Az előadás az EGYÜTT AZ ÚTON – MAGYAROK ÉS RUSZINOK című konferencián hangzott el 2018. február 3-án, Nyíregyházán. (Rendező – az Országos Ruszin Önkormányzattal együttműködve – a Charta XXI Egyesület.)  

Tisztelt Konferencia!

Véghseő Tamás előad

Ruszinok, magyarok, görögkatolikusok: két nép – egy egyház. A mai konferencia első előadójaként az a megtisztelő feladatom, hogy a két nép kapcsolatáról szóljak, mégpedig a görögkatolikus egyház sajátos optikáján keresztül vizsgálva ezt a kapcsolatrendszert és annak történeti fejlődését.

Amikor magyarországi görögkatolikusokról, görögkatolikus egyházról/egyházakról beszélünk, akkor a kiindulópontot a 17. század első évtizedeiben találjuk meg. Egy olyan korban, amikor a vallási és felekezeti identitás fontosabb szempont volt, mint a nemzeti vagy nemzetiségi hovatartozás. Ez utóbbi későbbi korokban tett szert jelentőségre, sőt a 19. században egy sajátos szakralizáción keresztülmenve a vallási identitással egy szintre került – ahogyan azt a magyar identitású görögkatolikusok esetében megfigyelhetjük – vagy éppenséggel azt meg is előzte fontosság tekintetében – ahogyan azt a 20. századi rítus- és felekezetváltások nagy száma bizonyítja szintén a magyar görögkatolikusok vonatkozásában. Természetesen a 17. században is létezett különbségtétel magyarok, ruszinok, németek, szlovákok, románok stb. között és ennek a különbségtételnek voltak nagyon komoly társadalmi és gazdasági következményei, de jelentősége igazából a felekezeti hovatartozásnak volt.

A felekezeti identitás nagy kérdése volt az, ami a 17. század elejétől kezdve a ruszin-magyar kapcsolatokat a korábbi szinte pusztán – az egyszerűség kedvéért nevezzük így – gazdasági szintről elmozdította és új dimenzióba helyezte. De éppen a felekezetiség, mint meghatározó tényező jelenléte miatt ebben a korszakban nem beszélhetünk csupán ruszin-magyar kapcsolatokról, hanem katolikus magyarok és ortodox ruszinok, valamit református magyarok és ortodox ruszinok kapcsolatáról kell beszélnünk és arról, mi jött létre ebből a kapcsolatból. Azért is tartom fontosnak ezt a különbségtételt, mert ma, amikor a görögkatolikus egyház már lassan négyszáz éve létezik, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a felekezetszerveződés korában, amikor Magyarországon a katolicizmus új erőre kapva „hitviták tüzében” megmérkőzött a protestáns felekezetekkel, a bizánci szertartású keresztények számára nem csak a katolikus alternatíva volt az egyetlen. Kevésbé ismert, mert kevésbé dokumentált, de tény, hogy az 1650-es években a református Rákóczi-család kezében lévő Munkácson a nem sokkal korábban az ungvári unióban konkretizálódott katolikus kezdeményezés ellenhatásaként létrejött egy református jellegű ortodox egyház is. Elképzelni is nehéz, hogyan működhetett ez a gyakorlatban – valószínűleg csupán egy nagyon szoros külső ellenőrzésre és közvetlen irányításra kell gondolnunk református részről –, de tény, hogy ennek a kezdeményezésnek csak II. Rákóczi György, majd édesanyja Lorántffy Zsuzsanna halála, illetve az özvegy fejedelemasszony Báthory Zsófia rekatolizálása vetett véget, aki 1664-ben a munkácsi kolostort és ezzel az egyház vezetését átadta Parthén Péter görögkatolikus püspöknek.

