I. Mi is Közép-Európa?

Úgy vagyunk ezzel, mint a Szent Ágoston az idővel: ha nem kérdezed, tudom, ha kérdezed, nem tudom. Már a névvel is bajba jutunk: sokan a Köztes-Európa kifejezést használják, ami a Németország és Oroszország közötti kisállami sávot jelenti, nagy birodalmaknak Finnországtól Görögországig tartó ütközőterületét.1A térségre jellemző, hogy külső birodalmi központokból (Bécs, Berlin, Pétervár, Isztambul) irányítják, és erre nemzetállamok létrehozása a válaszuk.”2 Lakói egy olyan kis nemzethez tartoznak, amely az utóbbi évszázadokban a folyamatos nagyhatalmi rivalizálás célpontja volt.

Hagyjuk ki a “kis” szót. Nemzeteket nem jó kategorizálni, a lengyelekre nem is szerencsés ez a jelző. Ha nem a térképen, hanem magunkban keressük Közép- vagy Köztes-Európa helyét, gondolkodjunk koncentrikus körökben. Legbelül mindenki önmaga van. Nagy Szent Teréz várkastélyának legbelső szobájában csak az Istennel találkozhatni. Kifelé ott vannak rendre családtagjaink, rokonaink, barátaink, szomszédaink, településünk, országunk, régiónk, földrészünk lakói3. Azt kell eldöntenünk, hogy a közép-európai tér egyike-e koncentrikus köreinknek, vagy sem. Van-e a közép-európaiságnak helye a személy-család-település-haza-Isten láncban? Kellene-e legyen közép-európai szolidaritás? Mert azokkal, akikkel egy kört alkotunk, szolidárisnak kell lennünk. A szolidaritás felismert egymásrautaltság. Egészséges közösség nem hagyja ki a szolidaritás lépcsőit.

Közép-Európa fogalmát4 – írók tartják életben: egy lengyel Milosz, egy cseh Kundera, egy magyar Mészöly Miklós beszélnek arról, hogy a közép-európai régiónak el kellene indulnia a kölcsönös kiengesztelődés és összefogás felé. Kundera szerint „Közép-Európa nem állam, hanem kultúra és sors.” Van ilyen egység, ilyen sorsközösség másutt is: Benelux országok, Skandinávia vagy a Mediterráneum. De itt van nekünk a Visegrádi gondolat, amely bővíthető lenne.5”

II. Nemzetek

Hangsúlya van annak, hogy nem országokat, hanem nemzeteket említünk. A nemzetállam fogalma feszültséget gerjeszt a más anyanyelvűek körében. Az államok határai ritkán esnek egybe valamely nemzet lakóterével. Walker Connor6 azt találta, hogy 132 országból csak 12 bizonyíthatóan nemzetállam. E 12 kivétel csak erősíti a szabályt.

Az angol szóhasználatban, a national szó országost jelent. Ha országok együtt-létezéséről, azaz államközi kapcsolatokról beszélnénk, akkor politikáról kellene szólnom. Inkább az eredeti nemzetfogalomra gondolok. Ez a szó közös vérségi eredetre utal: a náció a latin születni szóból származik. De aligha ragadhatunk le itt7. Mi magyarok, semmiképp. Az 1849-ben Aradon a magyar szabadságért harcoló kivégzett tizenhárom tábornok német és szláv gyökerű tagjainak vagy a Petrovics néven született Petőfi Sándornak a magyarsága megkérdőjelezhetetlen.

Ha nem a vér, akkor a szó. Nyelvében él a nemzet!

Fontos, de nem tökéletes megoldás. Mi lesz Széchenyivel, Liszttel? Kételkedhetünk magyar voltukban, csak mert nem beszéltek jól, vagy felnőttként tanultak meg magyarul?

Eljutunk így Illyés Gyuláig. Rá vezetjük vissza azt a megközelítést, hogy magyarnak lenni vállalás dolga. Magyar, aki vállalja, megtartja életében, halálában a közös múltat, a hasonló gondot, a közös hazát. Az évezredes keveredés folytán kivétel nélkül minden nép vagy nemzet sokféle fajtadarabkákból van összetéve, írja Illyés8, aki minden fajelméletet elutasít: „Egy-egy népet nem a testi hasonlóság, hanem a közös múlt, a hasonló gond, az egy haza levegője egyesít s választ el egy más múltú és más jelenű néptől”.

