Szabadságról, békéről, biztonságról oly sokat tárgyalnak, írnak, beszélnek szerte a világon, és mégis szörnyű dolgok történnek bolygónk szinte minden sarkában. Társadalmunk befolyásolásához viszont minden ember hozzájárulhat: életvitellel, jóságos szavakkal, irgalmassági cselekedettel, szolgálattal és transzcendentális kapcsolattal. Ezt tanácsolják a bölcs, szent emberek is. Hiszem, hogy mindezek pozitív hatást válthatnak majd ki. Azt, hogy ezt miként teszi meg az egyén, az életszemlélettől függ. De valamit tenni kell.

Talpra állni 

Mindnyájan ismerjük Magyarország történelmét. Csupán röviden említem: mennyi felégetett templom, mennyi földig rombolt falu, rabláncra fűzött tízezrek, kiirtott szőlők és gyümölcsösök, gazdátlan, üres telkek… – ez történt. Magyarország népessége a 15. században 4,5 millió volt, ebből 3,2 millió volt a magyar. Az 1720-as összeírás szerint, a lakosság akkori létszáma 3-3,2 millió volt, ebből csak 1,7 millió volt a magyar – szinte 50 %-os volt a zuhanás. Ezt kellett túlélniük őseinknek… Ők viszont nekiláttak, és újjáépítették a felperzselt falvakat, el kezdték hordani a fát, a követ a templomokhoz, gyümölcsfát ültettek, kertet telepítettek, vetettek és arattak. Meggyőződésem, hogy számukra a hit adott erőt mindehhez. Ma, a 21. század elején panaszkodunk, és keserűek vagyunk. Bátortalanság vesz erőt rajtunk, vagy esetleg összeomlunk, és szinte tehetetlenül veszítjük el öntudatunkat. Ami pedig a legszomorúbb: eltűnik az értékrendünk. Az értékrend megőrzéséhez hitre van szükség, nélküle az értékrend megőrzéséért folytatott harc, előbb, vagy utóbb, kudarcba fúl. A hit erőt, kezdeményező képességet és lendületet ad. Batta György újságírót idézve: „Csak rajtunk, magyarokon múlik, mennyire ismerjük fel: szabad akaratunkból, mit kell tennünk ahhoz, hogy erkölcsileg felemelkedjünk.” Kulcsár Ferenc gondolatai alapján „semmire sem kell annyira ügyelnünk, mint arra, hogy nyelvünk el ne korcsosodjon, és ki ne vesszen.” Ezt támasztja alá Tolnay Vilmos vallomása is, mely szerint „Jól tudjuk: ha elvész egy nemzet nyelve, ez a nemzet nyomtalanul elenyészik.” Csak a hit, a hűség, és felelősségvállalással együtt járó áldozatkészség segíthet rajtunk.

Gondolatok a megújulásról

Nagyböjt (és az advent) az elcsendesedés, a magunkba szállás és megújulás ideje. Ennek az utóbbinak, tehát a megújulásnak a nyomait, a próféták által, az ószövetségi Szentírásban is fellelhetjük. A próféta Isten küldöttje. Isten ösztönzésének engedelmeskedve, megvilágosító tant hirdet. Ez egy üzenet, melynek üdvözítő, előretekintő és megújító jellege van. Egyúttal viszont követelést is jelent. A megújulás ígéretére vonatkozólag, Izaiás próféta könyvének egyik szakaszában, a következő társadalomkritikai, dorgáló, de egyidejűleg reménykeltő mondatot olvashatjuk: „Így szólt hozzám az Úr: nem törődtél velem Izrael, áldozatokkal nem dicsőítettél, csak bűneiddel terheltél. De én vagyok az, aki mindezeket eltörlöm, és bűneidre nem emlékszem többé. Most már ne arra gondoljatok, ami régen történt. Íme, én valami újat viszek végbe, már éppen készülőben van, nem látjátok? Valóban, újat készítek számotokra a pusztában, új ösvényt a járatlan földön.” Ebből a szövegből méltán kiérezhetjük egy megújuláshoz vezető útnak az ígéretét, a bűnös embert átformáló isteni kegyelem ígéretét, egy vigasztaló reményt, mely az üdvösséghez vezet. Az újszövetségi Szentírásban Pál apostol megragadón intézi hozzánk a megújulás gondolatát, amikor az egyik levelében ezt üzeni: „Újuljunk meg lélekben, és öltsük magunkra az új embert, akit Isten saját képmására alkotott szentségben és igazságban.” Számunkra ez vonzó, gyönyörű, szent szöveg. Pál apostol évekre eltűnt a sivatagban. Visszavonult, hogy töltekezzen, hogy közelebb kerüljön a Mesterhez. Önként és bátran járta meg ezt a megújító utat. Az időnkénti elvonultság tiszta látás és erő megszerzésének a színhelye, az újrakezdés a megújulás elkerülhetetlen feltétele. Urunk Jézus Krisztus oly gyakran vonult el az éjszaka csendjébe, hogy magányban, mély imában egyesülhessen az Atyával. Leglényegbevágóbban Ő nyilatkozott a megújulásról, Nikodémusszal folytatott beszélgetése során: „… ha valaki újra nem születik, nem láthatja meg Isten országát…. Újra kell születnetek. A szél ott fúj, hol akar. Hallod zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy. Ez áll mindarra, aki lélekből születik.” A Szentírás magyarázta alapján a Szentlélek működése, mint a szél fújása, nem látható, de a megigazult lélek megtapasztalja hatását.

