Mint annyi mindenről, a magyarországi örményekről is keveset tud a hazai közvélemény. Létüknek és öntudatuknak fontos tanítása van számunkra, a Megbékélés Szabadegyetemén azért foglalkoztunk velük.

Nyelvében él a nemzet, tudatosította a reformkor, de így is csak későn, 1844-ben érte el, hogy a magyar hivatalos nyelv lett az országban. A nyelv fontosságát a nemzettudat kialakulásában és megtartásában nem lehet tagadni. Az örmény példa azonban arra mutat rá, amit a közmondás így fogalmaz: a kivétel erősíti a szabályt. Az erdélyi örmények már régen elveszítették nyelvüket, sőt az a változat, amit ők használtak, mára már teljesen kihalt. Nem veszítették viszont el az öntudatukat, sőt, a vegyes házasságok után is, akik csak negyed vagy nyolcadrészben származnak örmény felmenőktől, büszkén vallják magukat örménynek. Ahhoz az országhoz tartoznak, amelyben Rómánál korábban lett hivatalos vallás a kereszténység. A hosszú történelem sok szenvedést zúdított rájuk, talán ezért is fontos számukra a meglévő gyökerek ápolása, az örménység megtartása. Nekünk meg meg kell tanulnunk, hogy a magyar nyelvét elvesztett magyar gyökerű ember is lehet nemzettestvérünk. Rajtuk múlik persze, de rajtunk is, hogy kinyújtjuk-e feléjük a kezünk.

Hogy ez nem mesterséges probléma, erről tudósított Rakovszky István chartatársunk levele, ahogy ismertettem gondolatait az örmény esténk bevezetőjében.

A jól felépített estét Kabdebó Lóránt professzor úr szervezte meg és moderálta. Issekutz Sarolat az erdélyi, magyarországi örmények sorsával ismertetett meg bennünket. Tarján Tamás professzor úr pedig kegyetlen őszinteséggel beszélt családjáról és a maga, – nem erdélyi – örménységéről.