Mi teszi hát a nemzetet? Térjünk vissza a nyelv kérdéséhez. Szilágyi N. Sándor,9 rámutatott, hogy mindent, amit a nemzetről tudunk, másoktól tudjuk, azaz a nyelv közvetítésével. Szó szerint nyelvében él a nemzet. Mit értenek hát maguk az emberek a nemzet fogalmán? Kiket sorolnak saját nemzetükhöz? Erről szól Hunyadi György vizsgálódása10: 1973-ban a magyarok 24%-a a Nyugatra távozottakat a nemzet tagjának minősítette. 45% tekintette a nemzet részének a szomszédos országokban élő magyarokat. Az országhatáron belül élő nemzetiségeknek a magyar nemzethez tartozása mellett 72,5% voksolt. Egy számottevő réteg tehát egyszerre tekinti a magyar nemzet részének a magyar állampolgárságú nemzetiségeket és az idegen állampolgárságú magyarokat. 1996 végén a nyugati magyarokat 55%, a szomszédos országokban élőket 68%, a nemzetiségeinket 70% minősítette a nemzet tagjának. Hogy a nemzetiségek az anyanemzet részei, ez a vélemény érdemben nem változott: Ugrásszerűen megnőtt az idegenbe szakadt hazánkfiának magyar voltát vallók, és a szomszéd országokban élő magyarokat magyarnak tekintők aránya.

Van az anyagban még egy megszívelendő adat. 1996-ban a megkérdezettek 39 százaléka úgy gondolta, hogy egy ember több nemzethez is tartozhat. A kettős identitás fel- és elismerése fontos eleme a különböző anyanyelvű állampolgárok együtt-létének.

Tudatosítsuk a nemzet fogalmának kettős jellegét. Akit állampolgársága miatt sorolok Magyarországon a magyar nemzethez, kulturális értelemben lehet például szlovák. A román állampolgárságú székely nyugodtan vallhatja magát magyarnak a szó egyik értelmében, de nem kell lerománozásnak tekinteni, ha az állampolgárságát említik.

A nemzet szónak egyik jelentése ugyanis az állampolgársághoz kapcsolódik. Nyugat-Európában szinte kizárólagosan ezt használják. A másik jelentés a kulturális nemzet: tagjait közös nyelvük, azonos kultúrájuk köti össze. A két jelentés a közbeszédben baj nélkül keveredik. Ám azonnal gond lesz, ha egy másik nemzet fiaival beszélünk, és ők a másik nemzetfogalommal élnek. A probléma nem elméleti. 1990. március 10-én Bukarestbe utazott négy-öt marosvásárhelyi román orvostanhallgató, hogy az ottani diákokat fellármázza: Erdélyt a magyarok Magyarországhoz akarják csatolni. Bizonyítékul a marosvásárhelyi magyarok kiáltványaiból olvastak fel részleteket. Az állt bennük, hogy a romániai magyarság szerves része a magyar nemzetnek. Csakhogy ez románul nem kulturális nemzetet jelent. A hatás félelmetes volt. – Ez kilenc nappal a marosvásárhelyi utcai tömegverekedés előtt történt. A románok 66 százaléka úgy gondolja, hogy a román nemzetet a román állampolgárok alkotják, etnikai eredetükre tekintet nélkül. A kiáltvány pedig a kulturális nemzet fogalmát alkalmazta. Lehet, hogy országaink közötti napi politikai egymásnak feszülések részben fordítási hibák? Az acsarkodó, a nemzetiségi kártyákkal játszadozó politikusok a pecsenyéjüket részben a nyelvi, gondolkodásbeli eltérések tüzén sütögetik?

A nemzet bonyolult fogalom, óvatosan és tisztelettel kell vele bánni, főleg, ha nemzetek közötti érintkezésről, kapcsolatról van szó.

