Az istenfiúság tényéből – abból, hogy egy közös Atyánk van – az is következik, hogy testvérek vagyunk. Akik az egyenlő elbánást nemcsak a közös Atyával szemben állítják fel követelmény gyanánt, hanem egymással szemben is tartják.

S Istenem, be’ nem úgy van.

Az ős­kain vad lobogású, féltékeny tekintete sokszorozódott szét szinte minden szembe. A száj mosolyog, de harapós fogak bújnak elő. A kéz kézfogásra nyílik, de az ökölbe-rándulás megszoktatott ingere benne vonaglik.

A testvériség megtagadásának, a kaini bélyeg univerzális tényének egyik megdöbbentő megjelenése a háborút befejező, úgynevezett béketárgyalásokon van. Mindenik nemzet, mindenik hadviselő fél a vérveszteségtől végkimerülten vonszolta magát a versailles-i tükörterem asztalaihoz. Kifáradva, a négyesztendős birkózás vad tusájában elerőtlenedve, mint hullák zuhantak le egymással szemben a székekbe. Ernyedt volt kéz és ideg, de a szemekben a kegyetlen testvérgyilkos szándék folytatása lobogott. Első, legfontosabb teendőjük volt, hogy jóvátételi bizottságot szervezzenek, s a legyőzöttekre a teljes kártérítést jelentő jóvátételt ráhúzzák.

A hangoztatott testvériségnek, egyenlőségnek, szabadságnak nyoma sem volt. Külön-külön verték agyon ezeket a jelszavakat azok, akik ennek az emlegetéséből éltek. Frakkos, hófehér ingmelles, borotvált arcú vagy rőt szakállú bölcsek. Fiatalok és öregek. A népfenség nevében s megbízásából azzal ültek össze, hogy kíméletlen paragrafusokkal a gyengébbek még megmaradt vérét évtizedekre előre elvegyék, a maguk legyengült életét halálra ítélt milliók elfogyó erejével etessék.

Valamikor a nemzetközi szokás az volt, hogy a szövetségeket s a békeszerződéseket is a Szentháromság egy Isten nevében, vagy később, amikor a törököket is az európai hatalmak közé felvették, a mindenható egy Isten nevében kötötték, azzal vezették be. Nem voltak lágy, érzelmes megállapodások azok sem, de volt bennük megértés, volt valamelyes testvéri kímélet, ha másért nem, az Isten nevére való tekintettel. A mostani békeszerződéseket az emberiség nevében kötötték és kötik. A mostani államfelfogás urat, Istent nem ismer el maga fölött, de úgy látszik testvért sem magával szemben. Azóta aztán konferenciáznak, tanácskoznak, egyeztetik az ellentéteket, leszerelnek, békeszándékokat hirdetnek. Olyanak ezek a békeszándék-nyilatkozatok, mint a mindennapos háborús jelentések. Senki sem hiszi. A hazugság szemérmetlen szokása olyan általános lett, az igazság palástolása olyan művészi mesterséggé fajult, hogy mindenki önkéntelenül a mosolygás mögött is, a jámbor arc alatt is a Kain-arcot keresi.

S ott van. A sötét vigyorgása átüt a konferenciák, egyezkedések, egyeztetések, nyilatkozatok, leszerelések áradó leplén. Nem leszerelnek, hanem emelik a hadügyi költségvetéseket, fegyvereket gyártanak, gázokkal kísérleteznek. Csak a múltkor adták felháborodással közzé az újságok, hogy egy német kémiai gyár 2000 nyúlon próbálta ki a legújabb hadigáz gyilkos hatását.

Hát így tesznek. Titkos és nyílt szövetkezések vannak és a hatalmak már készülnek, rajzolják a háborús front vonalait, szép szavakat duruzsolnak a másik fülébe és szebbeket a rémült szemű nyilvánosságnak, hogy adott pillanatban habozás nélkül, lelkiismeret-furdalás nélkül, éppen úgy, mint most a nyulakra, a fegyverek gyilkos tüzét, a gázok halálos mérgét s ezer újabb kínt és gyötrelmet eresszenek rá az emberre, a természet szerinti testvérre.

1930-ban Kölnben a kutyabarátok egyesülete a gazdátlan kutyák és macskák részére drága pénzen egy helyiséget rendezett be személyzettel, mosdókagylóval, fürdővel. S Németországban ugyanakkor százezrek vannak hajlék nélkül és a munkanélküliek száma ötmillión felül jár. Ugyancsak Németországban egy egyesület alakult azzal a célkitűzéssel, hogy a háborúban elpusztult lovaknak emlékművet állítson. Az embernek megáll az esze. Kiáltó nyomor van. Emberek hullnak el az irtózatos szegénységben. Sápadt, kiéhezett arcok, lázas szemek, rongyos, alig befedett emberi alakok, emberi méltóságukban megcsúfolt, emberségükből kivetkőztetett testvéreink száma nő, s ilyen ma az utcán szinte minden második, hogy akkor állatokra van pénzük, gondjuk, szívük és nincs törvény, nincs, aki a szavát felemelje. Itt valami baj van. A politikai pártok egymást megennék. S jó minden eszköz, minden közönséges, még erkölcstelen fogás is, a másik gyöngítésére. Mindenütt ellentét, ellenségeskedés. Folyó vagy készülő élethalálharc. A társadalom teste vonaglik. S az emberek görcsös keze egymás nyakát keresi. Itt valami nincs rendben. Itt valami hiányzik azokból a szép szavú törvényekből. Valami nagyot, valami kiegyenlítő nagy tényezőt kifelejtettek az emberi társadalom életéből azok, akik annak a rendezését vállalták.

