A teljes cím: Gondolatok a Magyarországon élő  ruszinság kulturális örökségének néprajzi vizsgálatához.

Közel húsz évvel ezelőtt, a 90-es évek közepén, Húsvét fényes hetében a csereháti Abaújszolnokon vezetett át néprajzi kutatóutam. Délutáni sétám közben harangszóra lettem figyelmes. Vasárnap lévén betértem a kicsiny falu fölé a dombtetőn magasodó templomba. Az elnéptelenedő és az etnikai kisebbség által egyre nagyobb teret nyerő településen néhány idős asszony a kántor vezetésével, pap nélkül végezte a vecsernyét. A szertartás után szóba elegyedtünk, s mielőtt elköszöntem volna megkérdeztem szoktak-e más nyelven is imádkozni. Tudtam, hogy Fényes Elek, statisztikáiban a 19. század közepén Abaújszolnokot orosz falunak tüntette fel. Ekkor a maroknyi imádkozó csoport átszellemülten énekelte el nekem ószlávul az ünnep tropárját. Elmesélték, hogy ugyan a köznyelvben már nem használják szüleik nyelvét, de ha megkopva is, elevenen él bennük gyermekkoruk liturgikus hagyománykincse.

Nem ez az egyetlen falu a Csereháton, ahol a köznyelvből mára kikopott a ruszin nyelv használata, de a vallási élet terében még megőrződött annak liturgikus változata. Kevés olyan település van ma Magyarországon, mint Komlóska, ahol a mindennapok közbeszédében napjainkban is találkozhatunk a ruszin nyelv használatával. Több forrás tanúskodik arról, hogy ruszinul beszéltek a szülők például akkor is, ha nem akarták, hogy kisebb gyermekük megértse, miről folyik a diskurzus. Ez nem hátráltatta a gyermekeket abban, hogy fokozatosan, ahogy cseperedtek egyúttal bele is nőjenek, bele is nevelődjenek a nyelvkincs öröklésébe.

Ezt ma Komlóskán az iskolai képzés is segíti.

A mai Magyarország területére a 17-18. században beköltöző ruszinság leszármazottainak jelentős része a feledés homályába merült családi származástudattal rendelkezik. Az asszimilációs folyamatok következtében nyelvi kultúrájából, összetett ruszin hagyományvilágból csak kevés tradicionális elem őrződött meg, illetve öröklődött át a mindennapok kultúrájában. Nem csoda, hiszen életvitelük alakításában kevésbé releváns szerepet töltött be a nemzetiségi kultúra komplexitása. Ha egy kulturális elem a használata fokozatosan háttérbe szorul, az egyén és a közösség boldogulásának nem marad markáns eleme, akkor az idővel kikopik a hétköznapok- és fokozatosan az ünnepnapok világából is.

A 2011-es népszámlálási adatok tükrében napjainkban Magyarországon több mint háromezer ember vallja magát ruszin nemzetiségűnek. A különböző időszakokból nyert statisztikai adatsorok pontossága ­– sok esetben a változó jogszabályi környezet, az állami szerveknek a nemzetiségek megítélésében és szerepének hátterében kialakított ideologikus irányelv miatt – változatos szempontrendszerek alapján nem túl homogén képet közvetít. Illetve a népszámlálásokban megjelenő statisztikai számok ennek függvényében nem lineáris népességi vagy hazánk vallási összetételére vonatkozó adatokat produkálnak. Elég csak a 2001 és 2011-es adatokat összevetni, mely szerint közel 10 év alatt a háromszorosára nőtt a ruszinság száma hazánkban. Annak ellenére, hogy a 20. század vallás néprajzi leírásokban több helyen előforduló adat, hogy a magyar, ruszin görögkatolikusságnál napjainkig kimutatható a sokgyermekes családmodell, ilyen mérvű reprodukció nem valósult meg az adott időszakban. Bár jól körülhatárolható a népszámlálási adatok felvételének szempontrendszere, de abban a nemzetiségi adatsorok felvételében nemegyszer megjelennek szubjektív elemek. A magyarországi népszámlálási törvény alapján 2011-ben a nemzetiségi kérdésekre adható válaszok önkéntesek voltak. Ez az egyik oka annak, hogy az évtizedes különbséggel felvett adatsorok között ekkora eltérés mutatkozik. Az aránylag nagy különbségnek egy másik oka pedig abban keresendő, hogy az ezredforduló Magyarországán, illetve Európájában a nemzetiségi kultúra újrakonstruálódása, vagy annak igénye figyelhető meg. Ebben szerepet kap a közösség utáni vágyódás, a korábban elhalt gyökerek újraélesztésének igénye, melyek a korábban elveszettnek vélt családi származástudat histográfiáján keresztül elevenednek meg, válnak élővé. Így válik az ezredforduló időszakában sok esetben a családnév, a család által gyakorolt felekezetiség kifejezőeszköze a nemzetiségi kultúrához tartozás pilléreivé, mely képes a közösségalkotás alapjaivá válni, s az egyén és közösség identitáshálójában újrakonstruált szinten akár a nemzetiségi koherencia történeti gyökerének kezdeti motivációját képezni.

