Úgy tűnik, napjaink Európájában Közép-Európa népei együttműködésre vannak ítélve. A kormányok látják ezt, de a társadalom nem készült fel eléggé. Nincs elvesztegetni való időnk!„Mindazt, ami az első világháború után Magyarországgal történt, alig tudta feldolgozni a nemzet emlékezete. Az 1920-ban megkötött trianoni szerződésről, amely a történelmi Magyarország területének nagy részét felosztotta szomszédjai, illetve az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamai között, évtizedeken keresztül alig esett szó a második világháború után, pontosabban az 1947-es párizsi békeszerződés után, amely minden magyarországi reménykedéssel és várakozással ellentétben maradéktalanul helyreállította, illetve kisebb tekintetben Magyarország kárára módosította a trianoni rendelkezéseket. A némaság és az elnémítottság persze nem jelentette és nem jelenthette, hogy a trianoni kényszerek fölött eltekintett volna a történelem. Egy veszedelmes sziklaszirt akkor is hajótöréseket idéz elő, ha a térképek semmiféle jelzést sem adnak róla, sót igy még veszedelmesebb és pusztítóbb, még több áldozata van. Ennek a trianoni hallgatásnak is voltak áldozatai. Nemcsak a magyar nemzeti tudat tartozott közéjük, amely nyilvánvalóan nem maradhatott egészséges úgy, hogy a diagnózisra és a gyógyításra még csak sor sem került, s a nemzet egyik legszörnyűbb sebét az úgynevezett „proletár internacionalizmus” teljesen hitelüket vesztett közhelyeivel próbálták eltakarni; az a seb vérzett és üszkösödött tovább. De a trianoni hallgatás áldozata lett a közép-európai népek megbékélésének és történelmi együttműködésének ügye is, anélkül ugyanis, hogy a trianoni tályogot felnyitották és megtisztították volna, ennek a kiengesztelődésnek és összefogásnak semmi esélye sem Iehetett.”
Pomogáts Béla írta a fentieket még 1996-ban, a Tiszatájban megjelent cikkében. Azóta eltelt húsz év, és sajnálattal állapíthatjuk meg: alig jutottunk előre. A mi megbékélési mozgalmunk még nem átütő erejű folyam, csak reményteljesen csörgedező patak.  Reményt ad, hogy egymástól távol, de számos más ilyen „patak” létezik, és nemcsak a magyarok körében. Akadály viszont az az ismerethiány, amit az elhallgatás évtizedei okoztak. Akadály a tudatlanságból fakadó téveszmék felelőtlensége. Akadály a politika vezérelte történelemhamisítás. Pomogáts szavai viszont megerősítenek abban, hogy a szomszédainkhoz ne elhallgatással próbáljunk közeledni, hanem válasszuk a szókimondás rögösebb, de hatékonyabb útját. Ez akkor lehet sikeres, ha nemcsak mi mondjuk a magunkét, hanem odafigyelünk az ö mondanivalójukra és megpróbálunk az ő fejükkel gondolkodni. Hogy megértsük magunkat és egymást.

Surján László