Bár nem rólunk, de nagyon is nekünk szólnak a négy évtizede megjelent Populorum progresszio kezdetű pápai enciklika szavai. Például a népek kölcsönös gyanakvásának eloszlatásáról mondottak.
VI. Pál pápa  így kezdi a Populorum pogressio enciklikának 64. pontját: „Szorongással és szomorúsággal tölt el Bennünket ez a helyzet, mert a jövő súlyos veszélyeinek előjeleit mutatja.”
A helyzet, amiről a pápa beszél, a gyarmatbirodalmak megszűnése után kialakuló, az egész világot átfogó gazdaság, amelyben a gyengék mindig a rövidebbet húzzák. A jövő súlyos veszélyei négy évtized alatt sajnos nem kerültek távolabb, igaz, nem is szakadt ránk az egész épület. Viszont VI. Pálnak az a reménye sem teljesedett még be, amit így fogalmazott meg: „Mégis tápláljuk magunkban a reményt, hogy a népek kölcsönös gyanakvását, a nemzeti önzést egyszer majd le fogja győzni az együttes munkálkodás iránti mélyebb igény és a szolidaritás növekvő érzése.”
Ilyen együttes munkálkodásra, regionális összefogásra több példa is van. A Mercosur, a dél-amerikai közös piac például. Messze nem olyan fejlett, mint európi mintája, de nem is követte el azokat a hibákat sem, amelyek miatt ma nálunk többen az Unió halálát jövendölik. De ne menjünk messzi földrészekre példáért. Mi itt a Kárpátok környékén nem éppen ezen munkálkodunk?
Megdöbbentő számomra, hogy hányszor kell magunkra gondolni, amikor az enciklikát olvasom, holott tudom, hogy akkor Róma ilyen szempontból nem nézett a vasfüggöny mögé. Mi mostanában azzal próbálkozunk, mint amiről az enciklika szól: „… azt is reméljük, hogy a gazdaságilag kevésbé fejlett országok abból is ösztönzést nyernek, azzal is eredményeket érnek el, ha összefognak a más hasonló helyzetű népekkel, és így nagyobb földrajzi egységen belül összehangolt tervek alapján egyúttal minden résztvevő a maga régiójának fejlődését is elősegíti.”
A XX. század jóadag feszültséget zúdított a nyakunkba, szinte lehetetlenné téve, hogy egymással szót értsünk. E feszültségeket nem kezeltük, néhány ponton, nem elhanyagolható, kiemelt jelentőségű ponton még nőnek is. A kisebbségek helyzetére gondolok, a beolvasztásukra törekvő állami politikákra. Az európai színtéren viszont nyilvánvalóvá lett, hogy egy cipőben járunk. Most vitáink egy részét megoldatlanul jegeljük, de visszük előre közös ügyeinket.
Ez jó. De csak addig, amíg a jegelt problémák új erőre kapva, mint letokolt tályog, ki nem fakadnak. A politikának megvannak az eredményei, és van számos kötöttsége. A kérdés civil megközelítése azonban szabadabb.  Fórumot kell teremteni arra, hogy a szőnyeg alá söpört gondokról beszéljünk, hogy épp a napi politikában kialakult jó együttműködési hangulatot kihasználva úgy közeledjünk egymáshoz, hogy csökkenjen a kölcsönös gyanakvás és oldódjanak az egymástól való félelmeink. Ez segítheti, hogy – visszatérve VI. Pál enciklikájának idézett szavaihoz, – az együttműködés révén megindult fejlődés ne csupán gazdasági legyen, hanem terjedjen ki a társadalmi élet minden szegmensére. Mi közép-európaiak az egymással való kiengesztelődés révén lehetünk akár az európai együttműködés új motorjai.

Surján László