A trianoni békediktátum ratifikációja külföldön címmel fontos tanulmánykötetet jelentetett meg a Magyarságkutató Intézet. A szerkesztők: Illik Péter és Vizi László Tamás, nagyszerű munkát végeztek, nemkülönben az egyes tanulmányok szerzői. A kötet ismertetésére most nem vállalkozom, de jó szívvel ajánlom minden érdeklődőnek, hogy a Magyar Elektronikus Könyvtárból töltse le és olvassa el.

Most csak egyetlen részlettel foglalkozom. Telkesi Tamara: A trianoni béke ratifikálása a brit parlamentben című tanulmányában részletesen ismerteti Cecil Harmsworth felszólalását, aki liberális képviselő volt, és 1919-1922 között, tehát a vita idején is (1921 április 20.) a külügyminisztérium helyettes államtitkára. Beszédében hosszasan magyarázta, hogy a különféle kifogások ellenére a lehető legjobb megoldásról van szó. Védte a mundér becsületét. Volt azonban egy ma is figyelemre méltó megjegyzése: Reménykedve beszélt arról, hogy a magyar nép igenis képes az összetartásra és együttműködésre, amelynek köszönhetően Közép-Európa egyik fontos országává válhat, s így példaképe lehet szomszédjainak is.

Ha a választás előtti hangulatban az összetartásra és együttműködésre való képességünket vizsgálom, Harmsworth úrral nehéz egyetérteni. Persze ő sem a pártokról beszélt, hanem a népről, s valóban úgy érzem, hogy a pártpolitikai megosztottság bár olykor még családokon belüli konfliktusokat is okoz, mégis inkább a felszínen van, mint a társadalom mélyebb rétegeiben. Az 1920-as években pedig valós közmegegyezés volt néhány fontos dologban. Például a trianoni béke elutasításában, és abban, hogy az ország működőképességét az életképtelenséggel fenyegető megcsonkítás ellenére helyre kell állítani. Ma is csodálattal nézhetjük, hogy ez tíz év alatt sikerült.

Az viszont már tény, hogy Magyarország Közép-Európa egyik fontos országa, bár nem a legfontosabb, és nem is akar e téren versenyezni a többiekkel. A példakép szerep viszont különösen nehéz, hiszen a múlt sebei még fájnak, nekünk is, de szomszédainknak is.

Mégis volt a közelmúltban két esemény, s éppen a román-magyar viszonylatban, amikor sokunk meglepetésére a román sajtóban példaképnek állítottak bennünket. Az elsőben ráadásul nem is az anyaországi magyarok, hanem a csíkszeredaiakat dicsérték: azt a fegyelmet, amellyel a járványügyi előírásokat megtartva vettek részt a húsvéti ételszentelésen. A második esetben már Magyarország szerepelt, mégpedig a labdarúgó Európa Bajnokságon a magyar válogatott szereplése váltotta ki a román újságírókból a „bezzeg a magyarok” megfogalmazást.

Mindezek persze – bár nekünk jól esnek – nem túl jellemzők és nem is általánosíthatók. Baj is volna, ha a közép-európai együttműködés esélyeit – ami a világ mai felbolydult állapotában megmaradásunk egyetlen reménye – valamiféle hegemóniára való törekvéssel tönkre tennénk. Persze nem akarunk megtanulni kicsinek lenni, ahogy az MSZP egyik már letűnt elnöke javasolta. Megbékélést és együttműködést akarunk, ami nem a megalázkodás és a mindent eltűrés szinonimája. Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók, – tanultuk meg Zrínyitől – de nem gondoljuk, mások alábbvalók volnának, mint mi.