Olofsson Placid atya életvezetési tanácsai minden élethelyzetre alkalmazhatók. Placid atyáról mindenkinek van valamilyen benyomása. Még a bulvár figyelmét is felkelti egy évszázadot megélt ember, aki ráadásul ennek tizedrészét a Gulágon töltötte, s akinek az életét – a köznapi gondolkodás szerint – kerékbe törte a diktatúra. Ehhez képest éles kontraszt: egy mosolygós, jó humorú öregembert látunk, aki erőteljes üzenetet fogalmaz meg, amivel minden hallgatóját lenyűgözi, magával ragadja.

Azt mondják, hogy egy idegen szóval százszor kell találkozni ahhoz, hogy a nyelvtudásod szerves részévé legyen. Egy ilyen állításban a „száz” annyit jelent: sok. Vajon „a négy szabály” megtartásával éljük az életünk? Sajnos nem. Van tehát indok Placid atyáról beszélni. Adomákkal, kedves történetekkel nem tudom színesíteni a róla alkotott képet, de ha tudnám, akkor is inkább a lényegre próbálnék koncentrálni: A négy életszabályra. Amikor személyesen vagy képernyőn át hallgattuk őt, vagy ha írásban találkoztunk híres szabályaival, többnyire csupán érdekességként figyeltünk rájuk. Senki nem számol azzal manapság, hogy a Gulághoz hasonló körülmények közé kerül, hát úgy borzongunk, hallva a túléléshez segítő ötleteit, mintha a Terror Házában nézelődnénk. Pedig ez a négy gondolat nem múzeumi tárgy. Életvezetési tanács, amit Gulág nélkül is lehet, sőt érdemes alkalmazni, ahogy erre ő is buzdított.

Most tehát, engedve a megtisztelő felkérésnek, megkísérlem bemutatni, hogy miként lehet ezeket a szabályokat a mindennapokban alkalmazni. Egy olyan területen próbálkozom ezzel, ami ugyan nem Gulág, de nagyon fájdalmas. A csapás, amit okozott, a nemzet jól kimutatható porladásához vezetett. Trianon problémájáról van szó, amelynek száz év alatti megoldási kísérletei kudarcot vallottak, ahogy azt a Nemzeti Összetartozásról szól törvényünk 2. §-a ki is mondta (2010. évi XLV. tv).

Idézzük fel a négy szabályt Placid atya szavaival: * A szenvedést nem szabad dramatizálni. * Az apró örömöket keresni, kutatni, értékelni kell. * Abba kell hagyni a nyekergést, hogy én ártatlan vagyok (kicsi vagyok, de mint kicsi, megmutatom, hogy különb vagyok a géppisztolyos erőnél!). * Iparkodni kell hinni is az Úr Jézusban, a Megváltó Úr Jézusban, aki mindent, de mindent meg tud változtatni felülről az ő Szentlelke által.

Ismerjük el, Trianon mérhetetlen igazságtalansága kínálva kínálja magát a sérelmi politikára. De mi az eredmény? Sebeink feltárásával és mutogatásával száz év alatt igazándiból senkit sem tudtunk magunk mellé állítani. Akik egy adott helyzetben rábólintottak a területi revízióra, gyorsan el is felejtették azt egy másik történelmi helyzetben. Mindenki ismer olyanokat, akik folyton panaszkodnak. Mint nemzet, ne utáltassuk meg magunkat ezzel a magatartással.

Örömöt keresni Trianonban nem azt jelenti, hogy Trianonnak örüljünk. Dehogy. A Gulágon sem az elítélésnek, a megaláztatásnak örültek az „öröm olimpia” résztvevői. Az azonban butaság, hogy a jót sem halljuk meg, ha nem illik bele abba az előítéletes képbe, amit kialakítottunk magunknak. Példák: František Mikloško a szlovák parlament elnöke bocsánatot kért a II. világháború utáni jogfosztásokért, amikor átvette Budapesten az Esterházy János díjat. Ugyanő megszavazta, hogy a szlovák parlamentben lehessen magyarul beszélni. (Hogy ez bátor tett volt, kiviláglik a Szlovák Nemzeti Párt akkori elnökének szavaiból: „Mikloško, te sátánfajzat, te undorító, ronda alak, mi ezt megbocsátjuk neked, mert szellemi fogyatékosnak tartunk”.) Štefan Hríb szlovák újságíró, főszerkesztő a magyarokkal szemben igazságtalannak tartja Trianont és ártatlanokat szenvedéssel sújtónak, méltatlannak a Beneš dekrétumokat. Ezt nagy nyilvánosság előtt is elmondja, leírja. Tudunk ennek örülni? Inkább elhallgatjuk, elfelejtjük. Romániában több újságíró és történész van, akik hibáztatják saját honfitársaikat a magyarokkal szembeni akcióikért és a történelemhamisításokért. Nálunk, ha hébe-hóba meg is jelenik ebből valami, közfigyelmet csak a minket ért sérelmek keltenek. Tág tere volna a Placid atya féle örömkeresésnek, és ha találunk egyet, akkor nem eldugni kellene a gondolataink aljára, hanem beszélni róla, hirdetni, széleszteni egyre tágabb körökben.