 

Akkulturációs példa

Napjainkban is megfigyelhető az etnikus hagyományok, az etnikus specifikumok körében, hogy az identifikáció folyamatában egyes mozaikelemek, bizonyos helyzetekben háttérbe kerülnek, illetve az egyén identitásában új nemzeti kulturális elemek épülnek be.

Az ukrán-magyar-román hármas határ övezte kárpátaljai színtiszta magyar református Nagypaládra, a múlt század ötvenes éveiben szisztematikus áttelepítés keretében közel 20 ruszin család került a Kárpátok hegyeiből. Az a négy család, akiknek leszármazottai közül többen ma is a településen élnek, örültek a lehetőségnek, mert sokkal jobb megélhetésre számítottak az alföldi településen. Az idegen nyelvi közegben a boldogulásukhoz, a megélhetésükhöz elengedhetetlen volt a helyben lakó többségi magyarság nyelvének ismeretére. Ezért a nulláról kezdve fokozatosan elsajátították a magyar nyelv eszközkészletének használatát. A betelepített első generáció gyermekei közül a későbbiekben többen Nagypaládon alapítottak családot, s maradtak a falu lakosai. Mikor az egyik idős 80 év körüli házaspárral beszélgettem életük történetéről, néha előfordult, hogy bizonyos élethelyzetek elmesélése közben egymással előbb pár szóban anyanyelvükön beszélték meg emlékeiket, s csak azt követően ültették át gondolataikat a beszélgetés magyar nyelvére.

Mi sem példázza jobban, hogy az adott környezeti tényezők milyen markánsan át tudják alakítani egy közösség identitásának kereteit. Kitágítják vagy beszűkítik annak tereit. A túlélés, a jobb megélhetés, a könnyebb boldogulás útja prioritást élvez, s azok a kulturális elemek melyek ebben a szükségletrendszerben nem kapnak szerepet, átalakulnak, kicserélődnek. Mennyivel hosszabb ideig tartott, s még tart ma is a földrajzi zártságban lévő Komlóskán a nyelvi asszimiláció?

A békés együttélés alapvetően a tolerancián, a másik kultúra elfogadásán alapul. Nagypaládon, mint oly sok, a Kárpát-medencében található vegyes felekezetű településen, a magyarok a velük együtt élő ruszinokról megjegyezték, hogy bár sok az ünnepnapjuk, amit szeretnek megtartani – s olyankor volt rá eset például, hogy a retorziók kilátásba helyezése mellett sem mentek el dolgozni a kolhozba, merthogy a vallási ünnepek dologtiltó napok – mégis a munkában mintaadóan elől jártak. A családi és a felekezeti hagyományok – hacsak ideig-óráig is, de fölül írták az új természetföldrajzi, új szociokulturális, új társadalmi környezet általános normáit. Azaz a tradicionális hagyományrendszer örökítésében a családi és felekezeti közösségek alapvetően határozzák meg az egyén értékszemléletét.

 

Táj és közösség

Az évszázados ruszin magyar együttélés megjelenik a ruszinságról szóló történeti mondák sorában, mely rávilágít a környezeti hatások kultúrát determináló folyamataira. A Bonkáló Sándor által is közölt legenda nem csupán a ruszinság eredetéről, mint inkább a két nép – a magyar és a ruszin nép – térfoglalásáról és egymáshoz fűződő viszonyáról szól. Teszi ezt úgy, hogy tudjuk, a történeti mondában alkotója utólag keresi az ősi eredet magyarázatát. A misztikus félhomályból viszont a múltat és jelent is meghatározó reális természetföldrajzi környezet jelenik meg.