III. Együtt-lét

Mivel a legtöbb országban állampolgárok között különböző anyanyelvű emberek vannak, a kulturális nemzetek együtt-létéről is beszélni kell. Az egymás mellett élés, annyit tesz, hogy kényszeredetten tudomásul vesszük a másik ott-létét, mert nem tudunk a helyzeten változtatni, de kerüljük az érintkezést. Közben meg talán csúnyákat is gondolunk a másikról. A szlovák a szíve mélyén a Dunán át kergetné a magyart, a magyar meg visszacsatolásról ábrándozik. Az ilyen egymásmellettiség nem sok jóval kecsegtet. Mintha egy etnikai puskaporos hordón pipázgatnánk. Az együttélés szoros kapcsolat: megismerés, elismerés, tisztelet, szeretet. Ebben még nem állunk jól.

Az együttműködés hiányát említi Roman Holec szlovák történész a Meghasadt Múlt című tanulmánykötet előszavában11 is. „Ha nem működik a politikusok vagy az értelmiségi, illetve művészi elitek közötti kölcsönös kommunikáció, nem is beszélve az egyszerű emberek közöttiről, miért épp a történészeknek kellene kivételt alkotniuk?” Talán azért, mert az elfogulatlan és tényekre alapuló történelem rá tud mutatni korábbi együttélésünk létezésére és milyenségére.

Közös múlt: mítosz vagy valóság?

Az itt élő népek, – szlávok és magyarok – gyakorlatilag egy időben vették fel a keresztény hitet. A kereszténnyé válás egyben csatlakozás volt a Nyugathoz, s ez akkor őszinte befogadás volt. Amerika felfedezése után viszont a Nyugat figyelme az óceánon túlra irányult, minket pedig véres honvédő háborúkra késztetett a török veszedelem. A nagy európai egészből talán épp ekkor választódtunk le Közép-Európává.12 Közép-európaiságunknak itt a történelmi gyökere13.

Amerika felfedezése után térségünk a perifériára szorult, bár nem lett jelentéktelen, hiszen nagy hatalmak küzdöttek azért, hogy uralkodhassanak rajta. De a „Nyugat” immár nem jegyzett minket külön valóságnak, mindig az éppen rajtunk basáskodó hatalom részének tartott. Eltűntünk a térképről14. Az oroszok, poroszok, osztrákok, délre a törökök lefedték, letakarták Közép-Európát. Az Isten hátamögé kerültünk.

Alávetettség, elfelejtettség, magárahagyottság? Ez volna a közép-európaiság? Így élik ezt meg a magyarok, hát még azok, akik a Magyar Királyság polgáraiként is (sok esetben joggal,) alávetve érezték magukat? A XVIII. de még inkább a XIX. század konfliktusai máig elfedik az együttélés valaha volt jó ízét. A XX. századra elemi erővel tör fel az igény, hogy az együtt-lét formái megszűnjenek. Meg is szűntek. E széttagoltságban kerültünk ismét össze, immár az Európai Unió keretei között.

Ma a helyzet a következő:

A politikusok együtt-nem-működéséről, őszintétlenségéről, meddő próbálkozásokról sokat tudnék mesélni, de nincs értelme. Ez a kapcsolat személy és pártfüggő, azaz nagyon sérülékeny. Pedig van elvégzendő feladat bőven. Bizonyos sérelmeket a politikát kihagyva nem lehet teljesen orvosolni. A politika tudja Közép-Európára irányítani a média figyelmét. Odaátról, a még mindig messzi Nyugatról nézve, még mindig Kelet vagyunk, vasfüggöny mögötti, furcsa világ. Elismerik, hogy szétzúztuk a vasfüggönyt, de ettől még nem kerültünk át a másik oldalára. Ki lehet lépni egy nemlétező függöny mögül?

A művészet világa kínálva kínálja magát egymás jobb megismerésére, ami a megszeretés előfeltétele. Népzenénk egyértelműen hidat ver lélek és lélek között.

Régiónk több, az egyetemes művelődéstörténet által is jegyzett nagy művészt adott a világnak, mint Liszt, Chopin, Dvořák, Smetana, Bartók. A XX. században a közép-európaiak tudományos teljesítménye hívta fel magára – Nobel díjakkal vagy anélkül – a figyelmet, s emellett számos sportsikert is fel tudtunk mutatni. Az odafigyelő nyugat-európai értelmiségtől kaptunk egy elismerő jelzőt: tehetséges. Nem kellene lehorgasztott fővel viselnünk közép-európaiságunkat. Van mire öntudatot építenünk. Közép-európaiságunk érték, amivel élnünk, amit kamatoztatnunk kell.