Bármelyik alternatíváról – katolikusról vagy reformátusról – is beszélünk, mindkettőjük ruszin relációjának van egy fontos közös jellemzője. Ez pedig az, hogy a ruszinokhoz fűződő kapcsolatukban domináns szerepet játszottak. A katolikus magyarok és ortodox ruszinok vagy református magyarok és ortodox ruszinok találkozását és kapcsolatrendszerét nem nevezhetjük egyenlő felek találkozásának. A ruszinok minden – társadalmi, gazdasági, kulturális – szempontól hátrányban voltak, s ez meghatározta azt is, ahogy a többségi társadalmat képviselő partnerük (kevés kivételtől eltekintve) értékelte és minősítette felekezeti identitásukat, vallási hagyományaikat és egyházi kultúrájukat. Ez a kezdeti egyenlőtlenség hosszú évszázadokra meghatározta a magyar-ruszin kapcsolatokat. Akkor is, amikor a felekezeti jelzőknek már nem volt döntő jelentősége ebben a kapcsolatrendszerben.

Mi vezetett a fentebb említett kettős kapcsolatfelvételhez? Miért érezték fontosnak a 17. század első évtizedeitől kezdődően katolikus és református egyháziak és világiak azt, hogy az ortodox ruszinok (illetve Erdélyben románok) életében ilyen jelentős változásokat kezdeményezzenek?

A modern egyháztörténet-írás ezt a korszakot a felekezetszerveződés korának nevezi. Korábban a „reformáció és ellenreformáció” elnevezés volt az uralkodó, de ezt ma már általánosan felváltja a „konfesszionalizáció”, vagyis a „felekezetszerveződés kora” elnevezés. Számos érv bizonyítja, hogy ez utóbbi kifejezés pontosabban adja vissza a történeti folyamatok valóságát. Ezek közül most szempontunkból a legfontosabbat szeretném kiemelni, mégpedig azt, hogy a világegyház szintjén a 16. század második felétől kezdődően, magyarországi viszonylatban inkább a 17. század elejétől kezdve a katolikus egyház is modern értelemben vett felekezetté szerveződött. Tehát nem csak a különböző protestáns felekezetek jelentek meg új egyházi valóságokként, hanem a tridenti reformprogram megvalósítása révén a katolikus egyház is jelentős átalakuláson átesve szerveződött újjá. Nem szeretnék ennek részleteibe bonyolódni, hiszen ma már magyarul is elérhető ennek a szakirodalma, hanem inkább azt az elsőre sommásnak tűnő megállapítást teszem, hogy a tridenti zsinatban újjászerveződött katolikus egyház alig hasonlítható össze a középkorvégi egyházzal.

Az újjászerveződött és öntudatában is megerősödött katolikus egyház a világon mindenhol, nemcsak Közép- és Kelet-Európában, újult erővel és megváltozott szemlélettel kezdte el keresni a kapcsolatot a keleti keresztényekkel. Ezt a megváltozott szemléletet paradigmaváltásnak is nevezhetjük. Olyan paradigmaváltásnak, mely során a „firenze modellt” felváltja a „tridenti modell”. A firenzei modell fogalma az 1439-es firenze unióra utal, melyen a keleti egyházak tárgyalófelekként vettek részt. Konstantinápoly részéről jelent volt a pátriárka, de jelen volt a bizánci császár is, s a tárgyalások végén megszületett dokumentum a „Laetentur caeli” a két fél közös megállapodásának eredményét foglalja össze. Ezzel szemben a kora újkori uniók már egy másik forgatókönyvet követnek, s arról szólnak, hogy a keleti fél egyszerűen elfogadja a katolikus hitvallást (confessio-t) abban a speciális formában, ahogyan azt a latin fél előírta és elfogadja a római pápa főségét, helyreállítva így az egységet a Római Apostoli Székkel. Ezt a forgatókönyvet azért nevezzük tridenti modellnek, mert ebben az a fajta öntudatbeli megerősödés köszön vissza, mely katolikus egyházban egyértelműen a tridenti reformprogram eredményeként jelentkezett.

A lengyelországi rutének a 16. század végén még a firenzei modell alapján keresik az egység helyreállítását, de küldötteik hamar megtapasztalják Rómában a paradigmaváltást, s a breszti unió már az új szabályok szerint köttetik meg. A Magyar Királyságban hasonló kezdeményezés meg sem fogalmazódhatott, mivel a magyarországi ruszinok egyházszervezete a lengyelországihoz képest sokkal fejletlenebb volt, egyetlen püspöki rangú vezetőjük közjogilag rendezetlen státuszban a helyi földesúrnak, nevezetesen a munkácsi uradalom aktuális tulajdonosának a legteljesebb mértékben kiszolgáltatva, jogilag el nem ismert joghatóságot gyakorolva vezette az egyébként egyre növekvő lélekszámú közösségeket.

