Bárány Erzsébet Bonkáló Sándor munkássága – Charta XXI
Bárány Erzsébet Bonkáló Sándor munkássága

Az előadás az EGYÜTT AZ ÚTON – MAGYAROK ÉS RUSZINOK című konferencián hangzott el 2018. február 3-án, Nyíregyházán. (Rendező – az Országos Ruszin Önkormányzattal együttműködve – a Charta XXI Egyesület.)

ÖSSZEKÖTŐ KAPOCS A MAGYAR ÉS A KELETI SZLÁV KULTÚRÁK KÖZÖTT

Jelen írásban Bonkáló Sándornak a kárpátaljai keleti szláv dialektológia terén folytatott tevékenységét bemutatom be, kiemelve a munkássága köréből a hucul nyelvjárás és néprajz terén elért eredményeket, felhívva a figyelmet arra is, hogy milyen jelentősége volt az ő kutatásainak a kárpátaljai ruszin és az ukrán irodalom és kultúra fejlődése szempontjából.

Bonkáló Sándor (álneve O. Rahivszkij) Magyarországon, a történelmi Máramaros megye Rahó településén született 1880. január 22-én (tevékenységéről lásd Кубійович 1993: 157; Поп 2001: 101–102; Герасимова 2003: 338). Az ungvári gimnáziumban és papneveldében tanult, ugyanis a görögkatolikus családoknál elterjedt volt az, hogy a legidősebb fiúgyermeket papnak adták (Bonkáló 1996: 7). Ezt követően a budapesti, a leipzigi, a szentpétervári egyetemeken folytatta a tanulmányait. A latin, német és szláv szakot 1906-ban fejezte be a budapesti Pázmány Péter egyetemen. Olyan neves szlavisták diákja volt, mint pl. Asbóth Oszkár, Alexander Sahmatov, Baudouin de Courtenay. 1905 és 1916 között több magyarországi városban is tanítóként tevékenykedet (Szeged, Gyöngyös, Zalaegerszeg).

1919-ben a budapesti egyetemen létrehozták a rutén nyelv és irodalom tanszéket. Bonkáló Sándort kinevezték e tanszék tanárává, s ezt a pozicíóját egészen 1924-ig töltötte be. [A budapesti egyetem rutén nyelv és irodalom tanszék létrehozásának történetéről és Bonkáló Sándor rutén nyelv és irodalom szakos tanárrá való kinevezéséről lásd Lebovics Viktória (2017: 129–132) írását.] A második világháború után Bonkáló Sándor az ukrán nyelv és irodalom tanszék professzora lett. Viszont ez a kinevezés nem volt hosszú idejű (az okokról említést tesz Lebovics 2009: 156–161). Az ukrán és ruszin nyelv tantárgyak mellett orosz irodalomtörténetet és orosz néprajzot is oktatott (Kiss 1995: 50–53). 1950. áprilisában azzal az indokkal nyugdíjazták, hogy lekicsinylően beszélt a Szovjet Unióról és annak vezetőiről.

Salga Attila, Bonkáló Sándor tevékenységének kutatója, hangsúlyozza azt, hogy a tudós nevét még az 1990-es években sem említik a magyar tudományos kiadványok, bár ekkor már ismert tény az, hogy a két világháború között ő volt Magyarországon az egyetlen tudós, aki az ukrán és orosz irodalmat, ezen belül a kárpátaljait is kutatta, és ha lehetősége volt rá, akkor az ukrán és az orosz nyelvet is oktatta (Salga 1996: 131).

Bonkáló Sándor elsősorban a jelenkori Kárpátalja (az egykori Podkarpatszka Rusz) nyelvjárásait, néprajzát és kultúráját, valamint az ukrán, ruszin és orosz irodalom történetét vizsgálta. A huculok mindennapjai és beszédük Bonkáló Sándor tudományos érdeklődési körének részét képezték (erre vonatkozólag vö. Барань–Романюк 2012: 324–329). Hiszen ő maga is hucul környezetben született és nőtt fel, s jól ismerte szülőföldje hagyományait és szokásait. A Budapestre történő áttelepülését követően számos alkalommal járt szülőhazájában, beszélgetett földijeivel. Az ő felvilágosultságának az eredményeképp ismerhették meg a tudósok a feladat szükségességét, ugyanis „ez egy érdekes törzs, mely nem csupán külsejében, de szokásaiban és nyelvében is különbözik más kisorosz népektől, s a huculok nyelvét ezidáig még senki sem tanulmányozta (Bonkáló 1911: 200). A rutének (ruszinok) című munkájának a Ruszin törzsek című fejezetében bemutatja a huculok életét, külsejét, mindennapjait és szokásait (Bonkáló 1940: 74–83). Bonkáló azt írja, hogy a huculok a rutén törzsek legkisebb és legértékesebb törzse. A hucul lakosság számát 30 ezer fő körül határozta meg, akik a jelenlegi lakhelyükre a XVI–XIX. század között Galíciából és Bukovinából költöztek. Rahóra az első huculok 1598-ban települtek. A munkában említést tesz arról is, hogy a huculok nyelve és mindennapi élete jelentősen eltér más szláv népekétől. Ez a különbség Bonkáló Sándor véleménye szerint a lakhelyűk földrajzi sajátosságaival magyarázható, másrészről pedig azzal, hogy hosszú idő óta kapcsolatban állnak a román és a magyar néppel.

