Nincs semmi különös indok, hogy most, 2024 tél elején felidézzük 1918-at, hazánk mondhatni tragikus végnapjait. De azt sem indokolja semmi, hogy ne idézzük fel. Indokolt viszont a nosztalgia. El tudunk ma képelni ellenzéki oldalról a haza jövőjével kapcsolatos reális aggodalomról az alábbiakhoz hasonló megnyilvánulást?

„Nem látják-e ezek a tébolyult vakok, hogy minden erejükkel a forradalom útjára kényszerítik az országot? Görcsösen ragaszkodnak mindenhez, ami elavult, ami előjog és reformoktól reszketésük fölidézi a katasztrófát.

Nem akarják a rögtönös békét, tehát be fog következni a fegyverletétel.

Nem akarják a nemzetiségek önkormányzatát, tehát be fog következni a nemzetiségek elszakadása.

Nem akarják az általános választójogot, tehát megbuktatják a főrendiházat is.

Nem akarják a földreformot, tehát fölidézik a nagybirtok kisajátítását.

Nem akarják az önálló magyar külügyminisztert, tehát be fog következni Magyarország teljes elszakadása.

Nem akarják a királyi hatalom engedékeny politikáját, tehát be fog következni a köztársaság.”

Részlet a Népszava 1918. október 29-én megjelent vezércikkéből. Nem gondolom, hogy a Magyarországi Szociáldemokrata Párt központi közlönye irányt tudott volna mutatni az ország már feltartóztathatatlan szétesése idején. De ez a részlet szívbe markolóan éleslátásról tanúskodik. Vezércikk, tehát nevet nem tudok hozzá rendelni. A felelős szerkesztő Garami Ernő volt. Talán ő kiáltott fel:

„Hát nem látják a jeleket? Nem érzik, hogyan terjed a bomlás? Nem hallják a mélység hang-jajt? Nem tapintják uralmuk eddigi pillérjeinek rohamos szétmállását? Hiszen csupa jel, csupa figyelmeztetés, csupa világító fény szikrázik föl mindenfelől, amerre csak széttekintenek.”

Aligha hihető, hogy Garamit a korábbi világ szétmállása különösképp zavarta volna. De jobboldali szociáldemokrata volt, és nem hitt a proletárforradalomban. Ebben tökéletesen igaza volt, 1919 tragikus eseményei igazolták. Az ország egy lényegében hatalmát veszített királynak és egy privilégiumaihoz és ábrándjaihoz ragaszkodó, tárgyalásképtelen politikai vezetésnek kiszolgáltatva nem annyira a forradalomba, hanem a pusztulásba rohant. A kocsi rohant a végzete felé, s az illetékesek nem azt akarták eldönteni, hogy merre menjünk, hanem azt, hogy ki vezessen. Trianont akkor már a legzseniálisabb vezető sem tudta volna elkerülni, de lehetett volna kevésbé fájdalmas.

Vigaszunk csak annyi: és mégis élünk.

Surján László