 

A monda jól körülhatárolja a két nép egymásrautaltságát, melyben fontos szerepe van a természetföldrajzi kereteknek. Ez predesztinálja a gazdasági, társadalmi tereket is, mely a kulturális javak – mint a folklór, mint a tárgykultúra – kialakításában szerepet játszanak. Hangsúlyozni kell, hogy ezek a keretek egy hagyományos gazdálkodási rendben merőben más kulturális mintákat eredményeznek. Alapvetően különbözik a kétféle életvitel. Markáns különbségek mentén határozza meg az egyén életmódját, az ismeret elsajátításának, a hitvilág képzeteinek struktúráját. Érdekes, hogy hazánkban éppen azokon a területeken él napjainkig a legtovább a ruszin kultúra, amelyek a Zempléni hegységben, illetve a Csereháti dombságban zártabb természetföldrajzi környezetben találhatók, és ahol őseik életmódjához hosszú évszázadokon át a legközelebb állt az ott lakók életvitele. Ezeken a területeken az asszimiláció hatása lassabban, illetve részlegesen érvényesült.

 

A Kárpátokban kialakult életmód – a 17-18. századi ruszin migrációs folyamatok hatására – legalább két változata figyelhető meg. A zárt egy tömbben élő közösségek hagyományvilága a technika, technológiák fejlődéséig, a modernizáció, a globalizáció, és a mindennapossá váló erőteljes mobilizációs lehetőségek és kényszerek időszakáig csak részben változott, míg az etnikai tömb centrumától távolabb, periférikusabb helyre migrálók esetében – igaz változó intenzitással, de – az asszimilációs kihívásokban átalakuló etnikus identitásmintákkal találkozunk. A kor vívmányai ugyanúgy hozzátartoznak a környezeti hatásmechanizmusokhoz, mint a földrajzi determináltság.

 

Napjainkban nemcsak a nemzeti, a vallási örökség átörökítésének hagyománya változik meg, hanem a civilizációnk vívmányainak hatására a közösségvállalás hagyományos tere is átalakul. A hagyomány és a kultúra örökítésének legkisebb egysége a család. A családi közösség értékének változása alapvetően befolyásolja a kulturális minták sorsát. A közösség hagyományos értékrendjének a továbbélését az endogám folyamatok évszázadokon át erősítették. Nem véletlenül ragaszkodtak eleink a vallási, nemzetiségi, de sok esetben a társadalmi, gazdasági endogám folyamatok fenntartásához. Az exogám folyamatok ezzel szemben gyengítették, vagy erőteljesen átstrukturálták a tradicionális kereteket, nagy kihívások elé állítva a hagyományos életmód örökítését.

 

Az elmúlt évszázadok folyamán számos asszimilációs folyamat zajlott a Kárpát-medence különböző régióiban. A nemzeti kulturális elemek sok esetben áldozatul estek a kultúra mozgástörvényeit befolyásoló külső tényezőknek. Magyarország mai határain belül található számos 17-18. századi telepítésű ruszin faluban az ott élők alig, vagy egyáltalán nem beszélik őseik nyelvét, mégis egyre többen ismerik fel családi kötelékeik etnikus eredetét. Napjainkban nemcsak a Kárpát-medencében – bár itt hatványozottan specifikusan jelenik meg – hanem szerte Európában egyre erőteljesebb igény mutatkozik a nemzeti tudat köré szerveződő koherens közösségek kialakítására. Hasonlít a helyzet a 20. század fordulóján tapasztalható nagyszámú viseletelem kivetkezésére. A korszak lehetőségei és a közösségek gazdasági, társadalmi helyzete eleinte kedvező utat biztosított a viseletek terjedésének, majd jöttek az újabb és modernebb öltözeti elemek, melyek kiszorították a hagyományos hétköznapi és ünnepi viseletelemeket. Napjainkban pedig sok esetben a köz- vagy népművészet színpadán (néptánccsoportok, népdalkörök), egy-egy népi motívum megjelenésére figyelhetünk fel a nemzeti karakterológia jegyében elhelyezett modern eszközökön. Újrakonstruálódik az esztétikum. Újrakonstruálódnak a közösségek.

