűlöl.

De nemcsak a bosszúvágy nehezíti a megbocsátást, hanem az igazságérzetünk is. Az igazságosság az a rend, mely nem dolgokat és erőket, hanem személyeket hoz megfelelő viszonyba. Hogy a személy megkapja, amire lényegénél fogva igényt tart; hogy személyek mindazzal, amijük van, megfelelő viszonyban legyenek egymással – ez az igazságosság. … Amit a másik nekem tett, az történjen vele is. Ez a jogtalanságért elégtételt nyújt és a helyes rend helyreáll … A tulajdonképpeni lépést akkor teszi a megbocsátás, midőn lemond arról, hogy a másik egyáltalán büntetést kapjon.

Guardini felteszi a kérdését: miért bocsássunk meg? Mélyebb dologról van szó, mint csak arról, hogy ez Isten elvárása tőlünk. Némelyek azt a választ adják: mert a megbocsátás emberibb. Aki ragaszkodik a jogához, az kiáll az emberi közösségből. Bíróvá teszi magát. Pedig arra kellene gondolnia az embernek, hogy ő is ember az emberek közt és mindnyájunkat közös sors fűz egybe; ezért kell az embernek a szívét kitágítania és szabadon engednie. A megbocsátás mögött azonban lehet gyöngeség, kiszolgáltatottság, tovasiklás oly dolgok fölött, amelyek fölött nem lett volna szabad tovasiklanunk; az igazság és jog elárulása; sőt a bosszú kiszámíthatatlan hirtelensége és a kegyetlenség kitörése. Mások azt mondják, az igazságosság akarása tulajdonképpen szolgaság. Aki megbocsát, az a másik jogsértésétől való függésből szakítja ki magát. … Utalhatnánk továbbá arra az előkelőségre is, amely a megbocsátásban van; a nemesszívű és nagylelkű érzület értékeire, amelyek a megbocsátással támadnak, és még más hasonlókra. Ez mind helyes lenne, de az Újszövetség fölfogását még nem fejezné ki. Krisztus az ő intelmeit nem szociális, nem etikai, és semmiképpen sem e világi motívumokból vezeti le, hanem az emberi megbocsátást az istenivel kapcsolja össze. Isten az első és tulajdonképpeni megbocsátó, az ember pedig Isten gyermeke. Így származik a megbocsátás a mennyei Atyától. Az Ő megbocsátása: kegyelem. Ez pedig nem talál méltó voltot bennünk, hanem alapot ad hozzá. E kegyelmi lét keretén belül azonban lehetséges szívünk kitárása Isten nagylelkűsége számára: és ez abban a készségben mutatkozik meg, hogy felebarátunknak megbocsátjuk az ellenünk elkövetett rosszat.

Nincs sok jele annak, hogy a magyarság megbocsátotta volna a trianoni országcsonkítást. De ha így is lenne, a probléma még nincs megoldva. A megbocsátás fontos elem az üdvösség felé vezető utunkon. De tovább lehet és kell lépni, hiszen a mi megbocsátásunk egyoldalú lépés, és semmit nem mond arról, hogy mi zajlik le a másikban. Máté evangéliumának 18, 15 helye még tovább megy. Így szól: „Ha vétkezik ellened testvéred, menj, fedd meg őt négyszemközt … Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet.” … Ha tehát világossá lett előtted, hogy a másik vétett ellened, akkor ne hagyd tovább élni azt a rosszat, azt a keménységet, ami a szent áramkört megszakította. Menj el hozzá és próbáld őt belátásra bírni, hogy a megbocsátó egyetértés létrejöjjön. Ezzel világossá lesz, hogy a megbocsátás része valaminek, ami tágabb körű, vagyis a szeretetnek. A megbocsátás az a forma, melyet a szeretet akkor vesz föl, ha bántalom éri. Azért kell megbocsátanunk, mert szeretnünk kell. Azért olyan szabad cselekedet a megbocsátás. Önmagából ered: helyesebben az isteni megbocsátás együttes létrejöttéből Teremtő erő. … Ha így cselekszel, akkor rávetted a másikat arra, hogy hibáját belássa; s ha vele a megbocsátás egyetértésére eljutottál, akkor „megnyerted testvéredet;”. Akkor a testvériség újjáéled.

Több mint száz év alatt érdemi előbbre lépés azért nem történt Trianon ügyében, mert az érintett nemzetek nem mentek végig a megbocsátás és a kibékülés párbeszédes útján. Hogy lehet-e ennek az útnak egy szekularizált változata, vagy sem, azt nem tudom. Az azonban világos, hogy a Krisztus követőknek végig kell járniuk ezt az utat, minden érintett nemzet javára. Szép, felemelő feladat a megbékélés keresztény híveinek.

Surján László


Warning: Trying to access array offset on value of type null in /data/6/2/62890044-f2a7-4bd3-99b9-601907f23b82/chartaxxi.eu/web/wp-content/themes/betheme/includes/content-single.php on line 261
chartaxxi.eu