Az újságok tele vannak az emberi nyomor híreivel. A lelki és testi nyomor egész skáláját hozzák: verekedéseket, öngyilkosságot, halált, családok, vidékek szegénységét, szerencsétlenségeket, embertelenséget és bestiális bűnöket. Mindent.

Aki pedig szólni tud, vagy azt hiszi: joga van szólni, felcsapott népmentőnek. A régi jelszavak újra süvítenek. Testvériséget, egyenlőséget, felszabadulást, az elnyomott tömegek megváltását bugyborékolják, maguk és mások elé az emberek. Az apostolok száma számtalan. A minisztertől kezdve a trafikos kisasszonyig mindenkinek megvan erre vonatkozólag az erkölcsi programja és mondókája.

De mintha valami – éspedig valami nagyon lényeges – innen is hiányozna. De mintha az újságok híradása csak érzéketlen regisztrálás volna. Mintha ez is az önzésre beállított embernek egy újabb üzlete, cseréje, csere-előnye akarna lenni. Galád üzlet szent dolgokkal, vagy szent érdekekkel meggondolatlanságból vagy galád haszonért.

Így az emberiséget nem fogják megmenteni. Paragrafusokban nincs hiány. A társadalmi berendezkedések, rendszerek nem jelentenek önmagukban semmit, ha hiányzik a hallott szavaknak életet adó lélek.

Valami hiányzik!

Egy híres matematikus mondta, hogy a matematikát csak akkor szerette meg igazán, amikor szinte megszemélyesítette, személynek nézte. Ez, ami hiányzik. Amit szeretünk igazán. Hozzákötjük a lelkünket, még ha halott tárgy is az, ami különösen tetszik, amihez ragaszkodunk, azt dédelgetjük, gondozzuk, személyként, élőlényként kezeljük. És ez kell. Nem elég a szép szó. Nem elég az emberbaráti szeretet hangoztatása. Azok fogalmak – még ha olyan zengők is -, üres fogalmak maradnak és a rideg önzést a szívről nem tudják leszedni. Hanem meglátni azt, hogy ezek a fogalmak személyekre vonatkoznak, akik körülöttem, mellettem élnek. Azok az én testvéreim.

A legtragikusabb az egészben az, hogy mindig messze gondolunk. Mindig a távoli tömegek jutnak eszünkbe. A nyomortanyák, a kórházak, s a többi szenvedés. De észrevettem-e a társamat, a szomszédomat, azt, akivel élek, s akihez a sors odakötött? Testvér vagyok-e vele szemben vagy pedig önző, rideg, közömbös valaki? Tudom-e, hogy adni mindig több mint elfogadni?

Oh, ha megtanulnánk észrevenni a környezetünkben lévőkben a testvért. Hogy annak is van bánata, vannak kétségei, van nehézsége, testi-lelki fájdalma. Kell neki is a jó szó. Ez az, ami hiányzik nemzetközi, társadalmi, egyéni életből. A genfi népszövetség termeiben soha nem ejtették ki az Isten nevét, s a népek gyilkos lázban készülődnek egymás ellen. A társadalom törvényeit Isten nélkül, az Isten ellenére hozta, és a társadalmi osztályok halálos gyűlölettel állnak egymással szemben, s egymás számára tőrt, bombát, gázt tartanak a kezükben.

Az Isten kiesett az emberek lelkéből, s ha háború van, hát ölnek, az ember számára nincs szánalom, és ha mentik, még azt sem önzetlenül teszik.

És az emberek közötti viszony vajon milyen? Talán legjellemzőbb erre az, hogy ma az őszinte embert egyszerűen megmosolyogják. Aki magát adja, értsd: őszinte, becsületes és nyílt, s nem dolgozik hátsó gondolatokkal, az naiv. A dolgokat, a velem szemben álló embert és gondolatait meg kell kerülni. Az emberek ezzel a szándékkal kötnek barátságot, fognak kezet és mosolyognak egymásra. Első átvillanó gondolatuk, hogy ez a találkozás jelent-e hasznot.

A megoldás: felfedezem az Istent. Nem kint a nagyvilágban, hanem bent, elsősorban a saját lelkemben. S figyelek a szavára, figyelmeztetéseire, a felkeltett jó indulatokra. S ha látó szemeim vannak, akkor meglátom embertársam szemében is ugyanazt az Istent. A közös Atya révén igaz testvérnek tekintem a testvért. Figyelmes, megértő, segítésre kész, jó vagyok iránta, hogy becsületes nyíltsággal, a tartalomnak megfelelően mondhassam el a Miatyánk első mondatát. Nemcsak mondom, hanem élem is, s ezer jóakaratú testvéremmel azon fáradozom, hogy ezt foglalkozásomon, hivatásomon keresztül valósággá tegyem, realizáljam a nyers önzés feladásáig. Ez az emberiség testvéri szolidaritásához vezető igaz út, a Mi Atyánk, az út, az igazság és az élet.

Márton Áronnak a Miatyánkkal kapcsolatos beszédei 1933-ban hangozhattak el, s 2014-ben jelentek meg könyv alakban. Ennek az elektronikus kiadásából merítem a testvériségre vonatkozó gondolatokat. Hatalmas erejű, sodró beszédről van szó, a teljes anyag elolvasására buzdítok mindenkit. Ez vagy a nyomtatott változatban, vagy az Arcanum adattárban lelhető fel, ami sajnos nem ingyenes. Ez az ismertetés voltaképp csak kedvcsináló. A szöveget jelentősen rövidítettem, a lényeget nem változtattam. Lassan évszázados gondolatok, s a probléma sajnos kicsit sem változott. [S. L.]