 

A Nagy háború óta eltelt közel egy évszázadban a trianoni határmegvonások következtében összezsugorodó Magyarországon a ruszinság gyarapodásában, kultúrájának ápolásában nagy szerepet kapnak az egyénileg áttelepült nemzetiségi családok. A magyarországi ruszinság kapcsán kevesebb szó esik róluk. Ennek okai közt kell megemlíteni, hogy ebben az időszakban kevesebben települnek át, sok esetben csak egy-egy család átköltözése figyelhető meg, akik az ország különböző pontjain rendezik be életterüket. A korábbi évszázadok migrációs gyakorlatától eltérően ők elsősorban nem a vidéket célozták meg áttelepülésük új lakóhelyeként, hanem hazánk nagyobb városaiba költöztek. Így ma döntő többségük a hazai ruszin nemzetiség urbánus rétegét alkotja. Ebben a helyzetben közülük többen – sok esetben a ruszin értelmiségi réteg tagjaként – a hazai ruszin kulturális hagyományok, a nemzeti identitás átörökítésében, továbbadásában jelentős szerepet vállaltak, vállalnak. A néprajzi kutatások palettáján ennek a kulturális átörökítésnek a tere még kevésbé relevánsan képviseli a hazai ruszin kultúra mintakészletét.

 

Etnográfia – nemzet karakterológia – reformkor

A továbbiakban néhány gondolat erejéig az etnikai, nemzetiségi karakaterológia néprajzi kutatása korai időszakának egy állomására kívánok kitérni. Azért tartom ezt fontosnak, mert a tudományszak megszületése óta a néprajz – különböző intenzitással – folyamatosan vizsgálja a nemzeti örökség szellemi és anyagi kultúrájának terét. A kiemelt időszak felhívja figyelmünket a Kárpát-medencében élő nációk sokszínűségére, és ebben a sokszínűségben a nemzeti identitás kialakításában az egyedi utak küzdelmeire.

A magyar nemzeti öntudatra ébredés korát a magyar néprajztudomány a 19. század első évtizedeire teszi. Ekkor jelennek meg az első nemzeti karakterológiára vonatkozó gyűjtési felhívások, melyek nemcsak a magyar, hanem a Kárpát-medencében élő más nemzetiségekre is vonatkoztak. Itt elsősorban azokra az archaikus, ősiséget tükröző etnikai csoportokra kell gondolnunk, amelyek a Kárpát-medence nagy olvasztótégelyében a magyarság nyelvi állapotára tekintettel a hajdani elődök megőrzött nyelvkincsét kívánták feltárni (székely-, palóc kutatások), bennük keresve az ősit, az eredetit. Így születik meg Szeder Fábián rövid, de annál összefogottabb tanulmánya, melyet a Tudományos Gyűjtemény 1819-ben megjelenő számában ad közre az „A Palócokról” címen. A mű elsősorban nyelvészetileg vizsgálja a palócságot egy aránylag szűk térben. Annak néprajzáról, szokásairól, kultúrájáról mindösszesen pár oldalon értekezik.

A ruszinság karakterológiájáról Csaplovics János 1822-ben megjelent Ethnographiai Értekezés Magyar Országról című munkájában olvashatunk, mely már kora tudományos gondolkodásában sem marad visszhang nélkül. Csaplovics tulajdonképpen az új kialakulóban lévő tudományág egyik előfutáraként, úttörőként igyekszik a Kárpát-medencének etnikus folyamatait bemutatni, azaz a statisztika és a népleíró tudományágak ötvözésével a Kárpát-medence népeinek etnográfiai leírására vállalkozik.

„Nem tsak természeti állapotjára, és a természet ajándékaira nézve – hanem a népességre nézve is Magyarország Európa kitsinyben; – mert majd minden Európai nép-törsökök, nyelvek, vallások, foglalatosságok, kultúra grádusok, s végre életmódok, erköltsök és szokások is itten találják föl Hazájokat” írja.  Az alap, mármint a Kárpát-medence sokszínűsége adott, és első pillantásra annak bemutatása nagyon hálás feladatnak tűnik, de nem felejtkezhetünk meg arról, hogy ez a vállalkozás abban az időszakban kerül napvilágra, amikor a különböző nemzetek saját egyéni jegyeinek kidomborítása, a nemzetközösségek társadalmi, gazdasági, kulturális önállóságát igazoló koherens kép megrajzolása folyik. A mű értékéből nem von le, de figyelembe kell venni, hogy a szerző ebben az időszakban az ország különböző pontjaival nem egységes kapcsolati, adatközlői körrel rendelkezik, így adatait, és olykor sztereotip kijelentéseit kortársai kritikai értékelései övezik.