A gazdaság szereplői látják talán leginkább az összefogás szükségszerűségét. Csák János 2002-ben a közép-európai identitásról szóló konferencián15 a gazdaságról szólva fájlalta, hogy a közép-európai államok között egyre nagyobb a befektetőkért folytatott verseny, vállalati, sőt kormányzati szinten is.

Az EU-csatlakozás után Brigita Schmögnerová volt pénzügyminiszter szerint az együttműködés elengedhetetlenné válik, mert az újak csak együtt tudnak eredményesen fellépni például. Az Európai Parlament költségvetési bizottságának néppárti vezetőjeként és a következő többéves pénzügyi kerettervet előkészítő bizottság tagjaként világosan látom, hogy az Unión belüli érdekérvényesítésre egyikünk sem képes, ha önmagában próbálkozik. Ma már az elmaradottabb térségek fejlesztése nem különösebb érdeke a teherviselő államoknak, érthetően faragnának a támogatásból. Ha összefogunk, talán meg tudjuk védeni érdekeinket, ha egyéni alkukkal próbálkozunk, ki fognak semmizni. Egy csónakban evezünk, nincs más esélyünk, mint a közép-európai összefogás.

Együttműködés a hétköznapokban. Személytől személyig. Jean Monnet gondolata volt, hogy a közös Európában nem országokat, hanem embereket egyesítünk. A cél világos: megtartani nemzeti sajátosságainkat, megőrizni (kissé korlátozott) szuverenitásunkat, de eltüntetni az embertől emberig terjedő gyűlölködést. Megbékélni. Európa nyugati felében ez többé-kevésbé sikerült, most rajtunk a sor.

Ha megszólít egy közép-európai turista, és nem elutasító, hanem segítőkész leszek, már tettem valamit. Jó alkalmak lehetnek az un. testvérvárosi kapcsolatok is. Azután itt a sport területe. Ezt, mint versengést, sokan feszültség forrásnak tartják. A román Marian Cozma veszprémi szereplése és tragikus halála viszont épp azt tudatosította: lehetséges, nemzethez való hovatartozástól függetlenül is, egymást szeretni. Ennek az egymás felé fordulásnak láthatónak kellene lennie a társadalomban.

Együttműködés az egyházak között. Ennek kellene a legerősebbnek lennie, s lenne is, ha a kereszténység nem szorulna ki fokozatosan a társadalomból. A keresztény tanítás adva adja magát, hogy a megbékélés elvi alapja legyen. Nem egyazon Istent imádunk? Nem tudjuk-e, hogy Krisztus épp úgy meghalt egyikünkért, mint másikunkért? Nem kaptuk-e meg mindannyian a fogadott fiúságot, s lettünk ezáltal mind Isten gyermekei, azaz testvérek? Nehézség persze, hogy a klérus több országban a nemzeti önazonosság egyik ápolója, a proletár internacionalizmus idején szinte egyedüli letéteményese. Mégis, „mindössze” radikálisan kereszténnyé kell lenni, s akkor minden hívő a kiengesztelődés jele lesz a világban. Öröm, hogy egyre több vallási közösség törekszik úgy aprópénzre váltani a keresztény tanítást, hogy az a nemzetek közötti kapcsolatokra is kiterjed.16

IV. Akadályok és teendők

A figyelmes hallgató valószínűleg megfogalmazta az előadás elején felett kérdésre a maga feleletét. Számunkra a közép-európai tér egyike koncentrikus köreinknek. A közép-európaiságnak fontos helye van a személy-család-település-haza-Isten láncban. Sajnos ezt a felismerést nehéz átültetni a gyakorlatba. Az akadályokat és a teendőket megpróbálom vázlatosan összefoglalni.

Térségünkben több, – szerencsére részben már oldódó, – konfliktus van. Lengyel-litván feszültségek, horvát-szerb kapcsolatok, magyar-szlovák, román-magyar ellentétek. A gyanakvás különösen Magyarország és szomszédai között árnyékolja be a kapcsolatot. Azokban az államokban, amelyek területet nyertek az I. világháború után szétdarabolt Magyarországtól, azt tételezik fel, hogy a magyarok minden vágya az elvesztett területek visszaszerzése. A jó viszony szerintük csak a felszín. Mivel határmódosításra a mai nemzetközi helyzetben nincs lehetőség, Budapest kényszeredetten megtanult viselkedni. A magyarok viszont úgy látják, a nyertesek igazi célja, hogy megszabaduljanak a magyar kisebbségtől. Lakosságcserével, vagy ha az nem megy, akkor erőszakos beolvasztással, jogfosztással. A múltból is ki akarják törölni a magyar elemet.