Amikor tehát Magyarországon katolikus részről megfogalmazódott az a gondolat, hogy valamit kezdeni kellene az ország északkeleti vármegyéiben élő ortodox keresztényekkel, akkor már egyértelműen csak a tridenti modell működhetett. Vagyis az egység helyreállításának útjaként a katolikus egyházba való betagozódás, az integráció jöhetett szóba, szándékosan nyitva hagyva az integráció mélységének kérdését. Az unió integrációként való értelmezése, illetve „az integráció mélységének kérdése” talán némi magyarázatra szorul. Úgy gondolom, hogy ma már közmegegyezés van abban, hogy ezek a folyamatok jelentősen túlmutatnak azon, amit az unió, vagyis a Római Apostoli Székkel való kánoni egység helyreállítása takar. A görögkatolikus egyház létrejötte nem csupán vallási, felekezeti, egyházi kérdés volt, s nem is lehetett csupán az, hiszen abban a korban minden egyházi vonatkozású kérdésnek jóval szélesebb társadalmi, politikai stb. vetületei voltak. Úgy vélem ezért, hogy az integráció szó jobban visszaadja folyamatok és eredményeik lényegét, mint az szűkebb jelentéstartalommal bíró „unió”. Az integráció mélységének kérdése, illetve a kérdés nyitva tartása alatt azt értem, hogy a kezdeti időkben, s még hosszú évtizedeken, (talán nem túlzás) évszázadokon át nem volt egyértelműen meghatározva, hogy a katolikus egyházba való betagozódás és annak minden társadalmi, kulturális, gazdasági következménye végeredményben milyen hatással legyen az érintett közösségek önazonosságára. Mi volt a végcél, a kívánatos végeredmény? A katolikus egyházba való teljes, vagyis rítusváltást is eredményező integráció? Vannak erre utaló jelek is. Ezzel szemben mindazok, akik ismerik a görögkatolikus egyháztörténet alapjait, az ungvári unió három feltételét idézhetik, melyek közül az első éppen a bizánci rítus sértetlenségének garantálását fogalmazza meg. Ugyanakkor már lassan három éve, hogy tudjuk: 1646. április 24-én, az ungvári unió napján ilyen feltétel nem hangzott el. Sőt, semmilyen feltételt sem fogalmaztak meg. Jelenlegi ismereteink szerint a három híres feltétel csupán egy 1652-ben írt visszaemlékező levélben jelenik meg, amit görögkatolikus főesperesek írtak. Ez még jobban erősíti azt a feltételezést, hogy az integráció mélységének a kérdése nem volt világosan megfogalmazva se a folyamatok kezdetén, sem pedig a következő évtizedekben. 1646. április 24-én az Ungváron összejött 63 ortodox pap mindössze azt jelentette ki és azt rögzítették írásban, hogy törvényes püspöküknek az egri római katolikus püspököt, Jakusich Györgyöt ismerik el. Hat évvel később már fontosnak tartják kihangsúlyozni azt, amit ők akkor talán természetesnek vettek, vagyis azt, hogy a rítusukat nem fogják megváltoztatni, de az eltelt időben az derülhetett ki, hogy ez nem mindenki számára evidencia.

Drugeth György szobra a nagyszombati síremlék alapján

Visszatérve még a folyamatok legelejére, fontos kihangsúlyoznunk azt, hogy a ruszinok körében az unióra irányuló első konkrét kezdeményezés egy világi ember, egy katolikus magyar földesúr, Homonnai Drugeth György nevéhez fűződik, aki 1613-1614-ben Athanaszije Krupeckij przemysli püspök segítségével próbálta meg létrehozni birtokain a görögkatolikus egyházat. Kísérlete kudarccal végződött, mert a folyamatokba nem vonta be a munkácsi püspököt, aki ezeknek a közösségeknek a tényleges vezetője volt. Ugyanakkor a világi ember próbálkozásában a jobbágyai körülményeinek javítását kívánó földesúr törekvéseire is ráismerhetünk rá, aki az egyházban meglátta a társadalmi integrációt előmozdító lehetőségeket. A sikerhez később szükség volt katolikus részről egy jelentős egyházi személy kezdeményező közreműködésére is, aki Lippay György egri püspök személyében 1633-ban jelenik meg a térségben. Ugyanakkor Lippay írásait olvasva nem nehéz megerősítve látnunk Hodinka Antal megállapítását, mely szerint Lippay „páratlan szeretettel” fordult a bizánci szertartású keresztények felé és őszintén azon munkálkodott, hogy az unió egyben a társadalmi felemelkedés útját is jelentse.

