Mocsáry Lajos (1826 – 1916) a XIX. század második felében  a magyarság és a nemzetiségek megbékülésének szimbóluma volt. 1860-ban vázolt programja a békés egymás mellett élés, illetve a nemzetiségeket egyenrangú társnemzetként kezelő gyakorlat jegyében fogant.
1886. február 8-án Mocsáry Lajos élete egyik legnagyobb szónoklatában felelősségre vonta a magyar kormányt és az ellenzéket is az országban elburjánzott „kultúrsovinizmusért”.

Szerinte a magyarosítás egyetlen jogos célpontja maga a magyar nemzet, amely igencsak rászorul erre. A nemzetiségek (amúgy is reménytelen) elmagyarosítása helyett, a magukat magyarnak vallók magyarságát kell elmélyíteni, és a minőséget a mennyiség elé helyezni. Szerinte a magyar nyelv hegemóniája egyedül az országgyűlés tanácskozási nyelveként nyilvánulhatott volna meg. A megyékben, járásokban, községekben mindenki szabadon használhatta volna anyanyelvét, és hivatalos ügyeit is jogában állt volna azon intézni. Rámutatott, hogy a vegyes lakosságú területeken mindenki megérti a másikat, és a tisztviselőktől megkívánt műveltségi szinten már az aktív nyelvtudás is elvárható. Az oktatásban egyenrangúak lennének a nemzetiségi nyelvek, minden iskolában oktatnák a magyart, míg a magyarok a hozzájuk legközelebb eső kisebbség nyelvét tanulnák.
A nemzetiségek körében nem létezik olyan hangulat, – vallja Mocsáry – mely komoly akadálya lehetne az egymás megértésének és a kibékülésnek. „Hála Istennek csakugyan úgy áll a dolog, hogy a magyar s a többi népek közt valódi fajgyűlöletet nem tapasztalunk, …talán még nagyon könnyen is barátkoznak.”
A „Néhány szó a nemzetiségi kérdésről” című munkájában írta: „Fel kell hagyni azon insultálással, hogy magyar és hazafi egy értelmű, tehát hazaáruló mind az, aki nem magyar.”
„Az én álláspontom a legalitás, t. i. az 1868-iki nemzetiségi törvény. Ez a törvény a nemzetiségi ügynek egyik legnevezetesebb mozzanatát, t. i. a 60-as években létrejött jó hangulatot s kibékülést képviseli.”
Figyelemre méltó, ahogy a nemzetiségek és az akkori szomszéd államok kapcsolatát látja:
„Az a tény, hogy hazánkban nagy számmal léteznek oly emberek, kik fajrokonai… szomszéd független államokat alkotó nemzetek, bizonyos kapcsot képez köztünk és ezen nemzetek közt, mely kapocs nem maradhat hatás nélkül egymáshoz való nemzetközi viszonyunkra… Hozzájárul ehhez, hogy… közös ellenségünk van egy nagy hatalmasságban, mely a hódítás politikáját követi; teljesen világos ez a románokat illetőleg, kiknek ép úgy, mint nekünk létkérdés az Oroszország ellen való védekezés”. A szláv népek jövőjét, akár a magyarokét a német terjeszkedéstől is félti. Tudja, hogy „a szóban levő szomszéd államokhoz való jó viszonyok fenntartására szükséges az, hogy idebent jó viszonyban legyünk a nemzetiségekkel… Tehát ugyanaz az eszköz, mely a belbékét a honpolgárok közt biztosítja, egyszersmind megszerzi a jó nemzetközi viszonyokat is…
…az a szövetség, melyről én szólok, már meg van keresztelve „Dunai confoederatio” néven, de komolyan az elméket alig foglalkoztatja. Nem … szövetségi állam, de szövetkező államok formájában nagyon is méltó volna vele foglalkozni…”
Mocsáryra elképzelései – a Trianon utáni alapvető változások figyelembevételével – ma is időszerűek. Akkor nem hallgattak rá kortársai. Bár régiónk országai felismernék, hogy az Európai Unióban adott az államok hálózata, de ezek valós együttműködése csak akkor működőképes, ha az érintettek megvalósítjuk az eltérő nemzetiségű állampolgárok közötti békét, ami garantálja a jószomszédsági kapcsolatokat is.