Csaplovics munkájában a különböző népek karakterológiájának megrajzolásakor, a tót nemzetiség fiaként, azt más nációkkal szemben előnyösebb fényben tünteti fel, negatívabb képet festve a velük együttélő etnikumokról. Dohonics Bazil, vállalkozását vitairatában dicséretesnek vallja, de előítéletességét, sztereotipizáló hangvételét kikéri nemcsak az „orosz” – értsd ruszin –, de más nemeztek tekintetében is. A Csaplovics munkájában megjelenő nemzetkarakterek kibontása továbbgondolása nem képezi ezen írásom szorosan vett anyagát, de a kor gondolkodásának két fontos aspektusára mégis felhívnám a figyelmet.

1. A Kárpát-medence különböző nemzetei, nemzetiségei már a 19. században felismerik egyrészt, hogy az önállósulás lehetőségét az erős nemzeti karakterológia megalkotása kovácsolhatja össze, melyet a tudományos gondolkodás erősíthet.
2. A különböző etnikumok részben hasonló, részben pedig eltérő kulturális mintákat követnek. Az eltérő entitás a saját nép elismerése révén koherens nemzeti ideológiának a hordozójaként ebben a korban nem feltétlenül az egymásrautaltságot, hanem az egyedi elismertetését hangsúlyozza. Ez a folyamat a nemzeti érdekérvényesítés 20. századi folyamatában úgy a magyarságot, mint a ruszin népet hátrányos sorshelyzetbe kényszeríti.

Az etnikai öntudatban a kulturális mintakincs kizárólagosságához való viszony a nemzeti öntudatra ébredés ideológiája, annak érzelmi alapon történő megközelítése, hosszú időn keresztül fölül írja a kultúra mozgástörvényeinek objektív vizsgálatát. Ennek jó példája a Kriza János Vadrózsák címen kiadott népköltési gyűjteménye, ami a kialakuló polémiájában jól mutat rá a nemzeti ellenállás kulturális szintéren való megjelenésére. Teszi ezt úgy, hogy a kutatások a tiszta forrásra, azaz a kor tudományos gondolkodásában a legadekvátabb népi formakincsre az oralitásban élő hagyományára igyekszik építeni.

A tudományos gondolkodásban ekkor még nincs szó a kulturális javak nemzetek közti cseréjéről, vagy egy másik későbbi elmélet alapján a kultúra areális tagoltságának lehetőségeiről.

Pedig ma már tudjuk, hogy egyes hagyományok, folklórkincsek, vagy akár a tárgykultusz bizonyos elemei az interetnikus kapcsolatok révén – melyeknek néprajzi kutatásában a napokban elhunyt Ujváry Zoltán folklorista professzor volt az egyik jeles képviselője és kutatója – számtalan formában jelennek meg az együttélő nemzetiségek, nemzetek kultúrájában, főként a különböző nemzetek érintkezési pontjai mentén, a kontaktzónákban találkozunk számtalan példával. Gondolhatunk a tótokkal együtt élő területeken a ruszin nyelvkincs szlovákosodására, de ugyanúgy hatással vannak a nyelvkincs átalakulására a magyarosodás folyamatai is. Ez a hazai ruszinság 20. századi hagyományrendszerében egyértelműsíti, hogy a különböző korszakokban, eltérő területeken életteret találó nemzetiségiek más és más kultúrkincsből építik fel nemzeti identitásuk koherenciáját.

 

Kulturális javak cseréje

A kulturális javak cseréjét egy vallási példával kívánom szemléltetni. Kenézlő, a Bodrogzugban található közel 1200 fő népességű – korábban ruszin gyökerekkel is rendelkező – magyar község. A településen vegyesen élnek római katolikusok, görögkatolikusok valamint reformátusok. Egyetemi hallgatóként első néprajzi gyűjtéseimet ezen a településen végeztem a vallási népélet tárgykörben a kilencvenes évek derekán. A vízkereszti hagyományok kapcsán kiderült, hogy a görögkatolikusok szenteltvízét nemcsak néhány római katolikus családban tartották hathatósnak, de volt rá eset, hogy a görögkatolikus hívek közvetlen szomszédságában élő protestáns családok is kértek a szentelményből, így betegség vagy egyéb problematikus helyzet esetén számukra is kéznél volt a gyógyírt jelentő eszköz a paraliturgikus cselekményeikhez.

