A szlovákiai szellemi életben kevéssé tájékozott ember megütközik, amikor Szalaynak A propaganda diadala című könyvét[1] kézbe veszi. Miért Ladislav? Látszólag jogos kérdés. Fordította Izsák-Boda Bianka. Miért kell Szalay László könyvét magyarra fordítani?

Mindkét kérdésre egy a válasz. Ladislav Szalay szlovák volt. Szlovák volt, mert annak vallotta magát, ugyan magyar apától és szlovák anyától származott, ha jól bogarásztam ki a csekély rendelkezésre álló információból. A vegyes házasságokat sokan elítélik, illetve magyar szempontból veszteségnek tartják. Okkal teszik, hiszen a porladás egyik formájáról van szó. A tavaly épp neve napján 96 éves korában meghalt szerzőt hiába Laci bácsizták a könyvbemutatón, ettől nem lett magyar. Lehetett volna. Szlováksága nekünk veszteség, de el kell fogadnunk: ki-ki magának választ identitást.

Szalay könyve 2018-ban jelent meg először szlovákul. Egy hosszú élet tapasztalata hitelesíti. Visszatekintve 1929 – születése éve – irdatlan messzeségben van. Szerzőnk ugyan a szlovákok mellett tette le a garast, fiát mégis magyar óvodába járatta. Jelzés lehet ez ősei felé, de ez a magyar óvoda nem tette az ifjú Szalayt magyarrá. Maga mondta, magyar szókincse egy ötéves gyermekének felel meg. Mégis ez a magyar óvodai nevelés semmikép nem a gyűlölet magvetése.

Szalay könyve a politikai propaganda durva csúsztatásait, s ne udvariaskodjunk, hazugságait leplezi le. A hazugság szót ő maga használta, nem sértésnek, hanem ténymegállapításnak szánva.

A propaganda diadala magyar kiadása számunkra is fontos, a mondanivalója elsősorban a szlovákoknak szól. Sajnos a korábbi szlovák kiadás nem vert fel akkora por, mint amit megérdemelt volna. Nem indult meg a közgondolkodás átalakulása. A magyar kiadás ismeretében Szalay gondolatait a szlovák-magyar diskurzus témájává kell tenni.

A szlovák-magyar közeledésnek ugyanis hatalmas sziklák állják útját. Ezek közül talán a legnagyobb akadály a történelemhamisítás. Mi magyarok nagyot hibázunk, amikor nem ismerjük fel és el azokat az értékeket, amelyekkel egy évezreden át szlovák társaink gazdagították a Magyar Királyság kultúráját. A szlovákok pedig a nemzeti öntudat ébresztése és erősítése céljából erőteljes propagandát fejtettek ki, nem rettenve el a tények elferdítésétől illetve hamis színben való feltüntetésétől. Szalay szerint eljött az igazság órája. S szlovákoknak szembe kell nézniük a maguk hibáival, ahogy ez a magyaroknak is kötelessége. Csak így felelünk meg a megbocsátunk és bocsánatot kérünk szellemének.

Nem célom, hogy a könyvet in extenso ismertessem, s bőséges idézetekkel kápráztassam el az olvasót, hogy úgy érezze, el sem kell olvasnia az egész művet. Sőt épp azt szeretném, ha elolvasná.

Most csak egy kis részlettel foglalkozom. Szalay az előszóban tömören ismerteti azt a szlovák történelemnek azt a lényegét, amelyet az iskolák minden szlováknak a fejébe vernek. Ebből kiderül, hogy Štur, Hurban és Hodža megalapították a Szlovák Nemzeti Tanácsot, amelynek zászlója alatt Hurban önkénteseit a magyar béklyó alóli szabadulás reményében a forradalmi harcokba vezette.

Ahogy Kollai István is rámutatott[2], a magyar hadtörténet-írás nem foglalkozik a kérdéssel. Hogy miért nem, az kiderül Szalay könyvéből: csak jelentéktelen epizód volt.

Hurban önkénteseivel kapcsolatban Szalay két hazugságra is rámutat. Az egyik annak hangoztatása, hogy ennek a felkelésnek semmi kapcsolata nem volt a császári udvarral. Aki mégis feltételez a császári udvarral való kapcsolatot, azt – Hurban szavai szerint – „megtévesztette a gonosz zsidók, a magyarok és a magyarónok[3] hazug harsogása”. A Bécstől független szlovák felkelés mítosza még a 20. század nyolcvanas éveiben is élt. Ezzel szemben, írja Szalay a császári hadügyminisztérium puskákat és lőszert adott az önkénteseknek, 50 százalékos vasúti kedvezménnyel segítette, hogy a magyar határra jussanak, útjuk zavartalanságáról a császári belügyminisztérium gondoskodott.

De nemcsak a szlovák önkénteseknek az udvartól független felkelése volt hazugság, hanem az egész akció szlovák jellege is. A seregben csak elvéve voltak szlovákok. Az önkéntesek csehek és lengyelek voltak, továbbá a bécsi munkanélküliekből toborozott söpredékből álltak. Ez a szedett-vedett társaság úgy tudta, hogy a császár ellen folyik majd a harc. Amikor kiderült, hogy Kossuth magyarjai ellen kell harcolniuk, a csehek egy része Kossuthot kezdte éljenezni és sarkon fordult. A lengyelek egyesen átálltak a magyarokhoz és Világosig részt vettek a szabadságharcban.

Nézzük meg ezek után, hogy mit mond erről a „szlovák” felkelésről a profi történész, Dušan Kováč. A „Szlovákia története” című könyvét[4] magyarul is kiadták, és az volt a benyomásunk, hogy végre egy a történelemhamisításon túllépő szakmunka van a kezünkben. Szalay munkájával ellentétben Kováč nem vállalkozik mítosztalanításra, legalábbis az un. szlovák felkelés kérdésében semmikép. Mindössze annyit enged meg magának, hogy elárulja: a Szlovák Nemzeti Tanács Bécsben alakult meg. Elismeri továbbá, hogy a mai Szlovákia területén a szlovák parasztok a magyar forradalmi nemzetőrség oldalán is harcoltak.

Adva van tehát egy szlovák identitású szerző őszinte könyve arról, hogy miként írta át a történelmet a propaganda. Roppant hibás dolog volna, ha most magyar oldalról Szalay nyomán elkezdenénk földbe döngölni a történelemhamisítókat. Diadalt hirdető trombitálás helyett sokkal inkább arra kell törekedjünk, hogy minél több történelmi kérdésben közös nevezőt találjunk. Ahogy például a vezekényi csata kapcsán ez sikerült.

Surján László

[1] Ladislav Szalay, A propaganda diadala. Gondolat kiadó Budapest 2025.

[2] Kollai István: Szlovákia királyt választ. Akadémiai kiadó Budapest 2021. l57. o.

[3] Magyarónok: nálunk ritkán használt kifejezés a magyarbarát szlovákokra.

[4] Dušan Kováč: Szlovákia története Kalligram Pozsony 2010. 129. o.