Ezek, a huculok életére és mindennapjaira vonatkozó általános ismeretek elsőként jutottak el a magyar olvasókhoz. Ezt megelőzően Bonkáló Sándor Huczul népmese címmel latin fonetikai átírásban, magyar fordítással kiegészítve a Nyelvtudomány című folyóiratban már közreadott egy hucul nyelvű népmesét (Bonkáló 1911: 197–201, vö. a mellékletben). Az anyag gyűjtője hangsúlyozza, hogy a mese egy tősgyökeres rahói lakostól került feljegyzésre, aki sohasem hagyta el a vidéket, vagyis a nyelve nem volt kitéve az újszerű hatásoknak (Bonkáló 1911: 201). Salga Attila (1996: 138) megjegyezte, hogy a Bonkáló Sándor által 100 évvel korábban feljegyzett mese legnagyobb értéke „a hucul nyelv többszáz éves sajátosságait mutató szókincs és fonetika”.

1910-ben jelent meg nyomtatásban Bonkáló Sándor A rahói kisorosz nyelvjárás leíró hangtana címmel írt doktori értekezése, melyet a neves magyar szlavista, Asbóth Oszkár (1852–1920) témavezetése mellett írt. A munkáról írt bírálatát Asbóth Oszkár az általa szerkesztett Nyelvtudomány című folyóiratban tette közé (Asbóth 1911: 224–240). A munka a következő részekből áll: „A kisorosz nyelv Magyarországon” című bevezetőt követik Rahó és környéke (a nyelvjárás általános jellemzése), a „Rahói kisorosz nyelvjárás hangtana” (vokalizmusok, magánhangzók asszimilációja, magánhangzók kiesése, beszúrt magánhangzók), „Mássalhangzók rendszere” (ajakhangok, labiális, rezonáns, nazális, affrikáta, réshang, asszimiláció, disszimiláció, mássalhangzók kiesése), „Rövidülések, a halics-bukovinai nyelvjárások és a rahói hucul nyelvjárás összevetése” című fejezetek.

A bevezetőben hangsúlyozza, hogy a rutén nyelv (rutén – az akkor használatos terminológia alapján a szerző így használta), melyet Bukovinában, Galíciában és Magyarország északkeleti részein beszélnek alulkutatott, nem beszélve arról, hogy „ez a nyelv a nyelvészek számára már nem „terra incognita” (Bonkáló 1910: 4). Itt felsorolásra kerül azon tudományos munkák jelentős része, melyek érintik a rutén nyelv problémakörét is. Ugyanakkor meg kell, hogy jegyezzük, hogy Bonkáló nem tesz említést Csopey László Rutén–magyar szótár-áról, melynek bevezetőjében a szerző általánosan ismerteti a rutén nyelvet, leírja főbb sajátosságait, összevetve azokat az ószláv és orosz nyelvekkel, elemzi morfológiai sajátosságait (Csopey 1883: VIII–XLVI). Bonkáló helyesen állapítja meg azt, hogy a rahói nyelvjárásban jelentős az idegen nyelvi elemek száma, melyek elsősorban a lengyel, román, később a német és magyar nyelvből kerültek kölcsönzésre (több fogalomkört is bemutat) (Bonkáló 1910: 11–12). Az idegennyelvi hatás a hangtanban és a mondattanban is megfigyelhető (uo. 6). A szerző feltételezései alapján a XVI. században Rahó területe még lakatlan vidék volt. A huculok a saját történelmükről szinte semmit sem tudnak: „őseim valahol a bitangok közül jöhettek, de semmi bizonyosat sem tudok” – így nyilatkoztak magukról (uo. 7.). Ezen a területen az emberek csak a XVII. század végén és a XVIII. század elején kezdtek el letelepedni a szomszédos Galíciából (később letelepedtek itt németek, lengyelek, zsidók és magyarok is). A helyi lakosok magukat rusznákoknak nevezik, a szomszédaik pedig huculnak hívják őket. Sajátos nyelvjárásban társalognak, mely egy teljesen zárt rendszert alkot, viszont sokan közülük beszélik a német és a magyar nyelvet is. Bonkáló Sándor megjegyzése az idegen szavak használatára vonatkozóan egyoldalú: „a kölcsön vett szavakat -ка és -ик képzőkkel vagy pedig változatlanul hagyja” (uo. 12). Ennek igazolásául több példát is megemlít: тегерка < m. tehervonat, вештлик < нім. Weste (uo. 12–13). Bonkáló Sándor arra is felhívja a figyelmet, hogy a rutén nyelv hosszú időn át nem rendelkezett írásbeliséggel, vagyis az írásos emlékek hiányában történeti összehasonlító elemzéseket nem lehet végezni. A munkában találhatunk egy a rutén nyelvterületet ábrázoló térképet is.