A felekezetek különállásában a dogmatikus alapelvek szegmentálják a vallásosság egyházi megnyilvánulásait. A fenti példa épp azt bizonyítja, hogy a lokális társadalmi térben a felekezeti normák keretei gyakorlatorientáltan működnek. Az egyén számára a funkcionálisan hasznos elemek átvétele kiegészíti, fölülírja az egyházi közösség dogmatikus alapelveinek gyakorlatát, individualizálva az új eszközkészlet beépítését a saját élettérbe. Ha ez a vallási hagyományrendszerben markánsan elkülönülő felekezetek esetében – katolikus, protestáns – megfigyelhető, akkor a nemzeti karakterológiát meghatározó kulturális minták átrétegződősének tekintetében, az etnikus jellegek asszimilációs folyamata során a nemzetiségi közösségi létben ugyanúgy elképzelhető. Míg ezeknek a kulturális mintáknak a korábbi évszázadokban a lokális tér tapasztalati hagyománya ad megerősítést, addig napjaink kultúrájában egy sokkal szélesebb körű, több forrásból táplálkozó boldogulási eszközkészlet ad lehetőséget az egyén életstratégiájának kialakítására. Ennek következtében a térben szétszórtan élők számára nem csak a lokális közösségi tér egységes etnikus kultúrkincse, hanem a nagy távolságokban elhelyezhető kulturális elemek mentén választott identitásminták i meghatározhatják az etnikai azonosságtudatot.

Felekezetiség, vallási örökség

A ruszinság nemzeti öntudatának kialakulásában, formálódásában a kezdetektől jelentős szerepet töltött be a görögkatolikus egyház. Hodinka Antal vallja, hogy „a ruszin etnikum története teljességgel egybe esik a kárpátaljai görög katolikus egyház történetével.” A vallási vezetőréteg helyzete, szerepvállalása, egyházi és világi társadalmi szerepe megkérdőjelezhetetlen ebben a folyamatban. Ennek kezdete megelőzi a 19. századi nemzeti öntudatra ébredés korát.

A görögkatolikus egyháznak a ruszin magyar kapcsolatokban betöltött szerepéről a tanulmánykötet más tanulmányában részletesebben szó van. A történelmi előzmények taglalása nélkül viszont fontos hangsúlyozni, hogy a görögkatolikus egyháznak nemcsak a múltban, hanem a jelenben is jelentős szerep jut a ruszin etnikai tudat alakításában, úgy Ruszinföldön, mint szűkebb hazánk területén.

Bartha Elek írja, hogy „…a vallás nemegyszer konzervatívabbnak bizonyul, jobban ellenáll a külső hatásoknak, mint az etnikai identitás, kiváltképp a nyelv. Egyes kutatók szerint bizonyos esetekben a nyelvvel szemben éppen a vallás látja el a legfontosabb etnikai ismérveket.” Ez a hazai ruszin identitással rendelkezők esetében a történelem folyamán nyelvi asszimiláción átformálódott közösségek esetén is megfigyelhető. A nemzetiséghez tartozás koherenciájában a megkopott nyelvi identitáselem sok esetben máig nyomon követhető. Viszont a jelenre orientált kérdésfelvetés kapcsán szegmentáltabbá válik a kép abban az esetben, ha a szekularizáció hatására a hagyományos értékrend felbomlásával a vallásnak a nemzeti identitás kialakításában mint meghatározó alappillérnek a hiányára tekintünk. Az elvallástalanodás nemcsak a szakrális elidegenedést, hanem a nemzeti eszmék gondolatának értékvesztését sugallhatja. Vizsgálandó lenne a kérdés, hogy ebben az estben hogyan viszonyulnak a szakrális megnyilvánuláshoz, az abban látensen megjelenő történelmi identitáselemekhez az egyének.

 

Udvari István a 90-es évekről helyzetképet adó tanulmányában felhívja a figyelmet a ruszin etnikai identitás újraéledésére. Annak ellenére, hogy a szovjetek hivatalos felfogása szerint a ruszin nemzetiség a Szovjetunióban nem létezett, és hogy a ruszin irányvonalat képviselő munkácsi görögkatolikus püspökséget 1949-ben felszámolják, 1990-es évek Ukrajnájában az önálló ruszin kultúra iránti igény erősödése figyelhető meg. Ebben lehetőségeihez mérten működött közre az újjáéledő, illegalitásából visszatérő görögkatolikus egyház.