A gyanakvásra minkét fél talál okot. Részben az 1920 után és azóta történtek táplálják azt. Minden érintett országban vannak csoportok, amelyek bőségben szállítják a gyúanyagot.

A gyanakvás nem az érintett népek természetéből fakad. A vegyes lakosságú településeken jobban becsülik a másik nemzet tagjait, mint ahol csak hallomásból és a médiából van ismeretük a másikról. Kányádi Sándor erdélyi költő mondta idén nyáron17: “Ha elpusztult a magyar paraszt tehene, akkor azt mondta neki a román szomszédja, hogy hordja tőle a tejet addig, amíg újra tehene nem lesz. Amikor viszont elpusztult a román paraszt lova, akkor azt mondta neki a magyar szomszéd: felszántom a földedet addig, amíg új lóra szert nem teszel. Akkor leszünk Európában igazán otthon, ha így gondolkozunk, ha egymáson segítünk.”

A megbékélést feleslegesnek tartják, akik szerint nem a nemzetek ütköznek, hanem a forrófejűek, és feltűnést kereső békétlenek. Nem megbékélni kell szerintük, hanem a szélsőségek elszigetelése szükséges.

A politika dolga volna, hogy az egymáson segítés természetes szelleme jellemezze az államközi kapcsolatokat. Ám amíg a kisebbségi kérdést többen szavazatszerzésre használják, addig sokat nem remélhetünk.

A kibontakozás tehát alulról kell kiinduljon, az emberek közötti kapcsolatok elmélyítésére kell törekedni.

A megbékélési gondolat erőt meríthet az Egyház tanításából, s az Egyháznak magának is kiemelt feladata a megbékélés előmozdítása.

Az intézmények között sokat tehetnek a tudományos élet szereplői és az önkormányzatok is. A társadalom civil szerveződései, ha kapcsolatokat építenek ki más nemzetek hasonló jellegű szerveződéseivel, sajátos műhelyei lehetnek a megbékélésnek (például nagycsaládosok, cserkészek).

Az államnak bátorítania kell a civil kezdeményezéseket, azok megvalósítását célszerű pályázatok útján anyagilag is segítenie kell. A Visegrádi Alap eszközeit erre a területre kellene irányítani, s jó lenne, ha a kétoldalú államközi szerződésekhez is rendelnének az abban foglaltak gyakorlati megvalósítását elősegítő jelentős költségvetési forrásokat, elsősorban egymás történelmének, kultúrájának, nyelvének megismertetését segítendő.

Ha kialakulnak és megerősödnek a megbékélést szorgalmazó civil csoportosulások, elvárható lesz, hogy ezek fellépnek a saját hazájukban előforduló, békétlenséget szító jelenségek ellen.18

A megbékélésre való vágyat láthatóvá kell tenni a társadalom számára. Ennek kettős gyökere van. Mint kereszténynek és mint hazafinak egyaránt a mások iránti szeretet a célom. A gyakorlatban is érvényesülnie kell annak, amire János apostol hivatkozik első levelében: „Aki ugyanis nem szereti testvérét, akit lát, hogyan szerethetné Istent, akit nem lát? Azokat, akik késztetést éreznek ennek az eszmének a megélésére és megvallására, hívjuk: ismerjék meg a Megbékélési Mozgalmat19, és csatlakozzanak hozzá. A mozgalom él, bár még gyermekcipőben tipeg. Megfogalmaztuk az alapelveket és folyamatosan növekszik a tábor. Az alapító írás neve: Charta XXI. A mozgalom honlapja: chartaxxi.eu. Charta szó régiónk minden nyelvén érthető. XXI, mert XXI. századi megoldást keresünk a nagyrészt korábbi századok okozta problémákra, és eu a kiterjesztés, mert a megoldás európai. Nyújtsuk ki hát kezünk egy baráti kézfogásra, nemzeteink javára és a magunk üdvösségére.