A második fejezet a rahói nyelvjárás hangtani leírásának van szentelve. A szerző megjegyzi, hogy az általa vizsgált nyelvjárásban a leggyakoribb magánhangzó az i, a második leggyakoribb az у (и), később pedig ide sorolja az ë magánhagnzót is (uo. 15–17.). Asbóth Oszkár recenziója alapján ez a feltételezés megkérdőjelezhető, mert a Bonkáló által rögzített népmesében ő megszámolta a magánhangzókat, s a leggyakrabban (305 alkalom) az a hang fordult elő benne, az i magánhagzó pedig csak 100 alkalommal. Viszont megjegyzi, hogy egy mese szövege alapján ezt nem lehet általánosan is megítélni (Asbóth 1911: 226–227). Bonkáló megfigyelései alapján, azoknak az iskolázatlan rahói lakosoknak a beszédében, akik soha nem hagyták el szülőföldjüket, a palatális hangok után az a helyén ë hangot találunk: fíndžë, kúchńë, lóšë (uo. 16). A hangsúlyozás szabálya e nyelvjárásban azonos az ukrán nyelvével, viszont gyakran megfigyelhető a hangsúlyozásban a magyar nyelvi hatás is (vagyis a hangsúly az első szótagra esik), pl. béfel, ném. Befehl. A vokalizmusok című alfejezetben (uo. 18–35) a szerző példával szolgál az ősi (j)i < ĕ reflexióra is. A kutató véleménye alapján a hucul nyelvjárásokban az e magánhagnzónak három típusa különíthető el: 1. „szokásos”; 2. a palatális hangok után mindig zártabb mint más pozíciókban (különbség viszont, hogy a hagyományos i magánhagzó helyén nem válik még zártabbá); 3. „nagyon zárt e”, melyet az ë betű jelöl. Az у (и) magánhagnzó előfordulhat az ősi y és i helyén is. A konszonánsok címet viselő alfejezetben (uo. 36–46) a szerző felhívja a figyelmet arra, hogy itt az ukrán nyelvhez mérten nem sok eltérés tapasztalható (uo. 37). Érdekes Bonkáló azon megjegyzése miszerint a hucul nyelvben sok a megrövidült alak, pl. móž a móžeš helyén; chóč a chóčeš helyén. Felszólító módban elsősorban a megrövidült alakok használatosak: brá a bráte helyén; chló a chlópe helyén; Yvá az Yváne helyén; Pe a Petre helyén. A rövid alakok gyakori használatát Bonkáló azzal magyarázza, hogy a huculok egymástól viszonylag távol élnek és a kiáltozások formájában folytatott társalgások során nagy távolságból csak a szavak egy része hallható (uo. 46.). A szerző megpróbálja elvégezni a halics-bukovinai és a rahói nyelvjárások összehasonlítását is, pl. néhány ezek közül: a rahói nyelvjárás ćë kapcsolatának a halics-bukovinaiban a ćа felel meg: molodýćë – molodýća; a halics-bukovinai nyelvjárásban az ś hang néha ć-re változik: śeśa žínkå és ća žínkå, a rahóiban viszont mindig azt mondják, hogy seśë žínkå; a rahói nyelvjárásban az e hangsúlyos és hangsúlytalan pozícióban sem változik a hanggá, ahogyan az a halics-bukovinai nyelvjárásokban: do cárkvy ~ do cérkvy; mané ~ mené. A szerző hangsúlyozza, hogy a legszembetűnőbb eltérések a szókészlet szintjén figyelhetők meg. Az utolsó két oldalon hucul népdalok és rövid elbeszélések találhatók (ugyancsak az évszázados régmúltnak megfelelő írásmóddal).

1935-ben a pécsi egyetem kiadásában látott napvilágot Bonkáló Sándor „A kárpátalji rutén irodalom és művelődés” című munkája. A szerző hangsúlyozza, hogy a kárpátaljai rutének genetikailag a keleti szláv nyelvcsalád ukrán (rutén, kisorosz) ágához tartoznak (Bonkáló 1935: 11). A földrajzi viszonyok következtében a rutének évszázadokon át nem álltak kapcsolatban a Kárpátok másik oldalán élő testvértörzsekkel. Az Oroszországban és Lengyelországban élő testvérektől való távolság miatt a rutének által létrehozott irodalom sajátos tulajdonságokkal rendelkezik (uo. 8.).

A kárpátaljai rutén irodalmat Bonkáló Sándor négy korszakra osztja:

  1. az nyelvemlékek időszaka a XVI. század végéig;
  2. a nemzeti irodalom időszaka a XVI. század végétől a XVIII. század végéig;
  3. a hanyatlás időszaka a XVIII. század végétől az 1920-s évekig;
  4. a keresés időszaka 1920-től napjainkig (vagyis 1935-ig).

Bonkáló Sándor (1935: 13) Fenczik Eugén, Szabó Eumén és Volodymyr Byrčak munkáira hivatkozva leszögezi, hogy a XVI. század második feléig a kárpátaljai ruténeknek nem voltak szellemi örökségeik, a szellemi igényeiket a Galíciából hozott orosz és szerb szerkesztésű egyházi könyvek elégítették ki.