Ezzel párhuzamosan figyelhető meg a magyarországi nemzetiségek önkormányzatiságának erősödése, mely napjainkig fontos pillérként vesz részt a hazai ruszin nemzetiségi kultúra továbbörökítésében. Közösségteremtő ünnepeikben a vallásos megnyilvánulás máig fontos szerepet tölt be.

 

A vallási közösségek segítik az etnikus közösségvállalás folyamatait is. Nem véletlenül ad otthont az „Együtt az úton magyarok és ruszinok” című tanácskozásnak épp a Nyíregyházi Görögkatolikus Hittudományi Főiskola. A 90-es évektől teret kaptak a nemzetiségi önkormányzatok, s köztük a ruszin nemzetiségi önkormányzatok, melyek országos és lokális szinten lehetőséget teremtenek a ruszinság találkozásának, közösségalkotásuk koherenciájának elmélyítésében.

 

Napjainkban a vallási és nemzeti identitás újrakonstruálásának lehetünk tanúi. Hazánkban a magyar nemzeti identitás újraértelmezése mellett a nemzetiségek kulturális önazonosságának kifejezésében egyaránt fontos helyet töltenek be a civil és az egyházi intézményháló keretei. A nemzetiségi önkormányzatok és az egyházak látható vagy látens együttműködése a lokális és a globális kultúra formálásában egyaránt megmutatkoznak. A közös kulturális tér kialakításának jó példája a néhány évvel ezelőtt útjára indított rendezvény, a „ruszin búcsú”, mely az ősi görögkatolikus hit, valamint a nemzeti összetartozás jegyében évről-évre lehetőséget biztosít a közösségalkotás kinyilvánítására. Érdekessége, hogy bár korábban a mándoki ruszin fatemplom köré szerveződött a liturgikus alkalom, 2012-től Sajópálfala kegytemploma ad otthont a zarándoklatnak. De szép példája még ennek az Országos Ruszin Önkormányzat szervezésében évenként más-más helyszínen megrendezésre kerülő Ruszin Nemzeti Ünnep. 2016. május 22-én, a Nemzeti Színház adott otthont a rendezvénynek, ahol az ünnepi program a nagyszínpadon felállított oltárnál ruszin és magyar nyelven végzett paraklisszal kezdődött.

Az országos rendezvényeken túl, a lokális közösségek identitásformálásában is tetten érhető a vallásos szemlélet megjelenése. Számos rendezvény fémjelzi ezt a közös munkát, melynek részét képezi a vallásos elemek megjelenése. A görögkatolikus egyház legfőbb szerepe a vallási hitélet szervezése, irányítása, mely a nyelv, az ’ethnos’ és a ’mythos’ kapcsán a nemzeti értékek megőrzésére, a történeti identitás újrateremtésére is hatással van változó világunkban.

 

Összegzés helyett

Az ezredforduló magyarországi ruszinsága többfajta közösséget alkot. A ruszin népnek soha sem volt önálló állama, amely nemzetteste érdekérvényesítését, kultúrája töretlen elismerését, népcsoportjainak tradicionális kultúráját támogatni tudta volna, és ezért a Ruszinföldtől távol került leszármazottainak nemzeti műveltségének fenntartásában oly mértékű segítségére nem kelhetett, amit sok hazánkban élő más nemzetiség esetében az anyaországi kulturális, szellemi, és gazdasági támogatáson keresztül megfigyelhetünk.

A történelem különböző időszakaiban letelepült ruszin népesség kulturális hagyományrendszere több tekintetben is szegmentáltan jelenik meg napjainkban. Egyrészt a nyelvi hagyományok területeként vegyes képet mutatnak, másrészt a változatos természetföldrajzi, társadalomkörnyezeti keretek hatása színesíti az etnikai identitás jellemző vonásait. De ma már a felekezeti, vagy felekezeten kívüliség is erőteljesen árnyalja a hazai ruszin kulturális minták készletét. Ezek részletbemenő feltárása és továbbadása a különböző kultúrakutató tudományszakok feladata. Írásomban és korábbi előadásomban inkább társadalomnéprajzi szemszögből igyekeztem a hazai ruszin nemzetiségi identifikáció néhány aspektusára felhívni a figyelmet, szem előtt tartva, hogy a kultúra mobilitása, a modernitás új dimenziói folyamatosan alakítják ez egyén etnikai identitásának koherenciáját. A kultúra változása törvényszerű, de abban mindig megjelennek közös pontok, melyek segítik az egyént a saját gyökereihez, közösségeihez fűződő viszonyának meghatározásában.

