MÉG SZÁZ ÉV MÚLTÁN IS ŐRZIK AZ ANYANYELVÜKET

A 19. század utolsó két évtizedében kezdtek a murántúliak kivándorolni Amerikába. A legtöbben az első világháború előtt indultak útnak, többnyire sokgyermekes paraszti családokból, akiknek a gazdasága nem nyújtott megélhetési lehetőséget. Úti céljuk többnyire Pennsylvania és Ohio államok voltak, ahol gyárakban és bányákban dolgoztak. Murán túlról és Rába vidékről több mint hétezer ember vándorolt ki.

Érdekes, hogy közülük sokan egészen a mai napig valamilyen szinten megőrizték a magyar és a vend nyelvtudásukat. Trianon előtt ugyanis minden murántúli tanuló, aki felsőbb iskolába ment, megtanult  magyarul, mert a vend csak az elemi iskola négy osztályában volt a tanítás nyelve. Magasabb szintű ismeretekhez csak a magyar nyelv ismeretében juthatott az ember, hiszen vend nyelven nem is létezett megfelelő mennyiségű szakirodalom. Azoknak a szlovénoknak, akik Trianon után mentek el, már csak egy része tudott magyarul, mert a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz történő elcsatolás után már a szlovén biztosította számukra a kapcsolatot az egyetemes kultúrával. A felsőfokú tanulmányokat azonban még sokáig Magyarországon és Németországban folytatták, Budapesten, Sopronban, Eperjesen, Lipcsében, Halléban, mert Ljubljanában csak 1919-ben alapították meg az egyetemet. Evangélikus teológia pedig Szlovéniában mind a mai napig nincs.

A kivándorolt egykori honfitársaink utódai még mindig viszonylag egységes közösségben élnek, többnyire Betlehemben, és több mint 100 év után különböző egyházi és civil egyesületekbe tömörülve még mindig őrzik anyanyelvüket, a vendet és a magyart. Remélhetjük, hogy ez még sokáig így lesz, mert a 20. század végén a fiatalok újra elkezdték keresni a gyökereiket, tanulni mindkét nyelvet, és egyre többen veszik fel a kapcsolatot az óhazában maradt családjuk utódaival mind Murán túlon, mind a magyarországi Rába vidéken. Őket ugyanis a trianoni határ nem választotta el egymástól.

Az első kivándorlókról nincsenek pontos információink – írja Mihael Kuzmics, aki nagyapám, Adam Luthar feljegyzésére hivatkozik. A lényeg röviden: „A betlehemi szlovén evangélikus testvéreink élő hite és áldozatkészsége példátlan előrelépést tett. Arról nincs pontos adatunk, hogy mikor költözött oda az első evangélikus honfitársunk, csak azt tudjuk, hogy a legtöbbjük huszonöt éve indult el a megálmodott jobb Újvilágba. A gyülekezetünkből elköltözött testvéreket rövid időn belül a hit, a remény és a szeretet egyházi közösséggé kovácsolta, és a buzgó imájuk egy csoportba gyűjtötte őket. Számukra a legnagyobb öröm az volt, amikor lélekben és hitükben imádkoztak a Magasságos Istenhez. Ugyanúgy építették fel templomaikat az idegen földön, mint ahogyan egykor, a vallásszabadság lehetővé válása után építették fel önfeláldozó lélekkel, odaadó buzgalommal és erőfeszítéssel a szegénységben élő apáink és őseink a szép templomainkat.” (ford. szlovénból)

Az első vend nyelvű evangélikus istentiszteletet 1909-ben tartották, egy ott tanulmányokat folytató teológiai hallgató fordításával. Őt szerették volna lelkészüknek, ám ez a kívánságuk nem teljesült. Egyre inkább szükségét érezték annak, hogy saját lelkészt találjanak. Mivel helyben nem akadt olyan, aki beszélte volna a nyelvüket, a magyarországi Gyurácz püspökhöz fordultak, hogy küldjön nekik lelkészt az óhazából. A püspök először nagyapámat kérte fel erre a misszióra, mivel ő beszélte a magyar, a vend és a német nyelvet, akárcsak a murántúli kivándoroltak többsége. Nagyapám készült is erre a hivatásra, ám megismerkedett nagymamámmal, aki nem akart Amerikába költözni. Ezért a püspök végül a magyarországi német lelkészt, dr. Stiegler Ernőt – nagyapám soproni teológiai hallgatótársát – bízta meg a feladattal. Ő megtanulta a vend nyelvet, és élete végéig Betlehemben teljesített szolgálatot.