A rutén nemzeti irodalom kezdetei a reformáció megjelenéséhez köthetők. A dolisnyákok, a sárosi és szepesi rutének a tanaikat a protestánsoktól vették át, mely szerint az embereknek érteniük kell a Szentírást, vagyis Isten szavát a nép nyelvén kell feléjük közvetíteni. Bonkáló elutasítja elődeinek a kárpátaljai nyelvemlékek létrejöttére vonatkozó feltételezéseit (uo. 14–16), megerősítve azon nézetét, miszerint a XVI. század végéig a ruténeknek nem volt és nem is lehetett írásbeliségük. Nem volt lehetőségük oktatásban részesülni, ugyanis az első elemi iskola csak 1681-ben nyílt meg Munkácson a leendő papok oktatásának a céljával (uo. 18). Az iskolai oktatás megerősödése az unió elfogadását követően történt meg.

Az első Evangélium Lengyelországból érkezett, s a helyi rutének ezt a maguk módján írták át, melyhez felhasználták a magyar nyelvű szövegváltozatokat is. Az Evangéliumok magyarázata a szokások alapján „szabad feldolgozás” volt, ezért Bonkáló véleménye szerint ezek a szövegek bizonyos méretékben eredetinek tekinthetők. Az írástudók saját módjukon adták közre még a Szentírás szövegét is. Sajnálatos módon e kéziratok jelentős része a görögkatolikus papok leszármazottainak gondatlansága miatt megsemmisült.

A XVII–XVIII. században a vallásos tanítások voltak a legelterjedtebbek. Ezek száma tíz körülire tehető. A nyelvtudomány szempontjából és a művek tartalma alapján, Bonkáló Sándor véleménye szerint a legértékesebbek a Máramaros megye délnyugati részén keletkezett kéziratok. A szerző a legnagyobb hangsúlyt a Nyagovai Posztilla és az Ugljánszkij Kulcs néven ismert emlékeknek szenteli (uo. 22–24; 27–29). Oroszvégesi Mihály alkotói tevékenységének a fontosságát hangsúlyozza, viszont őt „fanatikusan szűk látókörűnek” minősíti (uo. 32–33). Meg van győződve arról, hogy Oroszvégesi jól ismerte a magyar nyelvű polemikus irodalmat, a Tractatus contra latinos et graeco Catholicos (1672–1681) című háromkötetes munkájához jelentős számú magyar nyelvű idézetet és szót használt fel. Bonkáló szerint a rutének legkedveltebb műve az Alexandria című regény volt, mely Kárpátalja területére Galícián keresztül Dél-Oroszországból juthatott el. A szerző a regénynek öt kárpátaljai átiratáról (kiadásáról) tud. Bonkáló említést tesz a Zúgói (huklivai) Krónikáról, mely részben latin, részben rutén nyelven íródott és 1907-ben került kiadásra Sztripszky Hiador révén. Volodimir Hnatjuk «Угроруські духовні вірші» (Magyar-orosz vallásos versek) című munkája alapján, mely közel háromszáz egyházi éneket tartalmaz, a szerző külön részt szentel a XVII–XVIII. századi költészet tanulmányozásának (uo. 37–38).

A XVII–XVIII. században a népi kéziratos irodalom meglehetősen gazdag és változatos volt. Viszont ebben az időszakban „csak a papok tanultak, a nép nem” – tesz összefoglaló megállapítást Bonkáló (uo. 40), valamint kiemeli azt is, hogy az unitus papok latin vagy egyházi szláv nyelven írtak, melyet a nép nem értett. A Munkácsi Püspökség püspöke de Kamelisz a tanítványai számára latin nyelven írt katekizmusokat Ivan Kornickij galíciai pap egyházi szláv fordítása alapján, mely a Katekizmusok a magyarorosz emberek tanítására címet kapta (1698). Ez a kárpátaljai ruszinok első nyomtatott könyve. Bonkáló hangsúlyozza azt is, hogy ebben az időszakban Kárpátalján nem voltak olyan papok, akik a latin nyelvű könyveket le tudták volna fordítani. Manuel Olsavszky püspök latinos unitus klérust hozott létre. A népnyelv háttérbe szorult. A helyzet javítása érdekében Bradacs püspök megírta és kiadta az első ábécés könyvet, melyet a cenzúra megsemmisített. Kutka Ioan 1803-ban napvilágot látott Katekizmusának nyelve és stílusa miatt nem volt érthető a diákok számára, mivel abban a szláv és a latin mondatrend mellett egyidejűleg egyházi szláv, orosz és rutén szavak kerültek felhasználásra. Ennek ellenére a segédkönyv a XIX. század végéig használatban volt.