Ezen a ponton – megemlékezve Homonnai Drugeth György és Lippay György személyes motivációiról – az integráció fogalom mellett egy másik kifejezést is alkalmaznunk kell. Ez pedig a modernizáció fogalma, melyet az integrációval együtt kell használnunk, ha a magyarországi görögkatolikus egyházakról beszélünk. Míg az integrációval kapcsolatban, annak mélységét illetően maradtak nyitott kérdések, az kétségtelen, hogy az unió az érintett közösségek életében a modernizáció lehetőségét jelentette. Ez a lehetőség nagyon lassan vált konkrét valósággá és kezdetei a 18. századra tolódtak át, de kétségtelenül végbement, és első eredményeként a Munkácsi Egyházmegye kánoni és közjogi létesítéséhez vezetett 1771-ben.

Lezárva a magához az unióhoz és annak jelentéséhez kapcsolódó gondolatmenetet, elmondhatjuk, hogy – egyházi optikán keresztül szemlélve – a 17. századi ruszin-magyar kapcsolatok alapvetően a katolikus és protestáns felekezetszerveződés köré szerveződnek és alapvetően a felek közötti egyenlőtlenség jellemzi őket. Az eredményesség tekintetében a katolikus alternatíva bizonyult sikeresnek, amiben egyértelműen láthatók a társadalmi integrációra és modernizációra való törekvés jelei.

Mielőtt tovább lépünk a 18. századra szeretnék egy még kevésbé kiforrott és ezért leginkább feltételes módban megfogalmazott gondolatot felvetni a ruszin és a magyar görögkatolikusok kettős, illetve hármas identitásváltásáról. Ezek az identitásváltások mérföldkövekként jelölhetik a két közösség történelmi útját. Az első, közösnek nevezhető identitásváltás az unióval jön létre, s talán nevezhetjük felekezeti identitásváltásnak. Valóban úgy tűnhet, hogy az ortodoxból katolikussá lett ruszinok életében az unió elfogadása egyfajta identitásváltás lehetett. Gyenge pontja ennek a gondolatnak az, hogy a források alapján ez a feltételezett identitásváltás nem volt reflektált és tudatos identitásváltás. A 17. században élt görögkatolikus papok és hívek nem mélyültek el ebben a kérdésben, nincs nyoma olyan jelenségeknek, melyek valamilyen, legalább kezdetleges identitásdiskurzushoz lennének hasonlíthatók. A változásokat leginkább a hétköznapok világában élték meg, ahol olyan problémák domináltak, mint az, hogy a görögkatolikussá lett papok megözvegyülve immáron nem nősülhettek újra, míg az ortodoxnak megmaradt klérus számára püspökük – tekintettel a kisgyermekekre – ezt többnyire engedélyezte. Ugyanakkor kétségtelen az is, hogy később, talán leginkább a 19-20. századra jellemzően a görögkatolikus papság számára fontos volt a görögkatolikus identitás, vagyis a korábban lezajlott felekezeti identitásváltás, még akkor is ha ez leginkább az ortodoxiától való elhatárolódás kontextusába illeszkedett. Ha tehát a 17. század vonatkozásában felekezeti identitásváltásról beszélünk, akkor mindenképpen hozzá kell tennünk, hogy ez jóval később érett be.