Visszafordítható-e nemzetünk fogyása?

Jelenkori világunkban is van útkeresés, jobbulásra való törekvés és megigazulási szándék. Szomorú számunkra viszont a földtekénken uralkodó szörnyű ellentmondás, sőt, azok halmaza. Ugyanis az emberi kultúra műszaki részlegének hatalmas fejlődése ellenére, egyre inkább komorabban festhetjük meg korunk társadalmi és erkölcsi állapotát, mely egyre mélyebbre süllyed a romló világ mocsarába. Forduljunk el viszont ezektől a szomorú jelenségektől, tekintsünk inkább bizalommal és reménykeltően a következőkre: XVI. Benedek pápa Szent II. János Pál nyomán meghirdette Európa újraevangelizálódási szándékát. Ez a lelki megújulási folyamatnak a kezdetét jelentheti. A Szent Atya távolba tekintő, aggódó szívvel fordul mindnyájunkhoz a fiatalság nevelése érdekében. Tudatosítja, hogy a fiatalság élete, az utóbbi néhány évtizedben, mélyrehatóan megváltozott. Figyeljük csak meg, ezzel kapcsolatos gondolatait: „…A fiataloknak tovább kell adni az élet pozitív értékeinek megbecsülését, hogy megszülethessen bennük a vágy, hogy életüket a jó szolgálatának szenteljék. Ez egy olyan feladat, amely személyes kötelessége mindnyájunknak.” A feladat, hogy a fiatalság szívébe ültessük az említett értékeket, nem könnyű. Viszont csak egy szívében értékeket hordozó ifjúság lesz képes az új, pozitív változás megvalósítására emberi társadalmunkban. Az elmúlt évben (2011-ben) Szlovákiában népszámlálás volt, és tudjuk, hogy a magyarok számára, ez a népszámlálás siralmas eredménnyel végződött. 1990 óta számunk 110 ezerrel megfogyatkozott, mindezek mellett, a lakosság 7-20 százaléka nem vallott nemzetiséget – vajon kik is voltak ők? Az anyaországon belül is fogyatkozik a nemzet. A kérdés az, hogy miként viszonyul ehhez a kérdéshez a magyar állampolgár. Feltesz-e önmagának ezzel összefüggő, felelősségre utaló, lelkiismereti kérdéseket? Visszafordítható-e a fogyás? Fáj nekünk, hogy fogyatkozunk? Tudunk-e sírni a fogyatkozás fölött? Próbáljuk erre megadni a választ! Viszont szinte biztos, hogy megújulási szándék nélkül nincs, és nem is lesz reményünk a megmaradásra. Elpusztulunk, eltűnünk Európa színhelyéről. Joggal idekívánkozik kiváló költőnk, Wass Albert fájdalmas sóhaja: „Nem a Jó Isten hagyta el a magyar népet, hanem a magyar nép hagyta el a Jó Istent. A magyar nemzetnek megszűntek magasztos álmai, melyek egy szebb, boldogabb irányba terelnék életútját.” Örömteljes viszont, hogy a Via Nova nevű magyar ifjúsági szervezetünk értékes munkát végez. Ennek az ifjúsági csoportnak a tagjai szülőföldünkön harcot folytatnak fogyatkozásunk ellen. Országszerte járják a településeket, hogy különösképpen a tévelygő szülőket győzzék meg a magyar iskola fontosságáról, és arról, hogy ez megmaradásunk szempontjából mennyire fontos. Rá kell mutatnunk a tartós értékekre, és ebből fakadóan cselekedni. Ez most a fő feladat.