A harmadik szabály rokon az elsővel: nyekergés helyett különbnek lenni. Van ebben veszély is: Trianon után sok szó esett a magyar kultúrfölényről, amiben volt igazság, de túlzott nemzeti gőg is. Ugyanakkor az a nemzedék, amelyik átélte az országcsonkítást, jól vizsgázott. Amikor szembesültek az új határokkal, a józan ész alapján úgy látszott: minket, mint nemzetet halálra ítéltek. Erőforrásaitól megfosztva, anyagi jóvátételre is kötelezve, katonailag kiszolgáltatott helyzetbe hozva nem volt remény az ország működőképességére. Eleink ezt kimondták, majd minden erőt megfeszítve nekikezdtek megcáfolni. Aligha járok messze az igazságtól, ha azt hiszem, hogy azok, akik mellénk álltak és segítettek, nem a veszteségeink miatti sírásunkat hallották meg, hanem erőfeszítéseinket és sikereinket méltányolták. Ma is ez a feladat: elismerésre méltó teljesítményt nyújtani a gazdaságban, kultúrában, tudományban, sportban. Hogy bárhol éljen vagy csak járjon a világban magyar ember, azt tapasztalhassa, hogy más nemzetek fiai elismeréssel néznek rá. Hogy legyen mire szerénynek lennünk. Ahhoz, hogy túl lehessen lépni Trianon árnyékán erős Magyarországra van szükség. Egy ország erőssége pedig polgárai munkájának a minőségétől függ, legyen szó miniszterelnökről vagy alapiskolát végzett fizikai munkásról. Mindenkinek oda kell tennie a magáét.

A negyedik szabályt nézhetjük úgy, mint valami társadalomlélektani felmérés eredményét. A hívő ember, akinek van lelkileg mibe kapaszkodnia, jobban elvisel az élet sanyarúságát. A kívül álló ateista erre mondja, hogy a vallás ópium. Némelyik büszke is magára, hogy ő kábítószer nélkül is kibírja. Érdekes, hogy Placid atya meglehetősen óvatosan fogalmaz. Egyrészt csak annyit mond: „iparkodni kell”. Másrészt még hozzá tette ezt a mondatot: Ez már egy kicsit vallásos szint volt. Nem kicsit, nagyon, vethetném ellene. Aki hisz a Gondviselésben, az elfogadja, hogy bármi történik is vele, például elveszik tőle a hazájának a kétharmadát, annak akkor is van valami fensőbb értelme, ha ezt még nem látjuk át. Ismertem olyan embert, aki ki tudta mondani: Ha valami nem sikerült nekem az életben, később kiderült, hogy úgy volt jobb, nem ahogy én elképzeltem. Trianonról száz év után sem tudjuk ezt kimondani, ne is ezzel foglalkozzunk. Fogadjuk el a feladatot: több országba szétszakítva is maradjunk meg egy nemzet. Érezzük át az egymás iránti felelősséget, és ne adjuk fel, hogy magyarként helyünk van a Kárpát-medencében, s nemcsak azok között a szűk határok között, amelyet kijelölt nekünk a Monarchiát pusztító nagyhatalmi akarat és az utódállamok nemzeti önzése. Aki Istenben bízni tud, az gyermeket vállal és megtalálja a maga feladatát a nemzet szolgálatában. Nem ópium ez, hanem kőkemény, tudatos munka.

Placid atyának sem azonnal lett világos, hogy miért került a Gulágra. Erről ezt mondta: „Amikor elfogtak, teljesen érthetetlen volt számomra, hogy fiatal papi életem miért kezdődik így. … Mit akar velem a jó Isten? A jó Isten pedig nem nagyon iparkodott, hogy megvilágosítson. Bizony, sokat kellett imádkozni…” De megtalálta az értelmét: gyóntatott, titokban misézett, áldoztatott: tartotta a lelket az emberekben, azaz hozzásegítette őket a túléléshez. Ezt Placid atya így fogalmazta meg: „Az Úristennek volt egy gondviselő gondolata, hogy kell oda a foglyok közé egy ilyen magamfajta lelki szakmunkás, hogy tartsa a foglyokban a lelket. Nekem ez volt a feladatom, ez volt a hivatásom, ez volt az Úr Istennek az akarata. Akkor átfordult az egész, úgyhogy nekem sokkal könnyebb volt az az egész 10 esztendő, mint a többieknek, mert én tudtam, hogy miért vagyok ott.” Hogy Trianonnak mi a mélyebb értelme, arról ma még nem kész érdemben elgondolkodni a magyar társadalom. Talán a centenárium közelebb visz a megoldáshoz, bár az sincs kizárva, hogy az indulatok még inkább egymás ellen fordulnak, mint eddig. De mit is mondott Olofsson Placid? „Sokat kellett imádkozni.” Hazáját szerető Istenben hívő embereknek ez is feladata: Kifürkészni Isten akaratát, kiimádkozni, hogy megértsük Trianon mélyebb értelmét.

Placid atya olykor megemlített egy ötödik szabályt is: a hálaadást. Maga is érezte, hogy a Gulág körülményei között erről nem könnyű beszélni. Azt sem mondhatni, hogy Trianonért hálát kellene adni. A hívő ember viszont gyakran érzi, hogy az Isten megsegítette. Olykor tetten éri ezt a segítséget egy-egy ima-meghallgatás során. Máskor csak az apró örömökről van szó, a második szabály érelmében. Ezek, tehát a kis és a nagy ügyek egyaránt alkalmasak, hogy hálát adjunk értük.

Végezetül elvonatkoztatok Trianontól. Milyen szép lenne, ha esténként mindannyian átgondolnánk: Nem panaszkodtam-e feleslegesen a nap folyamán? Örültem-e, ha valami jóval, széppel találkoztam? Tettem-e valamit ma, hogy előrébb menjen a világ? Kértem-e az Úr segítségét?

Éljen tehát Placid atya emléke a köztudatban, s ne legyen holmi üres emlékezés, hanem fakadjon belőle gazdagító élet, sodró hatású erő, ami előre lök mindannyiunkat a nemzeti felemelkedés útján.