A többszörös identitásváltás gondolatkörében maradva lépjünk be a 18. századba, mely Rákóczi-szabadságharc utáni viszonylag nyugodt évtizedeivel elegendő időt biztosított a görögkatolikusok egy újabb és valóban időigényes identitásváltására. Ezt a második identitásváltást talán kulturális és mentalitásbeli identitásváltásnak nevezhetjük, melynek eredményként a görögkatolikus klérus nyugati műveltségű és mentalitású klérussá alakult át. Nehéz lenne azt mondani, hogy a görögkatolikus papság „keletiből” vált volna „nyugativá”, hiszen a korábbi évszázadok – beleértve a 17. századot is – nyilvánvaló műveltségbeli hiányaira nem a „keleti” jelző illik. Ennek a folyamatként értelmezhető identitásváltásnak a színterei azok a papnevelő intézetek Nagyszombatban és Egerben, melyek az unió megkötésével megnyitották kapuikat az immáron görögkatolikus papnövendékek előtt. Ennek a jelenségnek kronológiailag még a 17. századhoz kellene tartoznia, hiszen az unió a század közepén köttetett meg. A Parthén Péter püspök halálát követő zűrzavaros időszak azonban egyáltalán nem kedvezett a görögkatolikus papképzés megszervezésének, így annak kezdeményezése a 17. század utolsó évtizedében Magyarországra érkezett De Camillis püspökre várt. Az ő 1690-ben megkezdett püspöki szolgálata nyitja a görögkatolikusok hosszú 18. századát, mely 1809-ben Bacsinszky András püspök halálával zárul. Kihasználva a Kollonich Lipót bíboroshoz fűződő jó kapcsolatát De Camillis püspök sikeresen teremtette meg a görögkatolikus papnövendékek nagyszombati képzésének alapjait. Nagyszombat, majd később Eger „kitermelte” a görögkatolikus kléruson belül azt az elitet, melyre már egyházkormányzatot is lehetett alapozni. Ha felidézzük a 17. századi viszonyokat az intézményesen nem létező görögkatolikus papképzéssel és azzal a ténnyel, hogy a csupán alapvető írás-olvasási készségekkel rendelkező Parthén püspök halála után a magyarországi görögkatolikus kléruson belül évtizedekig nem találtak püspöki méltóságra emelhető papot, akkor még inkább látványossá válnak a 18. századi változások. 1771-ben Mária Terézia nem dönthetett volna a Munkácsi egyházmegye kánoni és közjogi felállítása mellett, ha nem állt volna rendelkezésre a görögkatolikus kléruson belül egy olyan elit, melynek soraiból püspöki székre, kanonoki stallumokra és más komolyabb előképzettséget igénylő tisztségekre alkalmas papokat lehetett választani. A korábbi igen jelentős műveltségbeli különbségeket és hátrányokat ledolgozó elit képessé vált az önszerveződésre és az érdekképviseletre, s arra, hogy egy végeredményben sikeres autonómiamozgalom élére álljon. Mária Terézia korára és uralkodására jellemző módon a központi kormányzat értékelte ezeket a törekvéseket és az azokat megalapozó jelentős eredményeket, s a helyi egyházpolitikai érdekképviselettel – vagyis Eszterházy Károly egri püspökkel – szemben is keresztülvitte akaratát.

A központi kormányzat és a helyi világi és egyházi hatalom egymásnak feszülése görögkatolikus kérdésekben ekkor már évszázados hagyománnyal rendelkezett. Az uniót követő évtizedekben ez az ellentét elsősorban a görögkatolikus papság jogainak biztosítása körül alakult ki. Az uniót pártoló bécsi udvar hiába adott biztosítékokat és kiváltságlevelet a görögkatolikus papságnak, hogy azzal kiemelje a jobbágyi sorból, vármegyei szinten sokáig képtelenség volt ennek érvényt szerezni. A vármegyék magyar nemessége két okból ellenezte a központi kormányzat törekvéseit. Egyrészt sértve látta rendi jogait, mikor az uralkodó egy ilyen jelentős kérdésben a rendek megkérdezése nélkül döntött. Úgy gondolták, hogy az uniónak az országgyűlésen a rendek jóváhagyásával kellett volna megszületnie, vagy elbuknia. Ez az álláspont is azt bizonyítja, hogy az unió jóval több volt, mint vallási, egyházi, felekezeti kérdés. Véleményem szerint nem szabad elvetnünk azt a felvetést se, hogy a bécsi udvar politikai megfontolásból lépett az uniót érintő ügyekben a rendek megkérdezése nélkül, mivel éppen ellenükben kívánt kialakítani egy hozzá lojális társadalmi réteget egy olyan földrajzi régióban, ahol a központi hatalommal való szembenállásnak már évtizedes hagyományai voltak.