Nemzeti fogyatkozásunk elemzése

Elemzésünk bevezetője legyen egy rövid történelmi visszapillantás. A magyarok több évszádon át vándoroltak Ázsia pusztaságain, míg végezetül megállapodtak rendeltetésük helyén, a Kárpát- medencében. Magyarokról, a kereszténység felvétele előtti időkből nem tudunk semmi bizonyosat, írott emlékek nem maradtak ránk. Csupán a mondavilág ad számunkra némi nyomot, mely a legtávolabb múltba vezet el bennünket. Viszont ezáltal is nehéz meglátnunk azt a rejtélyes valamit, ami egy nép lelkét a másikétól megkülönbözteti, s ami Isten valamilyen titokzatos szándékára utalhat nemzetünkkel való összefüggésben. De ez csak egy sejtés… Az ősi magyar mítosz – mesevilág átszűrődött formái számunkra romantikusnak tűnnek, viszont ezek mégis a szellem bizonyos fokozatú megnyilvánulásait jelentik. A szellem birodalma azonban a világos tudat. A szellem története is ott kezdődik, ahol a tudat világosan fejezi ki önmagát. Ezt a tudatos szellemi birodalmat első királyunk, Szent István teremtette meg. Tudjuk, hogy a belőle fakadó életirányítás ellenkezett az ősi magyar természettel, ez a küzdelem keserves volt, de István király, a hite által, győzedelmeskedett. Párhuzam vonható Ábrahám és Szent István életpályája között. Miként Ábrahám egyistenhite összeforrott nemzetté-válásba vetett hitével, úgy valósult meg Szent István töretlen hite által nemzetünk és a kereszténység egységgé válása. Miként Ábrahám felemelte népének hitét a bálványok szintjéről az Egy Isten-hit szintjére, úgy emelte fel Szent István a magyarokat a mítosz-hadúr szintjéről Jézus Krisztus szintjére. Csaknem 1000 éven át, kereszténynek és magyarnak lenni egyet jelentett. A régi magyarok életideáljában nem lehetett elválasztani a keresztény elemet a magyar elemtől.

Vajon mit tapasztalunk a jelen időben? Azt, hogy tünedezik az említett 1000 éves szemlélet. A szívünk összeszorul, ha arra gondolunk, hogy néhány évtized múlva eltűnhet helybeli kisebbségünk, hogy talán 2-3 évszázad elteltével, még hírmondó sem marad a hegyes lankás, sík, termőföldekben gazdag Anyaország tájain. Ezeréves kultúránk a történelmi feldolgozás homályába merül majd úgy, mint a hunoké, avaroké, besenyőké, kunoké. Nemzeti fogyatkozásunkat illetően a magyar közvélemény nagy része érzéketlen. Médiák és a sajtó statisztikák tömkelegével látják el a lakosságot. Az említett fogyatkozás okainak elemzésével viszont nem igazán foglalkoznak, még kevesebbet az ebből fakadó teendőkről, mintha mindettől viszolyognának. Valóban viszolyoghatnak, mert a komplex elemzésből fakadóan, elénk tárulna minden fájós részlet és valóság. Kíséreljük meg tehát az elemzést a mi kis közösségünkben. Statisztikai síkon sorsunkkal, mindezidáig, jelentékeny terjedelmű irodalom foglalkozott. Mindannyian tanúi vagyunk az elmúlt 100 esztendő fogyatkozási folyamatának, miközben atyáink, nagyapáink és dédapáink, Trianon óta, 5 politikai rendszer változásait élték át. Őseink sorsát súlyosan érintették történelmünk viharai. Fejük fölött, megkérdezésük nélkül, határokat tologattak, sok idős barátunkat és rokonunkat megbélyegeztek, megraboltak, meghurcoltak. Sorsunkra, az összmagyarság sorsára joggal illeszthető egyik irodalmárunk szomorúan tömör gondolata: „Történelmünket vad szakadékok taglalják… Nem minden ok nélkül érez zavart, sőt, félelmet mindaz, aki ezeknek a szakadékoknak mélyére néz… kegyetlen vereségek és zavart újrakezdés…” Köztudomású, hogy az újonnan megalakult Csehszlovák Köztársaságban maradt magyar közösség jóval nagyobb létszámú volt az 1920-as illetve 1921-es években, tekintettel arra, hogy a magyarok esetében, a népek önrendelkezéséről szóló, ún. Wilson féle elveket nem érvényesítették.(megjegyzés: a Wilson féle elv: a népszámlálás alapján ítélni oda az egyes államoknak a területet). Így történt, hogy az erőszakos durva, módon történt, első világháborút lezáró békeszerződés után, az itteni magyarság a kiszolgáltatottság helyzetébe került. Ezt követően sokan elvándoroltak, mások pedig, valamiféleképpen, átvészelték, átnyomorogták ezt az időszakot. Mindez nagy veszteségeket jelentett közösségünk számára, ugyanis az évtizedek folyamán, az eredeti nyelvterületeinkről folyamatosan kiszorultunk, és ezek a területek egyre inkább szűkülnek. Rá kell mutatnunk viszont arra, hogy nem csupán külső okok váltották, illetve váltják ki folyamatosan fogyatkozásunkat. Átfogó elemzéssel rá kell döbbennünk saját hibáinkra és mulasztásainkra is. Ezzel kapcsolatosan hadd említsek meg néhány okot, amely részletelemzést igényel: – az 1945-ös társadalmi változás – Beneši-i dekrétumok, reszlovakizáció; – a vegyes házasságok kérdése (amennyiben tovább viszik a magyarságot, az két kultúrát jelent); – a család válsága; – a negatív társadalmi jelenségek (homoszexualitás,  mesterséges meddővé-tétel, művi terhesség- megszakítás);  – a magyar gyermekek szlovák iskolába való beíratása; – indokolatlan félelem (főleg az idősebb generáció részéről – múltbéli okok); – öntudathiány, alacsony szintű kulturáltság; – alacsony munkalehetőség a szülőföldünkön; – gyenge népszaporulat; – az önmagát véglegesítő felvilágosodási filozófia, mely beépült sokak lelkébe anélkül, hogy ezt tudatosították volna.

