Újvidék most január elsejétől Európa kulturális fővárosa. Ebből az alkalomból charta-társunk, Szabó Palócz Attila készülő művének – Utazások apósommal – a városról szóló részletével köszöntjük a Kárpát-medence hatodik városát, amelyik elnyerte ezt a rangos megbecsülést.

A római korban Cusom település helyőrsége őrizte a környék békéjét, habár apósom szülővárosában a régészek mintegy háromezer esztendővel ezelőtt élt emberek által hátrahagyott leleteket is feltártak már. A vidék tehát lényegében mindig is alkalmas volt arra, hogy a kolóniák megtelepedjenek. A város főként ipari és mezőgazdasági jellegű északi külterületét ma is Római sáncoknak nevezik, s habár a szó eredeti értelmében vett igazi sáncokat már nemigen láthat arrafelé az utazó – beépültek, beolvadtak a környezetbe, amelyik kegyesen magába olvasztotta ugyan, de egyúttal el is tüntette azokat –, mindig szerettem volna megsejteni a tájban (amit leggyakrabban az autóbusz ablakából kémleltem…) a vonuló légiók hangulatát. Ammianus Marcellinus, a 4. században élt római történetíró beszélte el, hogyan viselt hadat a mai Bácska területén Constantius császár az itt élő szarmaták ellen. Majd pedig, hogy győzelmének dicsőségét az érmék innen nézve messzi tájakon is hírül adják, Antiochiában veretett ezüst argenteusának hátoldalán ábrázolta, amint a Diocletianus császár által kialakított és meghonosított, azonban csak mindössze néhány évtizedig működő tetrarchia, vagyis a fel- és megosztott négyes uralom uralkodói áldozatot mutattak be a diadal ünnepén.

A sáncokat vélhetően a szarmaták legyőzése (és egy részük letelepítése…) után emelték, mintegy az akkoriban itt húzódó limes részeként, illetve ahhoz csatlakozva. A rövidebb sánc a Dunától, a mai Újvidék közelében, a kátyi határon át egészen a Tiszáig húzódott, amit történelmünk egyik, évszázadokkal későbbi igencsak tragikus eseménysorozatának helyszínénél, a mai Csurog településnél ért el.

A képeslapra nyomtatott felvétel közel száz esztendővel ezelőtt, 1912-ben készült, és Újvidék mai sétálóutcáját láthatjuk rajta, végében az ortodox, pravoszláv püspöki palotával. A fotográfián megörökített villamos itt már rég nem jár, a síneket is fölszedték, minden nyomát eltüntették ennek a hangulatos, s mégis praktikus közlekedési eszköznek, amelyik apósom gyermekkorában még menetrend szerint sürgölődött errefele. Az utca jobb szélén működött ebben az időben a város piaca, amelyik azóta már kicsit hátrébb, a püspöki palota jobb széle melletti – a felvételen itt már nem látható – térre költözött át. Mai nevén Halpiacként ismerik…

Elképesztő azonban, hogy ez a belvárosi utca mennyire megőrizte régi hangulatát (más városrészeket, utcákat olykor tucatjaival is elbontottak, ha úgy kívánta a nagy szocreál építkezések érdeke…), hiszen ha ma megkeresnénk azt a pontot, ahonnan ez a felvétel készült, nagyjából ugyanezt a felvételt készíthetnénk el: a falakon, az üzletek bejárata felett ma modern cégéreket láthatunk, a piac helyén pedig – de a szemközti oldalon is – így, a 21. század elején a kiülős vendéglők teraszain ülnek az emberek.

A másik képeslap pedig egy több darabból álló, szakrális témájú sorozatban jelent meg, amelyik Újvidék templomainak belső tereit, oltárait mutatta be: cakkosan körbevágva, mint a régi fotográfiák úgy nagy általánosságban, hiszen lényegét tekintve nem is más, valóban az, s ha nem került volna a hátlapjára a hivatal pecsétje, akár a családi fényképalbumban is szép helye lehetne.