A XVIII. század végétől az 1920-as évekig terjedő időszakot Bonkáló a hanyatlás időszakának nevezi. A rutének szellemi maradiságát többek között azzal is indokolja, hogy a régió tehetséges gyermekei vagy más szláv népek, vagy a magyarok kultúráját gazdagították (uo. 42–51). A rutén intelligencia nem értette a nagyorosz irodalmat, melyet a ruszofil Adolf Dobránszky próbált meg hozzájuk közelebb hozni. A legodaadóbb ruszofil apostolnak Ivan Rakovszkyt tartja, aki az első magyar nyelven írott orosz grammatika (Ungvár 1867) szerzője. Úgy véli, hogy a legkiválóbb rutén költő Alexander Duchnovics Dobrjanszkij és Rakovszky befolyásának köszönhetően vált oroszbaráttá (uo. 47). Ennek ellenére a rutén kultúra fejlődése tekintetében nagyra értékeli Duchnovics tevékenységét, ugyanis Duchnovics volt az, aki rámutatott arra, hogy az a nyelv, amelyen a XVII–XVIII. századi kárpátaljai rutén papok írtak, alkalmas tankönyvek és szépirodalmi művek írására is.

Írás és aláírás

Bonkáló Sándor kiemeli azt is, hogy a Szent László Társaság által kiadott újság az orosz szavak használata miatt alkalmatlan volt az olvasásra, ezért az olvasók elvárták, hogy számukra érthető nyelven írjanak. Emellett a szerző elemzi a „Társaság” tagjainak irodalmi tevékenységét is, többek között Ivan Rakovsky, Adolf Dobransky, Anatolij Kralickij, Julij Stavrovskij-Popradov, Fenczik Eugén, Szilvay János és Mitrák Sándor munkásságát. A ruszofil eszmék megjelenése az irodalomban Bonkáló véleménye szerint teljes káoszhoz vezetett, ugyanis „kevesen értették, ezért igen kevesen olvasták az orosznyelvű emlékeket” (uo. 58). Az oktatási folyamatban az egyházi szláv és az orosz nyelv tanítása nem hozott pozitív eredményeket. A Szent László Társaság kiadványát Bonkáló „kétes értékű holt kincsnek” minősíti, mely nem járult hozzá sem az orosz, sem pedig a rutén irodalom gazdagabbá tételéhez.

A rutén szellemi elmaradottságát Bonkáló azzal magyarázza, hogy nem értették a saját papjaikat, tanáraikat, s nem tudtak megbirkózni az egyházi szláv és az orosz nyelv nehézségeivel. A magyar Oktatásügyi és Vallási Minisztérium szükségesnek vélte egy rutén nyelvű tankönyv létrehozását. Viszont a Csopey László által összeállított tankönyv tartalmát tekintve távol állt a diákok szükségleteitől. A szerző nagyra értékelte Volosin Ágoston és Zsatkovics György tevékenységét, hiszen a rutén nyelvű tankönyveikkel jelentős mértékben hozzájárultak a rutén irodalom és kultúra fejlődéséhez.

Bonkáló Sándor azon a véleményen van, hogy az I. világháborút követő időszakban a rutén irodalom fejlődését tekintve az előző időszak szintjén maradt. Ezért az ukrainofil szemlélet elég hamar teret nyert a ruszinofilek tevékenységében, bár továbbra is megmaradt az éles ellentét a ruszofil nézetekkel szemben. A rutén orientáció teljes mértékben kiszorításra került. Az ukrán emigránsok támogatásával Volosin Ágoston, Brascsajkó Gyula és mások is érdeklődni kezdtek az ukrán világszemlélet iránt, és majd az ukrainofilek oldalára állva létrehozták a „Proszvita” társaságot. Vasil Grendža-Donskij tevékenységét Bonkáló igen nagyra értékelte. Őt az „első igazi rutén költőnek” nevezi. Hasonlóképp minősítette Julij Boršoš-Kumjatszkij tevékenységét is. Bonkáló meg van arról győződve, hogy a ruszofil világszemlélet képviselői teljesen elszakadtak a valóságtól és álomvilágban éltek. Munkáját Bonkáló (uo. 77) a következőképp zárja: „Három irányzat küzd egymással. Hogy melyik fog győzni, nem tudhatjuk, mert ez ma nem annyira irodalmi, mint inkább politikai kérdés”.

Bonkáló Sándor elsőként hívta fel a kutatók figyelmét arra, hogy a rutén irodalmi nyelvben magyar elemek is használatosak. A Magyar elemek a rutén irodalomban című munkájában, mely 1934-ben került kiadásra, megjegyzi, hogy a nyelvészet szempontjából a legértékesebbek a XVI–XVIII. században keletkezett irodalmi emlékek. A polemikus irodalom, a tanítások, a költészet és a prózai művek a nép nyelvén íródtak, s „nagy számban tartalmaznak magyar nyelvi elemeket; a szerzők gyakran alkalmaznak hosszabb magyar nyelvű idézeteket, vagy azok rutén nyelvű fordításait (Bonkáló 1934: 42–43). A szerző megemlíti azt is, hogy a rutén nyelvben a legtöbb magyar nyelvi elem a XVI–XVII. században honosodott meg (uo. 43). Viszont saját magának is ellentmond akkor, amikor egy másik munkájában azt írja, hogy a legtöbb magyar nyelvi elem a rutén nyelvbe a XVII–XVIII. században került be (Bonkáló 1940: 112). A szerző meg van arról győződve, hogy az akkor született műveknek valódi irodalmi vagy tudományos értékük nincs, viszont a magyar–rutén nyelvi kapcsolatok tanulmányozása szempontjából ezek nagyon értékesek. Felsorol a rutén fordításokban, illetve átdolgozásokban található magyarázatokat, amelyek magyar lexikai elemeket tartalmaznak: rod – nemzet; kotrym csinom avagy kipom (< miképpen); iz csuzsoji zemli avagy orszaga (< idegen földről avagy országból); iz városa – hrada; pregyil ili chutar; izobral – valasztoval; szkarb – kincs; kat ili hovher. A cikkben többtucat magyar nyelvi kölcsönszó és kifejezés adatolt, melyek kapcsán Bonkáló megjegyzi, hogy tudományos igazolásuk a nyelvemlékek további vizsgálata révén történhet majd meg.