A rendek ellenkezésének másik oka gazdasági természetű volt. A görögkatolikus papság emancipációja és a katolikus papokkal és a protestáns lelkészekkel való egyenjogúsítása költségekkel is járt, amit a központi kormányzat a helyi földesurakkal kívánt megfizettetni. A papcsaládok kiesése a termelésből a földesúr bevételeit csökkentette, ahogyan a parókiális földek kimérése is neki okozott hátrányt.

A helyi földesurak ellenállása tiszttartóikon keresztül időnként egészen brutális volt. De Camillis püspök fennmaradt levelezésének jelentős része arról szól, hogyan próbálja menteni megvert és megalázott papjait a földesúri hatalommal szemben. A tiszttartók és katonáik előszeretettel statuáltak példát a király kiváltságlevelére hivatkozó görögkatolikus papok nyilvános megfenyítésével, hogy közérthetően demonstrálják mit gondolnak uraik a bécsi udvar elképzeléseiről.

Az 1720-as években az udvar legyőzte a helyi nemesség ellenállását és a görögkatolikus papok közjogi helyzete megszilárdult. Ezzel párhuzamosan azonban kialakult egy újabb helyi ellenállás, mégpedig egyházi vonalon. A Kollonich bíboros védelmét élvező De Camillis püspök halála után az egri püspökök sikeresen érvényesítették azt az igényüket, mely szerint az egyházmegye területén élő görögkatolikusok főpásztora az egri püspök, aki a munkácsi püspökre csupán rítusvikáriusként tekint. Az udvar évtizedeken át elfogadta ezeket az igényeket, mivel maga Kollonich Lipót is úgy gondolta, hogy az unió megerősítése érdekében szükség van erre a nagyon szoros ellenőrzésre. Amikor azonban kialakult a jól képzett görögkatolikus papi elit és logikus lett volna a nagyobb autonómia felé történő elmozdulás, az egri püspökök inkább tovább csökkentették a görögkatolikus püspök-vikárius jogait, s határozottan ellenezték az önálló, közjogilag és létező görögkatolikus egyházmegye felállítását. Ennek okai a térnyerés-térvesztés logikája mentén érthetőek meg, s legélesebben a korra jellemző rítusközi vitákban mutatkoznak meg. Az 1760-as években olyannyira elmérgesedett a viszony az egri püspök és görögkatolikus vikáriusa között, hogy Mária Terézia közbelépésre volt szükség. A királynő látva az érvényben lévő egyházkormányzati struktúra elégtelenségét, annak megszüntetése és a Munkácsi egyházmegye hivatalos felállítása mellett döntött. A görögkatolikus emlékezet joggal tartja ezt az eseményt pirosbetűs ünnepként számon, hiszen olyasmi történt, ami még néhány évtizeddel korábban is elképzelhetetlen volt: egy konfliktushelyzet az eszközöket és politikai befolyást nélkülöző kisebbség javára dőlt el. Mária Terézia látványosan demonstrálta, hogy nem hirtelen döntés született, hanem jól átgondolt stratégia konkretizálódott. A Bradács János püspök korai és váratlan halála miatt munkácsi püspökké kinevezett Bacsinszky Andrást drága egyházi felszerelésekkel látja el, új egyházi központot létesít Ungváron, székesegyházként átadja a jezsuiták ungvári templomát és főrendiházi tagságot ad a munkácsi püspöknek. Bacsinszky András püspök bevonulása a főrendiházba a korábbi évtizedek küzdelmeinek és mélyreható átalakulásainak méltó megkoronázása.

A görögkatolikus identitásváltások sorozatából már csak egy van hátra, mely leginkább a 19. századra jellemző. Ez az asszimilációs folyamatokban konkretizálódott nemzeti identitásváltás, mely a magyarországi ruszinságot nyilvánvalóan kedvezőtlenül érintette.