A 20. század alapeszméje

Korunk jellemzője a pozitivista bölcseleti elmélet és a szinte kötetlen emberi szabadság. Isten fogalma az elmúlt kultúrák szubjektív világába szorul. Ezzel együtt háttérbe kerül a bűn, a bűntudat és a lelkiismeret fogalma is.

Ezzel szemben a keresztény hozzáállás: 1. Elsősorban elemeznünk kell az elhangzottakat; 2. Nagyra kell becsülnünk a tudománynak kiemelt értelemben való érvényre jutását, de nem fogadható el az ember kizárólagosan természettudományi alapon való megközelítése; 3. Nem fogadható el a felvilágosodási filozófia ateizmusa; 4. Hiányos a felvilágosodási filozófia etikai megalapozottsága; 5. A véleménykülönbségek ellenére, az emberiség boldogulása érdekében, kitartó, tiszteletteljes dialógusra van szükség

Utószó helyett

„A mai korban – hangoztatta XVI. Benedek pápa – olyan emberekre van szükség, akik mély hittel átitatott életükkel bizonyítékként állnak Isten léte mellett. Ellenben, azok a keresztények, akik ugyan emlegetik Istent, de életükkel nincsenek mellette, elhomályosítják Isten arculatát, és a hitetlenség kapuit nyitogatják. Olyan emberekre van szükség – folytatja Benedek pápa – akik lelkét betölti az Úr világossága, és akiket az Úr megérintett. Csak ők hozhatják az Urat az emberek közé.” Végezetül pedig lényeges az, ami a szívünkbe van írva. Lépjünk tehát Szent István örökébe! Szolgáljuk embertársainkat, hazánkat, Európa jövőjét! Mindezek mellett maradjunk hűségesek kultúránkhoz, átszármaztatva azt az utódainkra és a következő nemzedékre.

A kulturális lojalitás kérdése 

„…Az idegenbe szakadt magyarok ezzel tanúsítják, hogy hűek maradtak a szellemhez. A közös kultúra, a közösen átélt emberi értékek tarthatják csak össze a sokfelé szétszórt magyart. Magyarnak lenni ma nem állami hovatartozást jelent, hanem az érzésnek és gondolatnak egy specifikus módját, ami ezer év értékeiből szűrődött le: kultúrát. Minden történetírás, minden szellemtudományi munka legfőbb célja ma kulturális lojalitásra nevelni. Amíg kultúránkhoz hűek maradunk, önmagunkhoz vagyunk hűek…“ (Megjegyzés: Szerb Antal gondolatait egy borítékba helyezett, szépen megírt keménypapíron kaptam az apukától. A borítékon a címzés a következő volt: „Andráskának és leányainak”)

[Török András levelének részlete rövidítve.]