Bonkáló Sándor nyelvtudományi munkáit elemezve, figyelembe véve azokat is, amelyek a nyelvemlékekkel foglalkoznak, leszögezhetjük azt, hogy az általa elért tudományos eredmények különleges módon járultak hozzá az kárpátaljai keleti szláv dialektológia, azon belül pedig a hucul nyelvjárás fejlődéséhez. Kutatási eredményei a magyarországi tudósok széles körét tájékoztatták a kárpátaljai keleti szlávokról, azok nyelvéről, történelméről és néprajzáról, valamint a kárpátaljai irodalom és kultúra történetéről.

 

Melléklet

Hucul népmese Bonkáló Sándor 1909-ben végzett feljegyzésében Rahón

 

Buv de ne buv odýn čolovik. Mav vin dva syný, lyš duže oný bídńi búly ta ne mih jich koló cháty deržё́́́́ty ta jich vípravyv ščё́́́́st’ë šukáty. Pišov stáršyj, chodýv kudá chodýv, slabýj kel’č~h mav sobóv ta dúže zholodńív ta pot’ё́́́́myv ne deléko svítlo. Ydé vin śë tam do cháty najmýty, taj gazdá ho najmýv. Taj pytáje ho śë šo jakú symbrýl’u chóče. A vin kazáv šo rózumu śë chóče učýty. — Jak mu víjšov hid, ydé het. A gazdá dav mu rózum: jak búdeš u l’ísi abýs u nočý vátru ne klav. Viták yšóv do drúhoho gazdý taj najmývśë alé lyš za rózum. Ses gazdá dav mu rózum: abý ty maržё́́́́na sé peréd očýma búla. No ta vin yšóv dál’i do trétoho gazdý. Taj najmývśë. Ájbo lyš za rózum. Y tam perebúv hid. Pytájeśë gazdý šo jakýj my daš rózum? A tot mu kazáv: jak śë žényš, abýs žońí právdu ńikóly ne kazáv. Tepér užé záčëv gazduváty. Try hódy služýv za rózum ta ho za rozúmnoho čolovíka deržё́́́́ly. Yšóv vin odnó l’íto vivčё́́́́ryty. Slóta búla a sam buv z vivćё́́́́my ta klav vátru. Jak vátru rozkláv ta na svítlo blyžё́́́́lyśë dva medvéd’i. Jak vin totó pot’ё́́́́myv: ta ja za rózum služýv taj šče ja durnýj. Jakbý buv ja vátru ne klav ta by búla zvírka ne pot’ё́́́́myla. Vátru zahasýv, vívci zabludýly.

Jak l’íto pišló, vernúvśë dóma ta śë ženýv. Ájbo pryjšóv kum do ného taj káže: pozýč my kobýlu, híja my jakés dryvcé pryvésty. Ta ja ty pozýču alé kobýla ne zabávkom búde máty lóšë ta bys dúže uvážno t’ëh. Ájbo kum kobýl’i jísty ne dav a dúže boháto nateŕcháv a kobýla pometála. A kum ják totó výd’iv: chap lóšë ta śńih a ríščëm pometáv. Ájbo gazdá totó výd’iv taj lóšë vít’ëh ta na pid.

Raz Andríj ne buv dóma ta žínka pozýčyla kúmovy byčё́́́́ta. A kum tak dúže nakláv sány šo byčё́́́́ta ne hódny búly t’ëhnúty. A kum: „hov ča! ńe! a šl’ag by vas tráfyv a ja búdu šče s kumóvymy byčё́́́́tamy tak uvážno.” Trútyv sány, a sány śë rúšyly a byký yz gruńё́́́́ kórči, polomýly róhy. Alé kum dyvývśë het na vsё́́́́čëno, šo jak jehó maržё́́́́nu kum smiškuváv. „Kúmočku cy ne búv jakýs baj?” „Ńi, lyš jem pérše napójuvav ta śë boróly ta róhy polomály.”