Ez a gyülekezet, amelynek lelkészét nemrég a világhálón ismertem meg, mind a mai napig működik. Kevés evangélikus és református hívő maradt náluk – írta –, és a templomot sem tudták fenntartani, úgy tűnt, hogy el kell adni. Ám ez a lelkész nem adta fel. Mielőtt Philadelphiában elvégezte a teológiát, a vendéglátásban dolgozott, étteremfelügyelőként tevékenykedett. Úgy döntött, hogy a templom pincéjében magyaros konyhát alakítanak ki, ahol az ő vezetésével naponta készítenek reggelit, ebédet és vacsorát, és ennek bevételéből tartják fenn magukat. Ez a lelkész rendkívül sokat dolgozik: a vasárnapi istentiszteletek mellett temetéseket végez, esket, keresztel, iskolákban hittant és matematikát tanít – hiszen tanári diplomát is szerzett –, valamint állatmentéssel is foglalkozik, pedig már 78 éves. Megírtam neki, hogy nem tudok angolul. Ám ez nem volt akadálya a levelezésünknek, mert ő tud magyarul és szlovénul is. Azóta is szlovénul levelezünk. Az első dolog, amit magáról írt, a következő volt: „Szlovén vagyok, a pennsylvaniai Betlehem magyar evangélikus és református egyházának vezetője. Betlehemben születtem 1947. június 20-án. A nagyapám 1902-ben érkezett ide a murántúli Tótkeresztúrról, a nagymamám pedig 1905-ben Lehomérről. A gyülekezetünkben még mindig vannak az Osztrák–Magyar Monarchia idején ideérkezett magyar és szlovén református, evangélikus és katolikus hívek, valamint sok olyan is, aki 1956-ban érkezett Magyarországról. Körülbelül ötvenen vagyunk ebben a kis egyházban. Az istentiszteleteink részben angol, részben magyar nyelven zajlanak. Minden vasárnap négy magyar és három angol dalt éneklünk. A Miatyánkot magyarul mondjuk, és néha az istentisztelet egyéb részeit is magyarul tartjuk. A havi gyülekezeti összejövetelünk magyar és angol nyelven zajlik, és minden jegyzőkönyvet magyarul készítünk.”

Néhányszor már hazalátogatott Murántúlra, hogy találkozzon az unokatestvéreivel és a többi rokonsággal. Ilyenkor meglátogatja a muraszombati evangélikus egyházat is, amelyikkel testvéri kapcsolatokat létesített a gyülekezete. Leveleiben megírta, hogy nagyapámat személyesen is ismerte, mert ő temette el nagyszülei egyik testvérét, akinek a temetésére ő is eljött Murántúlra. Amerikában az ő lelkészük dr. Stiegler Ernő volt, nagyapám barátja, akinek számos levelét őrzöm nagyapám hagyatékából. A murántúli evangélikus kivándorlókkal nagyapám haláláig szoros kapcsolatot ápolt levelezés útján, valamint egyházi delegációk fogadásával és megvendégelésével. A levelekben kapott értesüléseit az általa szerkesztett egyházi lapban tette közzé, így hívei is tájékozódhattak a kivándoroltak életéről. A megjelenő lapszámokból pedig mindig küldött néhány példányt Amerikába, hogy a kivándoroltak is értesüljenek az óhazában történt eseményekről.

A murántúli kivándorlók emlékezete tehát mind a mai napig él, és a nyelvi hagyaték fennmaradása is bizonyítja, hogy gyökereik nem szakadtak el teljesen.