A Charta XXI vendég volt a pozsonyi Quo Vadis Központban. 

Már tíz éve annak, hogy elkezdtünk komolyabban tanakodni Surján László „alapító atyai” elgondolásának létrehozásán: a Kárpát-medencei nemzetek megbékélését segítő szervezet egyesületi formáján. Nevét, kiáltványát, tartalmi koncepcióit közösen csiszolgattuk össze; hogy értvén egymást, azt ez a tíz éves együttműködés is bizonyítja, de nem tagadom: olykor gyorsítottam volna a munkán; nem látván az erdőtől az egyes fák ellenállását. Muszáj bizony innen s ezzel kezdenem, utunk egyik közbülső állomásának összefoglalásáról szólván csupán, mert már s még itt is szinte minden akadály fölmerült, mondhatni, elénk tornyosult, s ez egyfelől hatalmas optimizmusra, másfelől borongós szomorkodásra ad(hat) okot. Ellentmondást éreznek? No, hadd oldjam föl, mihamar.

Kiáltványunk, bizony, nagyra látott. Charta XXI, írtam fölé, s még mostanában is magyarázni kell olykor: én, mi, ebben láttam a legpontosabb definiálását célunknak. Ha úgy tetszik: az emberiség, s ha úgy tetszik, a Kárpát-medencei népesség legfontosabb elérendő céljának a huszonegyedik században. További erősödése, gyarapodása, vagy éppen gyengülése, fogyása alapvetése, chartája annak elfogadása: egyedül együtt jobb. Közösséget kell építenünk az itt élő nemzetekből, egy összefogásra, együttműködésre kész közösséget, a szinte egyetlen közös cél, a megmaradás feltételeinek megteremtéséhez. (S hogy a jelmondaton fanyar módon fordítsak egyet: lassan az az idő is eljön, amikor rádöbbenünk, hogy együtt egyedül jobb; csak így fordulhatunk szembe az itt élő s itt összekovácsolódó nemzetekkel vállt vállnak vetve – együtt s egyedül – a legkülönfélébb külső erők támadásaival megküzdve…)

Célunk útja, módja, eszköze, alkalmazható lehetősége a párbeszéd gyakorisága s az alkalmak gyakorítása. A tíz év erre sok lehetőséget adott, számos kiadvány, konferencia, találkozók sokasága talált értő olvasóra, hallgatóságra; kiáltványunk már közel nyolcezer aláíróra talált; mi tudjuk ebből is, hogy növekszik követőink tábora, s ők is figyelemmel kísérhetik a címükre rendszeresen érkező hírleveleinkből velük közös munkánk eredményeit. Így most kicsit nekik is szól ez a beszámoló, de szól – természetesen – bárkinek, aki rátalál honlapunkra az internet kínálatában. Nem vagyunk tehát magányos fa immár – de látja-e vajon mindenki az erdőt; annak zegzugait?

Nos, miért is beszéltem fentebb szomorkás optimizmusról, avagy derűlátó borongásról? Mindenekelőtt eleve az szúrt szemet: hová, milyen találkozóra is tart velünk az autó? Persze, Pozsonyba, a Quo Vadis Központba, ahol a Pozsonyi Magyar Intézet és a Revue Impulz folyóirat invitálta baráti diskurzusra dr. Vladimir Palko-t a Szlovák Köztársaság korábbi belügyminiszterét és Surján Lászlót, Magyarország egykori egészségügyi miniszterét, volt EU-képviselőt, az EU egykori alelnökét, s persze nem utolsósorban a Charta XXI Megbékélési Mozgalom vezetőjét. Rangos fórum tehát, mindenképp, talán ezért szúrt szemet nekem a találkozó beharangozó címe: Keresztényibb ország-e Magyarország, mint Szlovákia? Persze, akár egykori közönségszervezőként, akár újságíróként érteni vélem a figyelemkeltő címek fontosságát, ugyanakkor bennem kissé furcsa érzéseket kelt a „klikkvadász” szemlélet akkor, amikor a megadott téma az „emberhalászi” tevékenység. Ezért maradtam szomorkásabb is a beszélgetést irányító Jaroslav Daniška bevezető szavai alatt, aki első kérdéseit s részben a címadás okát is olyasféle helyzetértékelésből indította: bár minden bizonnyal a térség legerősebben szekularizált országa Magyarország, ám a demográfiai adatok, vagy a házasságkötések száma nem azt sejteti-e, hogy a kép mögött a magyar miniszterelnök fellépése, a kereszténységet központi üzenetté tévő megszólalásai, annak is egyfajta retorikai fordulatai állnak? Erős kezdés, ügyes, bólintott erre bennem az izgalmas, nyílt vitákra mindig felfigyelő énem, de hogy lesz-lehet ebből a Charta XXI legfontosabb üzeneteinek vizére evezni? Vitázott ekképp borongósabb alteregóm. Nos, lehetett. És nem lehetett. Hiszen, két kereszténydemokrata politikusról lévén szó, abban nyilvánvalóan egyetértettek: a szlovák fél kiemelte, hogy a kereszténység egyik alapelve a felebaráti szeretet; s hogy ezt ki miként gyakorolta életében, akár hitvallásáról, akár embertársaival való együttéléséről van szó, afölött Isten előtt kell s lehet mérleget vonnunk; előtte már nem magyarázkodhatunk, nem kereshetünk mentségeket gáncsoskodásainkra. Surján László csakúgy e mederben fogalmazta téziseit, de mintegy a beszélgetést meghatározva utalt néhány lényeges szempontra. Oldottabban kezdte, három szempontot figyelembe véve a konkrét kérdés kapcsán. Hogyan lehetne meghatározni – feltéve, de nem megengedve – azt, hogy melyik ország tükröz keresztényibb vonásokat? Nézzük, hol zsúfoltabbak a templomok? Itt a mérleg a szlovák nép felé billen, ismerte el. Vannak vallásszociológiai felmérések, ezeket fenntartásokkal fogadja, nem is hozott magával ilyen adatot; Isten nem statisztikai adatok alapján fog mérleget vonni, utalt erre, némileg más megfogalmazásban. A harmadik szempont azonban több, mint figyelemre méltó: „Sok felmérés mutatja, hogy Amerikában vagy Nyugat Európában a magukat katolikusnak tartó embereknek igen nagy része, a fele, vagy talán hetven százaléka, az alapvető keresztény igazságokban – úgy mint föltámadás, vagy mint Krisztus jelenléte az Oltáriszentségben – egyszerűen nem hisz”.