Tepér kum Andríj róbyt odnú hostýnu. Zaklýče sobí jak u sel’í: byróva, kurátora, božányka taj šče jakí gázdy. Ta jak śë rozhovorýly kum yst’éhne lóšë ta pytáje śë: „Čéšńi gázdy, jak by buv ses kíń víris, kíl’ko by mih vart búty?” A byrív jak sílskyj uŕё́́́́da ta rozúmnyj čolovík maj na bílše bičelúje. Viták śë šče dál’i hóstyly. Kum pišóv maj na pid, yznesé róhy. „A takí volý šo by koštuvály, jak by oný vírosly?” Totó kolý jakýj híd, kážut mu. Kum zapér dvéri, ta lóšëm kumá po plečéch, po hólovi … kumá požё́́́́luvala ta dvéri tvorýla a kum ut’ík taj za nym het hóst’i.

Kum tepér ydé u tréte seló táj tám prykázuje šo jak vin biduváv, jak vin hírko za rózum služýv ta vse šče ho smiškújut. Tepér ýnak búde gazduváty. Najmýv sobí slúšku ta vípravyv ho z jáhńëtamy. Ájbo mav vin odnóho flekóva ta slúška taj flekív śë dúže roziznály ta jáhńëta zabúly. Jáhńëta zabludýly. A gazdá vípravyv chlópci abý yšlý śë rózumu učýty. Ájbo jak vernúv-śë dóma ta vin hadáv šo chlópci takýj rózum májut jak vin, ájbo chlópci vin najšóv dóma. Zapér jich u chl’iv taj zapalýv chl’iv yz čotyróch ségelet’iv. A totó ne znála lyš žoná. Ájbo vin šos posvarývśë a žínka zamelduvála ho šo vin dva flekóvy zapalýv. Jak ho žandáry povelý, ta kazáv: „totó škóda šo ja lyš try hódy za rózum služýv, jak bym buv šče híd služýv ta bizívno by buv tak palýv šo abý žoná ne znála.”

 

A három tanács

 

Hol volt, hol nem volt egy ember. Volt két fia, de nagyon szegények voltak, hát nem tudta őket házánál tartani s így elküldte őket szerencsét próbálni [szószerint: keresni]. Elment az idősebbik, járt, a merre járt, kevés költség [pénz] volt nála, igen megéhezett s nem messze világosságot vett észre. Megy, hogy ott a háznál szolgálatba álljon s a gazda felfogadta. S kérdi őt, hogy milyen fizetést akar. S ő azt mondta, hogy észt akar tanulni. Mikor kitelt az éve, elmegy. A gazda meg ilyen tanácsot adott neki: ha erdőben leszel, éjjel ne rakj tüzet. Ezután egy másik gazdához ment s beállott, de csak észért. Ez a gazda ezt a tanácsot adta: jószágot mindig a szemed előtt legyen. Tehát tovább ment a harmadik gazdához. S beállott. De csak észért. Itt is kitöltött egy évet. Kérdi a gazdától: milyen tanácsot asz nekem? Ez pedig mondotta neki: ha megházasodol, feleségednek soha se mondj igazat. Most már gazdálkodni kezdett. Három évig szolgált észért, hát okos embernek tartották. Egy nyáron elment juhásznak. Nagy esőzés volt s mivel egyedül volt a juhokkal, tüzet rakott. Mikor megrakta a tüzet, a világosságra két medve közeledett. A mikor észrevette: észért szolgáltam és mégis ostoba vagyok. Ha tüzet nem raktam volna, a vadállatocska nem vett volna észre. Eloltotta a tüzet, eltévedtek a juhok.

Mikor elmúlt a nyár, hazatért s megnősült. De hozzájött a koma s mondja: add kölcsön a kanczát, egy kis fát kell behoznom. Kölcsön adom, de a kanczának nemsokára csikója lesz, hát nagyon óvatosan húzzál. De a koma a kanzcának enni nem adott s nagyon sokat felterhelt s a kancza elejtette a csikót. A koma pedig mikor látta: megragadta a csikót s a hóba s galylyal befödte. De a gazda ezt látta, a csikót kihúzta s a padlásra [dobda].

Egyszer András nem volt otthon s a menyecske odakölcsönözte a komának a tulkokat. A koma annyira megrakta a szánt, hogy a tulkok nem bírták húzni. A koma pedig nógatta: „hoo! csá! nye! hogy a menykő üssön belétek! hát én a koma tulkaival oly kíméletesen bánjak?” Meglöki a szánt, a szán megindul, a tulkok meg a dombról a bokorba estek, összetörték szarvaikat. De a koma mindezt nézte, hogyan teszi csúffá a koma jószágát.

„Komácskám! nem volt-e valami baj!” „Nem, csak nemrégen itattam s a tulkok birkóztak s összetörték a szarvaikat”.

Most András koma lakomát készít. Meghívja, mint faluhelyütt (szokás) a bírót, a kurátort, hütöst s még pár gazdát. S a mikor beszélgettek (belémelegedtek a beszédbe), a koma lehozza a csikót s kérdi: „tisztelt gazdák, ha ez a ló fenőtt volna, mennyit érhetne?” A bíró pedig, mint a falu elűljárója okos ember, hát legtöbbre becsüli. Azután még tovább vendégeskedtek. A koma majd a padlásra ment, lehozza a szarvakat. „Hát ilyen ökrök mit érnének, ha felnőnének”. Az mikor milyen az év, mondják neki. A koma bezárta az ajtót s a csikóval a komát a hátán, a fején (ütötte). A komaasszony megsajnálta, kinyitotta az ajtót, a koma elfutott s utána el a vendégek is.