JEGYZETEK

1 http://bencsik.adatbank.transindex.ro/htmlk/eloszo_teljes.doc
2Pándi Lajos: Köztes-Európa 1763—1993. Térképgyűjtemény. Osiris-Századvég, Budapest, 1995.
3 Jásdi István a Szerenád a szőlőben című munkájában (Csopak 2010.) gyönyörű sorokat írt erről. „A zárt falvakban összezáró családok. A szolidaritás kis körei. A szolidaritás a felismert egymásrautaltság. Olyan kötöttségek, kötelezettségek önkéntes vállalása, amelyek alól akár ki is bújhatunk. Az erősebbek, gazdagabbak biztosan. Választhatnák a könnyebb utat, a családdal szemben a távolabbi, elvontabb közösséget, a nemzetet vagy – miért is ne – az emberiséget. Ezek ritkábban kérnek erőfeszítést, kevésbé korlátozzák szabadságunkat. A gyengébbek szabadságának azonban a család, a falu a tere. Ezekben mozognak biztonsággal, ők ezeken túllépve ütköznének falakba. Biztonságot adnak a gyerekeknek, az öregeknek és a fogyatékosoknak. Igaz, nem toleránsak semmivel és senkivel, aki összetartó értékeiket lerombolná. Ezek a közösségek nem hagyják ki a szolidaritás lépcsőit. Az ember úgy szeresse a családját, hogy használjon vele a hazának. A hazáját, hogy az tessék Istennek.”
4 http://www.hhrf.org/kisebbsegkutatas/kk_2000_01/cikk.php?id=194
5 http://epiteszforum.hu/node/17378
6 http://adatbank.transindex.ro/html/cim_pdf652.pdf
7 A továbbiakban a nemzet fogalmát a magyar nemzetről gondolkodva közelítem meg, feltételezve, hogy a végkövetkeztetés más nemzetek példájával dolgozva ugyanaz lesz.
8 http://mek.niif.hu/01200/01228/01228.htm
9 http://adatbank.transindex.ro/vendeg/htmlk/pdf3386.pdf
10 http://www.ofi.hu/tudastar/nemzeti-identitas
11 Meghasadt Múlt. Fejezetek a szlovákok és a magyarok történelméből. Terra Recognita Alapítvány, Budapest, 2008. 11.oldal
12 http://ujszo.com/cimkek/fokuszban-konferencia-a-kozep-europai-identitasrol/2002/11/08/letezik-kozep-europai-identitas
13 http://terkepek.adatbank.transindex.ro/belso.php?nev=3
14 http://terkepek.adatbank.transindex.ro/kepek/netre/39.gif
15 Beszámoló: http://ujszo.com/cimkek/fokuszban-konferencia-a-kozep-europai-identitasrol/2002/11/08/egyuttmukodesre-itelve
16 Tóth Pál írja a Focolare közösség lapjában, az Új Város-ban: a “balsors”, a történelem során elszenvedett vereségek és veszteségek a keresztre feszített és elhagyott Jézusra tekintve nyerik el értelmüket. Az Ő szeretetéből meríthetünk erőt arra, hogy elfogadjuk és tiszteljük a körülöttünk lévő népeket is, kezdeményezzünk feléjük, és velük együtt felépítsük az együttműködés számos projektét. (2011. július.)
17 http://www.vajma.info/cikk/kultura/6584/Muveszetek-Volgye-Kanyadi-Sandor-a-kolteszetrol–muforditasrol–osszefogasrol.html
18 Ahogy Gabriel Andreescu, a román emberjogi aktivista, politológus írta a Charta XXI számára: Létrehozhatunk egészséges politikai közösségeket, amelyek felkészültek a szélsőséges megnyilvánulások azonnali elítélésére; mintegy bizonyítékképpen, hogy szert tettek azokra az antitestekre, melyek megfékezik a rosszat. A szélsőséggel való, minden erőteljes ütközés után a társadalmi tömbnek megerősödve kell kikerülnie. (https://chartaxxi.eu/?p=902)
19 https://chartaxxi.eu/
20 A februárban megindult honlapon öt hónap alatt több mint 2300 aláírás gyűlt össze.