A továbbiakban a két politikus egyaránt hitet tett Orbán Viktor mellett is; Surján László hangsúlyozta, nagy baj lenne, ha a kereszténység értékeinek kiemelése pusztán retorikai elemként jelenne meg a beszédeiben; ennek már középtávon sincs komoly politikai értéke, nyomatékosította. Hozzátéve, hogy a magyar miniszterelnök kezdetben mindig a keresztény kultúráról szólt, annak embert s lelket egymáshoz kötő erejéről, s nem egyfajta felekezeti helytállásra szűkítvén azt. Mostanában azonban az a kérdés is felmerül, hogy amiként régiónkban tőkés piacgazdaságot kezdtünk építeni tőke nélkül, most keresztény szabadságra törekszünk, de lehet-e ezt elérni keresztények nélkül? Vladimir Palko ezzel egyetértve kiemelte, hogy a migrációs politikában Orbán útja a követendő; ő például ezért – ha ott ült volna – elutasítja a Sargentini-jelentést. Így s ebben a hangnemben folytatódott a dialógus, sorra kerültek persze a két nemzet közötti feszültségek is, a történelmi szempontból megoldatlan s mindmáig enyhíthetetlennek tűnő helyzetek; így a trianoni döntésből fakadó s a múltban s jelenben bármikor kijátszásra kerülő társadalmi s politikai „ütőkártyák”. A dialógus vezérfonala e témák során tovább erősödött; Palko úr arra figyelmeztetett, hogy ne féljünk a szívet érintő gesztusokat tenni, meg kell bocsátanunk, és tudnunk kell bocsánatot kérni a saját vétkeinkért. Példaként említette František Mikloško gesztusát, aki a magyar parlamentben kért bocsánatot nemzete nevében a magyarokat ért második világháború utáni megtorlások miatt. Surján László ehhez hozzátéve Teréz anyát idézte, akinek a családokról szóló mondata a nemzetekre is érvényes: ha együtt imádkoztok, együtt is maradtok.

Remek dialógusok, nehezebbnek tűnő kérdésekre is higgadt, egyetértést kiváltó feleletek, fogékony közönség – minden együtt állt, minden összejött tehát ahhoz, hogy lelkesen számoljak be az olvasónak egy remek hangulatú barátságokat erősítő és új barátságokat szövő találkozóról. Erre a legegyszerűbb tanúság az a szinte sorban állás a Charta XXI Kiáltványának példányaiért, és az azt követő új aláírások száma.

Mire fel tehát a borongós mondatok olykorisága írásom első harmadában?  Nos, újólag aláhúzom: tíz esztendeje jövünk-megyünk, hirdetvén a megbékélés szükségszerűségét, s most, amikor ennek szükségszerűsége föltétlenné s elmaradhatatlanná vált térségünkben – legyünk határozottabbak. Mert hosszú, nagyon hosszú az út – azt, amit (hadd utaljak vissza még Palko úr és Surján úr egymással ebben is egyetértő szavaira) hat-hétszáz év békés együttélés után először a magyarok, majd utóbb a testvérnépek rontottak el, nem lehet egyik percről a másikra, s főleg nem fölsőbb politikai akarat nyomán helyrehozni. De egyfajta akaratnak onnan kell kiindulnia, hogy találkozzon a civil társadalmakból érkező hasonló, közös szándékkal – a felebaráti szeretet minden viszálynál erősebb kézfogásával. Hosszú út áll előttünk. Szinte beláthatatlan. A Kárpát-medence népei nélkül nincs európai kontinens, nincs Európai Unió. De immár a térség országait is államalkotó nemzetek alkotják; nekik, a Medence nemzeteinek kell összefogniuk az egységes Európáért. S ez az egység mi más lehetne, mint a kereszténység kétezer esztendős bizonyságtétele? Ez, és csak ez a közös nevező, a legkisebb közös többszörös – amely, persze, a legmagasabb értékrendnek felel meg. Összetartozást ember és ember, nemzet és nemzet, ország és ország között ez teremthet és ez szilárdíthat meg. S ez az egység egy szilárd, egységes, a nemzeti arculatokra s ha kell az újraevangelizálásra támaszkodó összefogás nélkül nem fog megvalósulni – az a megbékélés tehát, amelyet e találkozón is oly sikeresen hirdettek a résztvevők, nem azt célozza, hogy a múlt sebeit be kell gyógyítani, hanem azt: be kell vallani, okait meg kell érteni, és soha többé nem szabad azokat elkövetni.

Rendezzük végre közös dolgainkat, vallom a költővel; ne csupán bármily hasznos rendezvényeink legyenek közösek.