A koma most a harmadik faluba megy s ott elbeszéli, hogyan kínlódik, mily keservesen szolgál észért s még gúnyt űznek belőle. Most máskép fog gazdálkodni. Fogadott egy kis szolgát s kiküldte a juhokkal. De volt nála egy ficzkó is s a ficzkó meg a kis szolga nagyon megismerkedtek s megfeledkeztek a juhokról. A juhok eltévedtek. A gazda elűzte a fiúkat, hegy menjenek észt tanulni. De mikor hazaért, azt hitte, hogy a fiúknak olyan eszük van, mint neki, de a fiúkat otthon találta. Becsukta őket az istálóba s felgyújtotta az istálót négy szegletről. Ezt pedig csak a felesége tudta. De ő kicsit összeveszett, az asszony pedig feljelentette őt, hogy két ficzkót elégetett. Mikor a csendőrök elvitték, így szólt: „mily kár, hogy csak három évig szolgáltam észért, ha még egy évig szolgáltam volna, bizonyára úgy gyújtottam volna, hogy a feleségem ne tudja”.

 

 

Irodalom

 

Asbóth Oszkár 1911: Bonkáló Sándor A rahói kisorosz nyelvjárás leíró hangtana. Gyöngyös, 1910. – 49 c. – In: Nyelvtudomány. – Budapest, 224–240.

Bonkáló Ervin 1996: Bonkáló Sándor életrajza. – In: Bonkáló Sándor/ A rutének. 2. bővített kiadás. – Basel–Budapest, 7–12.

Bonkáló Sándor 1935: A kárpátalji rutén irodalom és művelődés. – Pécs. – 80 р.

Bonkáló Sándor 1910: A rahói kisorosz nyelvjárás leíró hangtana. – Gyöngyös. – 49 p.

Bonkáló Sándor 1940: A rutének (ruszinok). – 184 р.

Bonkáló Sándor 1911: Huczul népmese. – In: Nyelvtudomány. 1911/3. Budapest, 197–201.

Bonkáló Sándor 1934: Magyar elemek a rutén irodalomban. – In: Beke Ödön, Benedek Marcell, Turóczi-Trostler József (szerk.), Emlékkönyv Balassa Józsefnek. Budapest, 42–45.

Bonkáló Sándor 1912–1913: Tagadómondat a magyar-kisorosz nyelvben. – In: Nyelvtudomány. 1912–1913/4. 219–222.

Csopey László Rutén–magyar szótár. Русько-мадярский словарь. Budapest, 1883.

Kiss Kálmán 1995: A magyarországi orosznyelv-oktatás első korszaka (1849–1949). Debrecen.

Lebovics Viktória 2009: История украинистики в Будапештском университете. – In: Studia Russica XXIII. 156–169.

Lebovics Viktória 2017: Bonkáló Sándor és az ukrán szak története Budapesten. – In: Csehily József, Végvari Velentyina, Wołosz Robert (szerk.) A magyar–szláv kapcsolatok: múlt és jelen című nemzetközi tudományos konferencia tanulmánykötete (Pécs, 2016. október 13–14.). Pécs, PTE BTK Szláv Filológiai Tanszék, 129–136.

Salga Attila 1996: Utószó. Bonkáló Sándor munkásságáról. – In: Bonkáló Sándor/ A rutének (Ruszinok). 2. bővített kiadás. – Basel–Budapest, 131–169.

 

Барань Єлизавета, Романюк Рената 2012: Шандор Бонкало – дослідник гуцульської етнографії та гуцульського говору (до 100-річчя появи «Описової фонетики рахівського малоруського говору» Шандора Бонкала). – In: Ґрещук В. В., Возняк С. М. та ін. (ред.) Вісник Прикарпатського університету. Випуск ХХХІІ–ХХХІІІ. Івано-Франківськ, 324–329.

Бедзір Василь 2009: Олександр Бонкало (130-річчя від дня народження вченого-історика, громадського діяча (1880–1959). – In: Календар краєзнавчих пам’ятних дат на 2010 рік. – Ужгород: Вид-во В. Падяка, 48–51.

Герасимова Г. П. 2003: Бонкало Шандор. – In: Енциклопедія історії України. Київ: Наукова думка. Т. 1. 338.

Кубійович В. 1993: Енциклопедія українознавства. – In: Кубійович В. (ред.). Том 1. Бонкало Олександер. – Львів, 1993. 157.

Поп Иван 2001: Бонкало Александр. – In: Энциклопедия Подкарпатской Руси. Поп Иван (ред.). – Ужгород. Издательство В. Падяка. 101–102.

Удвари Иштван 2010: Биобиблиографический указатель. Под редакцией Андраша Золтана. Nyíregyháza: Nyíregyházi Főiskola Ukrán és Ruszin Filológiai Tanszéke (= Studia Ukrainica et Rusinica Nyíregyháziensia 26.). – 238 p.