Így például a néprajz feltárja az etnikus specifikumokat és azokat rendszerbe foglalja. A történészek az etnikum történeti hátterét, a makro és mikro történelmi eseményeket vizsgálják és tárják elénk. Az archívumok, múzeumok, skanzenek megőrzik és elérhetővé teszik az érdeklődők számára ennek a szellemi és tárgyi kultúrkincsnek a fellelhető elemeit, viszont ez így még csak egy passzív tudásbázist képez. Az egyén döntése, hogy ezeket az ismereteket élettel megtöltve a közösségalkotás színterén továbbörökíti-e.

 

Irodalom

 

Bartha Elek

1980  A hitélet néprajzi vizsgálata egy zempléni faluban. Debrecen.

1992 Vallásökológia. Debrecen.

Bonkáló Sándor

1996 A rutének. Basel-Budapest.

Csaplovics János

1822  Ethnographiai Értekezés Magyar Országról.

Dohonics Bazil

1824  Ethnographiára, mint Tudományra szolgálható Észrevételek. In. Tudományos gyűjtemény. IX. kötet. 3-12.

Fényes Elek

1837  Magyar országnak ’s a’ hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és georgraphiai tekintetben. III. kötet. Pest.

1851  Magyarország geographiai szótára. IV. kötet

Hodinka Antal

1909 A munkácsi görög-katholikus püspökség története. Budapest.

Katona Lajos

1890  Ethnographia. Etnologia. Folklore. In: Ethnographia II. évf. 69- 87.

Paládi-Kovács Attila

1985  Táj- és népismeret a reformkorban. In. Paládi-Kovács Attila (szerk.) Magyar tájak néprajzi felfedezői. Budapest, 5-26.

1990  Csaplovics és a magyar ethográfia. In. Csaplovics János: Ethnographiai Értekezés Magyar Országról. Budapest (reprint kiadás) 105-126.

Popovics Tibor Miklós

2001  A magyarországi ruszinok identitásmegőrzési törekvései. In. Szarka László – Sisák Gábor (szerk.) Nemzeti és etnikai kisebbségek Magyarországon a 20. század végén. 202-215.

Telenkó Bazil Mihály

2002  Kistáj – Vallási identitás: Szempontok a nagypaládi görög katolikusság és az itt élő pravoszláv vallásúak identifikációs kérdéseihez. In. Néprajzi Látóhatár: A Győrffy István Néprajzi Egyesület Folyóirat. XI. évf. 209-216.

2008  A felekezeti örökség hagyományozódása. Szempontok a magyarországi görögkatolikusságot érintő XX. századi migrációs hatások vizsgálatához. In: szerk. Novák László Ferenc: Tradicionális kereskedelem és migráció az Alföldön. Nagykőrös. 609-622.

2014  Gondolatok a görögkatolikus ruszinság kultúrtörténete kapcsán. Ruszin identitáselemek a vallási hagyomány és nemzeti kultúra tükrében. In. Székely András (szerk.) Válogatás a magyarországi nemzetiségek néprajzi köteteiből 7. Budapest: Magyar Néprajzi Társaság, 276-286.

Udvari István

1992  Ruszinok a XVIII. században. Történelmi és művelődéstörténelmi tanulmányok. Vasvári Pál Társaság Füzetei 9. Nyíregyháza.

1994 Ruszinok. In: szerk: Ács Zoltán: Együtt élő népek a Kárpát-medencében. Budapest. 177-199.

További források:

2014   KSH. 2011. évi népszámlálás. 9. Nemzetiségi adatok. Budapest.

2018   Ruszin Nemzetiségi választási névjegyzékben szereplők száma:

http://www.valasztas.hu/nemzetisegi-nevjegyzeki-nyilvantartas?p_p_id=nemzetiseginevj_WAR_nvinvrportlet&p_p_lifecycle=0&p_p_state=normal&p_p_mode=view&p_p_col_id=column-2&p_p_col_count=1#_nemzetiseginevj_WAR_nvinvrportlet_paginator1 (2018.01.20.)