Amikor a görögkatolikus egyházi könyvek kiadásával kapcsolatban Bacsinszky püspök konfliktusba került a bécsi udvar bürokratáival, akkor azok egyike megvetően megjegyezte, hogy az egyet nem értés oka az, hogy a püspök „orosz módra gondolkodik”. Ugyanezekben az években az ungvári görögkatolikusok panaszt emeltek a városi tanácsnál, mivel úgy érezték, hogy a többi felekezethez képest hátrányosan megkülönböztetik őket. A válasz így hangzott: „ha nem tetszik, mehetnek vissza Oroszországba”. Kazinczy Ferenc levelezésében maradt fenn Kutka János, a munkácsi egyházmegye helynökének esete, akit szintén egy konfliktushelyzetben ellenfele, egy magyar nemesember azzal kívánt megsérteni, hogy „csak egy orosz pap fija”. Ez a három epizód jól illusztrálja, hogy mi alapozta meg ezt a harmadik identitásváltást, mely számos ruszin család számára – így a Kutkák számára is – a 19. században a társadalmi stigmáktól és előítéletektől való szabadulás egyetlen járható útjának tűnt.

Az 1790/91. évi országgyűlést követően útjára indult magyar nemzeti ébredés, a nyelvújítás mozgalma, a reformkor, majd az 1848/49-es szabadságharc sajátos légkörében a görögkatolikus egyház a nemzeti identitásváltás katalizátorává vált. A 18. század utolsó évtizedében megjelentek az első magyar nyelvű görögkatolikus liturgia-fordítások, melyek kéziratos formában gyorsan elterjedtek azokon a területeken, ahol a görögkatolikusok vegyesen éltek katolikus és protestáns közösségekkel és ahol a hétköznapi nyelvhasználatban a nyelvváltás már korábban megtörtént. Kialakul és sok évtizedes küzdelemben megszilárdul a magyar görögkatolikus identitás, melynek képviselői az 1868-as első hajdúdorogi találkozójukon már határozottan fogalmaznak: „mi magyarok vagyunk és az örökkévalóságig azok akarunk maradni.”

Ugyan a magyar görögkatolikusok eredetének kérdése összetettebb annál, hogy kizárólag csak a ruszinok és románok elmagyarosodásával lehetne magyarázni, mégis kétségtelen, hogy az asszimiláció jelentős szerepet játszott. És mivel az asszimilációban a görögkatolikus klérus az élen járt, azt kell mondanunk, hogy bár a ruszin nemzet történetében a görögkatolikus egyház alapvetően pozitív szerepet játszott, az asszimiláció okozta veszteségektől nem óvta meg.

Befejezésképpen még egy rövid gondolatot szeretnék megfogalmazni a harmadik identitásváltás eredményességét illetően. Mivel az identitásváltás célja a társadalmi előítéletektől, az „orosz”, vagy „muszka”, „oláh” és egyéb jelzőktől és azok következményeitől való szabadulás, eredménynek a stigmatizáció megszűnését tekinthetjük. A magyar görögkatolikusok tapasztalata az, hogy a magyar nemzethez való tartozáshoz egészen a 20. század közepéig a nyelvváltás és a nemzeti identitás megváltoztatása se volt elegendő. Láthatatlan falként, leküzdhetetlen akadályként még mindig ott tornyosult a bizánci rítus, mely a közgondolkodás szerint nem lehetett a magyar nemzeti identitás része. A bizánci rítus a szláv népek és a románok világához kötődött, így annak, aki onnan a magyarsághoz kíván átlépni – a közgondolkodás szerint – rítust vagy felekezetet kellett váltania. A két világháború közötti időszak szomorú tapasztalata az, hogy az egyéni életstratégiák kialakításakor sokan megtették ezt a lépést. Elhagyták görögkatolikus vallásukat azért, hogy hitvesük családja befogadja őket, vagy azért, hogy a hadseregben vagy az államigazgatásban ne tűnjenek megbízhatatlan személyeknek. Ugyanakkor a többség számára a bizánci rítushoz való ragaszkodás meghatározó része volt az önazonosságnak, s a magyar görögkatolikus identitás hármas alappillére – katolikus hit-bizánci szertartás-magyar nyelv – nem szenvedhetett csorbát.