A ferencesek Kapisztrán Szent Jánosról elnevezett templomának főoltárát azért válogattam be most ebbe az összeállításba, mert az épület ma is ott áll az utca végén, amelyben a nagyszülői ház a múlt század harmincas éveiben megépült, és ugyanúgy felesel, viaskodik, acsarkodik a hatalmas mamutépületekkel, irodaházakkal, bevásárlóközpontokkal, lakódzsungelekkel, mint apósom gyermekkori otthona. Ha az ingatlanok számozását tekintjük, alig tizenkét-tizenhárom háznak kell a két épület között állnia, ezt soha nem jutott eszembe megszámolni, de persze gyorsan változik manapság az utca- és városkép, a házszámok sem jelentenek már semmit ebben az őrületben. A család pedig mindig erősen kötődött a ferencesekhez – jóban és rosszban egyaránt –, többen is a rendházukhoz kötődő világi harmadrend tagjai voltak, a partizánok elől bujkáló atyának ők adtak menedéket éjszakára, és függönyből varrtak neki ruhát, egy nagyon kedves nagynéni pedig évtizedeken át őrizgette a mártír rendfőnök, Körösztös Krizosztóm iratait, személyes dokumentumait, amelyek csak néhány évvel ezelőtt kerültek elő.

Ez előtt az oltár előtt, ebben a templomban keresztelte meg apósomat ugyanaz a Kamarás Mihály atya 1943. július 11-én, aki az ferences rendház papjai közül egy évvel később a délszláv partizánok kegyetlenkedéseinek egyetlen túlélője volt. „Keresztelésed napjára” egy gyerekeknek készült imakönyvet ajándékozott a kis „Péterkének”, Blaskó Mária művét, amelyik Györgyfi György rajzaival a budapesti Szent István-társulat gondozásában jelent meg Imádságos képeskönyvem címmel 1935-ben, s amelyik így oktatja a legkisebbeket: „A pap bácsi az oltárnál imádkozik és bocsánatot kér Jézuskától a bűneinkért. Jézuska azért jött a földre mint kisded, hogy megbocsásson nekünk, ha meg akarunk javulni. Nézd a kis Jézust a jászolban és kérj tőle bocsánatot, dicsőítsd őt mint királyt.

Betlehemi kis Jézuska,
Te vagy a Királyom.
Kérlek szépen, bocsáss meg,
Mert bűneimet bánom”

Majd pedig így folytatja: „Mikor mindenki feláll, akkor a pap bácsi felolvassa a Jézuska tanítását. Gondolj a Jézuskára, amikor 12 éves gyermek volt még és máris tanított. Ígérd meg, hogy szót fogadsz neki.

Édes Jézus, megígérem,
Szótfogadok néked.
Megteszem azt, amit mondasz
Mindig, amíg élek.”

Az újvidéki Erzsébet teret ábrázolja a harmadik képeslapunk, amelyet 1915. március 11-én adtak postára, Budapestre, a II. kerületi Margit körút 26-ra címezve, a földszint 5-be, tekintetes ifj. Siposs Károly úrnak. A Zárdakórházból útjára bocsátott üdvözlet – „sokszor csókolva” – feladójának aláírása azonban, felettébb sajnálatos módon, olvashatatlan.

Ez az Erzsébet tér sem Erzsébet tér ma már. A szocializmus éveiben a Lenin téren járt, aki ide tévedt… Rendszeresen hangos zeneszó veri fel a környéket, főleg szombatonként, ugyanis manapság Ifjú párok tereként (Trg Mladenaca) ismert, s egyszerűen csak azért kapta ezt a nevet, mert a felvétel előterében, a jobb szélen még olvasható, Gyógyszertár feliratú épületben kapott helyet – az egyébként nem itt működő – városi önkormányzat anyakönyvi hivatala és házasságkötő díszterme. De akárhogy nevezték, mindig is Újvidék legszebb terei közé tartozott, és a villamosokat, valamint a síneket leszámítva, arculatát nagyjából a mai napig megőrizte. Mostanában autók parkolnak a macskaköves terület közepén, a házasságkötő teremmel szemközti oldalon pedig a város egyik legjobb modern galériája működik.

[Folytatjuk]